rájönni hogy baj van

Újfent összeszedném pozitív gondolataim.

Mostanában dokumentumfilmet készít rólunk egy srác, rólam meg Rékáról, arról, hogy milyen sokkoló dolog ha két nő szerelmes. Ennek apropóján összejöttünk Rozi lakásán, és az objektív szigorú tekintete mellett köteleztem Csengét arra, beszéljük át, mi is volt ez az én belezúgásom annak idején, és ez azért volt baromi érdekes, mert élőben ezt sosem tettük meg. Az egy nagy rájövés volt, fél évnek kellett eltelnie, mire az agyam megengedte magának ezt a gondolatot. Ezt a történetet szeretem újra és újra elmondani, mert olyan elképzelhetetlen erővel tört rám a felismerés, annyira rossz volt annyira intenzív, és pont ebben az intenzitásban van az izgalom, mert az alapbeállításom már megint az üres és érzelemmentes, jó visszagondolni ezekre a gyötrelmekre.

Nemrég megint volt valami hasonló.
Réka nem volt itthon, nekem továbbra sem voltak érzelmeim, megittam egy kis italt, és rászívtam azt a fura dolgot amit a bátyámtól kaptam és én sem tudom, mi volt, de kurva szarul lettem tőle, valahogy elbotorkáltam a helyre ahol Rozinak épp programja (egész pontosan órája, igaz, hogy egy kocsmában de akkor is) volt, és akartam mondani neki nagyon sok mindent, hogy nagyon sajnálom, hogy nem vagyok képes lenni neki, mikor tudom, hogy szüksége van rám, sajnálom, nem direkt van, nem direkt tűnök el, ehelyett kinyögtem két halálhörgés közt, hogy azt hiszem, komoly gondjaim vannak az alkohollal. Nem is én mondtam ezt ki, hanem kimondódott a számon, és a kimondódással pontosan egyidőben ért a felismerés is: nagyon régen telt el úgy nap, hogy ne ittam volna. Ha nagy nehezen rávettem magam, hogy bemenjek az egyetemre, előttem van a kép, ahogy ülök a konyhában, nézem a falon az órát (ebédidő lehet), és közben valami maradék bort iszogatok, ha nem maradék sört, de a hűtő egész biztos hogy kinyílt mindig és nem kaját kerestem. Ez is legalább olyan rettenetes volt. Úgy értem, hogy tud letagadni az agy ilyen nyilvánvaló dolgokat, hogy találhatja ezeket normálisnak? Nem, a normális szar szó, de hogy nem tűnik fel, hogy valami van? Viszonylag hamar felocsúdtam ebből, az alkoholizmus árulkodó jeleiről olvasgattam, diagnosztizáltam magam (kedvenc szórakozásom), és azóta sikerült valamilyen szinten normalizálni a dolgot, illetve szerencsére úgy megundorodtam magamtól, hogy egy darabig egyáltalán nem ittam. Mostmár csak kimondom magamban, ha ez történik, hogy ez történik, és tisztázom magammal, hogy várok valamit a másállapottól.

Születésnapom is volt mostanában.
Egész nap szar kedvem volt, amikor családilag megünnepeltük a dolgot, apámnak el is hintettem, hogy semmi kedvem ehhez, ő meg teljesen aranyosan, aggódva kérdezte, hogy esetleg mást szerettem volna ma csinálni? Dehogy, mindegy, hagyjuk, velem van a baj, tényleg, hagyjuk, mindegy. Aztn, amikor közeledett a vendégek érkezésének ideje, elmentem tisztálkodni, nagyon nagyon nagyon sokáig csináltam, hallottam, hogy megjönnek, és elkezdtem a víz alatt zokogni, mert éreztem, hogy nem leszek képes kimenni, tudom, hogy a maguk módján szeretni akarnak, és itt vannak a kis unokagyerekeim is akiket sosem látok, direkt ezért, de nem, erre a képmutató szarakodásra nem vagyok képes, és megmagyarázni sem vagyok képes, hogy miért, hiszen nekem is kényelmes, hogy úgy teszünk, mintha rendben lenne minden. Kislisszoltam amikor lett elég erőm, be a szobámba, és nagyon sokáig nem jöttem ki onnan. Ők szivárogtak hozzám. Pánikrohamom lett, ordítva sírtam, könyörögtem, hogy ne kelljen, ők meg nem értették, én sem tudtam elmondani, nagyjából két óraával később összeszedtem magam, kimentem, és mind úgy tettünk, mintha ez az egész meg sem történt volna.

Az összejövetel Rozinál egész más lett volna.
Réka azt tervezte, hogy szerzünk mdma-t, összegyűlünk négyen és rengeteget beszélgetünk a két barátnőmmel, akiket rettenetesen elhanyagolok, és megbeszéljük, kivel mi van, anélkül, hogy félnénk. Nem sikerült szerezni. Először azt hittem, "csak" egy újabb kudarcról van szó, azokat iszonyatosan nehezen viseli ugyanis, a legkisebb után is egy hét visszalehelni belé az élni akarást. Aztán kiderült, hogy bár elsősorban nekünk akart jót, segíteni kicsit az emberi kapcsolataim rendbeszedésén, de neki is hatalmas szüksége lett volna az élményre, mert épp felvételizne Angliába, már rég meg kellett volna írnia a motivációs levelét, de szeretne előtte egy utolsó görcsmentes szessönt magával, letisztázni, miben is leli ő a gyönyörét, mi a célja a színházzal. Ehelyett maradt az, hogy én igazából nem ragaszkodom annyira a találkozáshoz a lányokkal mert nem tudok mit mondani, magyarázkodni semmi értelme úgy, hogy az alapállapot változatlan, de közben a dokumentumfilmes srácnak is tartoztunk azzal, hogy végre felvehesse a vislkedésünket emberek közt mivel ezért könyörgött hetek óta, és másképpen Réka terve is tökéletes zátony lett volna, hogy egyáltalán találkozzak velük, így lett ez a fura szembesítő show. Iszonyú kínos volt.
 Réka másnap estére végleg eldönötte, hogy enélkül neki nem fog menni és én is begőzöltem, illetve megint leállt az érzelemközpontom, iszonyatosan szemét dolgokat kiabáltunk egymásnak a Rákóczi téren, majd felmentünk ugyanoda egy házibuliba, hogy valami legyen, mi sem tudtuk mi, de én legalább olyan szar állapotban távoztam, ahogyan odamentem, mert realizáltam, hogy a kínos részleghez tartozom, akik véletlenül sem szocializálódnak egy összejövetelen, mindent felzabálnak és mindent megisznak és mindent elszívnak. És rengeteg a dráma meg a rossz érzés körülöttem, és ezt mindenki érzi.

Ez akkor is siker. Valamilyen szinten. Tehát ez egy pozitív írás.

Hogy amit olyan sokáig romanticizáltam magamban, az elidegenedés, mostanra valóság lett, és a valóságban egyáltalán nem olyan sikkes mint a képzeletemben. Hogy most már nem fognak értem nyúlni a barátaim, minthogy annyiszor eltűntem a horizontjukról, a családom (a jólszituáltabb része) is a problémás húgot látja, hogy a sulit elég komolyan elbasztam, a pénzügyeimet is jó 10 évre előre, rájönni, hogy baj van, és megoldani nagyon komoly tervezést és józan észt kíván, rájönni, hogy ez nincs, de ha lenne, szóval rájönni, hogy nem is biztos, hogy akarom megoldani, mert ha akarnám, nagy eséllyel sokkal jobban igyekeznék.

btkár volt

A következő bejegyzésben azt fogom bebizonyítani egy kielégítő irodalmi megformáltságú szövegben, hogy a hiba a rendszerben van, nem bennem. Vagy talán mégis inkább bennem. Hosszú lesz, és nem hiszem, hogy a végére kiderül.

A döntés, amely miatt képtelen vagyok vállalni a felelősséget és szembenézni a következményeivel anélkül hogy pánikrohamot kapjak, a tanulmányaim megkezdése az ELTE Bölcsészettudományi karán, szabad bölcsészet "szakon". Ugyanitt (valójában nem is egészen itt, de erre visszatérek) hasznos tanácsokat is kapok, mint például hogy írni olyan, mint artistának lenni, ha nem edzel minden nap, le fogsz esni a trapézról, hát erőt veszek magamon és mostantól írni fogok, például ilyesmiket.
De ezen kívül nagyjából semmit. (Mármint nem kapok.)
Elkezdtem ugye tavaly, mert más lehetőségem nagyon nem volt, ahhoz meg túlságosan gyáva vagyok, hogy elviseljem a rendszeren kívüli életet (én, a nagy rendszerellenes). Akkor azt írtam, hogy "...tök jó itt meg minden, és persze, hogy egy hét alatt nem találom a helyem ebben az egészben, de valamiért azt érzem, hogy később sem fogom.  (...) Kicsit olyan ez most, mint egy váróterem. Beülök egy előadásra, és nem feltétlen érzem, hogy szeretném tudni, amiről hallok, de azért izgi, kösz az infót." 
Na már most, ez nyilvánvalóan nagyon gáz, leszögezném, hogy bár az előbb idézőjelbe tettem a szak szót a szabad bölcsészet után, el tudom képzelni, hogy van olyan ember, ha nagyon kevés is, aki hasznára tudja fordítani az itt megszerzett tudást (ide tartozik például a média szakirány is a maga stigmáival, és itt van a film, az esztétika, a filozófia, újabban a színháztudomány és még valami, nem tudom, mi), és elkeserítő belegondolni, hogy olyan is, aki most fizet azért hogy itt tanulhasson, én meg nem, viszont utálom az egészet mint a szart (de nyilván kihasználom mert nem vagyok a názáreti Jézus és az vesse rám az első követ aki ő). Mármint, és akkor rátérnék a rendszer első hibájára, a felvételire: a bölcsészkaron nyilvánvalóan nagyobb azoknak az aránya, akik amúgy tökéletesen motiválatlanok, fogalmuk sincs a tudományról aminek elvileg művelőivé válnak (diploma után sincs, ha egyáltalán eljutnak odáig) de bejutni is lényegesen könnyebb, ugyanakkor az is egy dolog, hogy ennél a közgondolkodás szerint lényegesen hasznosabb szakokon is ülnek hozzám hasonló semmirekellők, akik helyett teszem azt Tormáspusztai Jolán is nyugodtan ülhetne ott inkább a jogi karon, akinek a szemétláda irodalomtanára vesszőhiba miatt levont egy pontot az egyébként hibátlan versösszehasonlításából, így a ronygos egy pont miatt marad neki a jogi asszisztens okj plusz leltározás a bershkában, bár jóval motiváltabb mint Rózsadombi Milán, akinek igazából mindegy, csak kell valami diploma hogy szó ne érhesse a ház elejét amikor majd tárca nélküli miniszter lesz 24 évesen. Nyilván ehhez Milánnak is tanulnia kellett és nem az ő hibája, hogy jó családba született, de érezzük az igazságtalanságot. Meg ez extrém példa, csak azért írtam le, hogy magamat szórakoztassam. Valójában Átlagos Tamást kellett volna említenem, akiről nemrég olvastam egy tumblr-bejegyzésben, ahogy a TO-hoz sorban állva megjegyezte, hogy “á, gondoltam, magyar szak, az biztos jó lesz”. (Felteszem, félévente kétszázezerért nem veszünk olyat ami majd biztos jó lesz, de ha így van, Isten tartsa meg jó sorsában.) A lényeg, hogy jól jönne ez az ingyen hely másnak, de szinte semmi esély rá, hogy kiderüljön, hiszen az juttat be minket az egyetemre, hogy képesek vagyunk-e kiolvasni a töri atlaszból a szóbeli feleletünket, nem az, hogy például alkalmasak vagyunk-e önálló gondolatok megfogalmazására, vagy néma kussban fogunk ülni a 15 fős szemináriumokon hosszú percekig, ha egy tanár kérdést merészel intézni hozzánk, ne adj isten vitát indít, legyen szó valami szexista nímandról (egy ilyen tart szociálpszichológia előadást) vagy a szépírók társaságának elnökéről (és minimum napi egy tehenet kéne áldoznom a mai napig hálából amiért a körülmények úgy hozták, hogy ő tanáromként megvéleményezte az írásaimat). Értem, hogy évente kétszázezer fiatal motivációit felmérni egy negyedórás beszélgetés alatt hatalmas munka lenne, de nem hatalmasak azok a pénzek is, amik arra mennek el, hogy a "diploma" és "egyetem" szavakat devalváljuk azzal, hogy olyanokat engedünk a rendszerbe, akiknek kurvára semmi keresnivalójuk benne? Vagy ez is nagyon okos és gazdag emberek érdeke? Mert akkor mindegy, akkor jó. 
 Akkor bekerültem én is, megvolt az első félév több-kevesebb sikerrel. Ebből a félévből a kedvenc történetem a portugál minorra való bekerülés érdekében elvégzett portugál nyelvóráimé. Nos, eltelt úgy fél év, hogy az egy főre eső önállóan megfogalmazott és hangosan kimondott mondatok száma körülbelül olyan 1-1,5 darab volt, viszont megtanultunk kábé nyolc igeidőt, satöbbi szokásos nyelvtanulásos szarok. Ez hetente kétszer másfél órában történt, két tanárral, egyikük a nyelvtan felelőse volt, a másik meg gondolnánk logikusan, az élő beszédé, szövegértésé, úgy általában a hasznos dolgoké, dehát nem éppen. A kurzust akkor lehetett volna folytatni a második félévben, ha a két vizsga nyolcvan százalék felett sikerül. Ez engem nyilvánvalóan nem érint a magam nyilvánvalóan ötven százalékával (amikor kb októberben rájöttem, hogy itt aztán nem fogok megtanulni portugálul, legfeljebb elragozni olyan igéket amiknek a jelentésével sem vagyok igazán tisztában, olyan igeidőkben, amiknek nem magyarázzák el érthetően a gyakorlati jelentőségét, úgy illant el a motivációm, mintha nem is lett volna soha), viszont volt egy lány, akinek az egyik kilencven felett, a másik pedig hetvenkilencre sikerült, nem került be, amikor pedig méltányosságot kért, azt felelték neki, hogy a nyelvtanuláshoz elhivatottság kell, és amint azt az eredményei tükrözik, sajnos nem üti meg azt a szintet amivel ezt van értelme folytatni. Mi a fasz? Szóval az egy dolog, hogy engem ötven százalékkal megbuktatnak, ami mondjuk az orvosi egyetemen érthető, de itt simán geciség, nemhogy a minorra nem kerülök be, még a nagy kegyesen nekünk ajándékozott 10 szabad kreditből nyolc el is ment erre a faszságra, de az, hogy egy olyan valaki, aki nyilvánvalóan tanult, folyamatosan kilencven feletti dolgozatokat produkált csak a vizsgája nem lett olyan jó (EGY KIBASZOTT SZÁZALÉK) és mégis baszhatja a kreditjeit, az leplezetlen kőkori geciség.
 Egy másik: azzal a szándékkal kezdtem az egészet, hogy itt akkor majd filmet fogok tanulni, felvettem hát a bevezetés a filmtörténetbe című előadást. Nos mit gondolnak, miről szólt ez az előadás, igen, ahogy a címéből világosan kiolvasható, a filmtörténetírás módszereiről, problémáiról, úgy általában a történetírás tudomnyáról. Tudtam ezt meg akkor, amikor már csak pénzért lehetett tárgyat leadni. 
Ebben a félévben a portugálos sztori mellett még egy jelet küldött az univerzum arról, hogy nem ezt kéne csinálni: a gimis pályafutásomról a tanáraim hosszasan mesélhetnének, vagy inkább nem,mert gyakorlatilag az ágyamban töltöttem a középiskolai éveimet, de tény, hogy amúgy sem voltam a szorgalom mintapéldánya, az újrakezdés lehetősége viszont sok erőt adott, eleinte magam is meglepődtem, hogy mennyire tudok tanulni és készülni és jegyzeteket szorgalmasan írni és vezetni, bejárni egyáltalán, aztán vizsgaidőszak előtt elhagytam a féltve óvott jegyzeteimet, így érthetően kurva csalódottan és teljesen szar jegyzetekből felkészülve mentem többnyire sikertelenül vizsgázni.
 Hogy elhagytam a jegyzeteimet, az senkinek nem a hibája rajtam kívül, de ezzel érintek egy újabb, sokkal általánosabb problémát: a motiválatlanság vajon magánügy, és senkinek semmi köze hozzá, egyéni biokémiai jelenség, vagy valami okozza? Nemrég olvastam egy cikket egy nőről, aki miután a kicsinek bátor, nyitott és kíváncsi kislánya harmadik osztályban azzal a kérdéssel fordult a mamájához, hogy "én vagyok a legbutább kislány a világon?" kivette őt az iskolából és maga kezdte el tanítani, csupán azért, mert egyszerűen egy másik gyerek jött haza onnan, mint akit reggel felöltöztetett és megetetett. Velem azt hiszem, valami hasonló történik mióta egyetemre járok, semmi kétségem afelől hogy hihetetlenül buta vagyok és semmihez semmi közöm, ezt éreztem gimi alatt is, de azt inkább neveztem volna a teljesen normális tinédzserkori önbizalomhinynak mint ezt. Mármint, gimi végére azért némi gyógyszerrel kigyógyítottak a középsúlyos depressziómból, de most megint ugyanott, ha nem sokkal mélyebben vagyok. Itt megint két lehetőség van, a bölcsészkarokon eleve mindenki depressziós (az nem is tudom, hogy éli túl, aki valóban minden kötelező szöveget elolvas, főleg filozófiából) vagy egyszerűen szar és értelmetlen az egész, a tanárok ezt minden nap éreztetik, miközben kibaszott magasak az értelmetlen elvárásaik, szóval

 a helyzet az, hogy minden erőddel csinálnod kell valami kurva értelmetlen dolgot, de ha erre sem vagy képes, az az ultimate semmirekellőség, amit nem lehet ép ésszel elviselni.

 Aztán vissza az elejére: bár azt állítottam korábban, az egyetmi tanulmányok teljesen érthetően megkövetelnek némi pluszt ahhoz képest, amit a középiskola ad, de rendben van az, hogy ez teljesen természetes? Különösen egy gimnáziumnak nem az volna a feladata, hogy lehetőség szerint felkészítsen egy elitebbnél is elit egyetemre (nyilván nem feltétlen az ELTE lenne az)? Vagy ha ezt a lehetőségei szerint meg is teszi, azzal, hogy az egyetemen aztán mégis csak a hatalmas tudásbeli hiányosságokkal találkozunk, nem azt ismerjük el, hogy szar az oktatási rendszerünk? Az is kétségtelen, hogy a felnőttek számára kitalált felsőoktatásban már igazán nem az oktató feladata, hogy a motiváltságomat szinten tartsa, de nem lehet, hogy jobban járnánk mind, hosszútávon még a GDP-nk (ilyen van, nk?) is, ha az általános hallgatói közhangulatot megpróbálnánk javítani például azzal, hogy elnézzük a tévedéseket és megpróbálkozunk a helyreigazítssal, ha már olyan struktúrát nem vagyunk képesek kitalálni, ahol minden tudományághoz értékelhető alapozást nyújtunk, nem valami teljesen mást ezen a néven?

Újult erővel és illúziókkal kezdtem neki a második félévnek, itt azzal szembesülve, hogy milyen rohadt sok teljesen értelmetlen tantárgy van, amiken vicc nélkül fél év alatt sem hangzik el használható tudás, de nem úgy nem használható, hogy Arisztotelésszel nem lehet csekket befizetni, hanem ott sem, ahol valaki ebből szeretne diplomázni. És itt van a kutya elásva, és talán a válasz az előző összefüggéstelen nyávogásomra is, hogy itt nagyon sokszor nagyon magasztosan vannak beállítva dolgok, amiket nem értesz, mert ostoba vagy,majd szépen lassan, ha bírod, elkezded érteni, és rájössz, hogy kurvára semmi értelme annak amit az oktatók mondanak. Arról nem is beszélve, amikor egy óra gyakorlati hasznot ígér, képességfejlesztést (kritika- és esszéírás) majd van, aki arra kap hármast, hogy az utolsó felolvas három 10 perc alatt összehozott szart (felolvasott művenként egy jegy). És az ő diplomájában majd benne lesz, hogy elvégezte a kreatív írás minort. Ennyit is jelent kb a dolog. 

És a harmadiknak is, most itt tartunk. Ugyanazzal az elhatározással, hogy igenis teljesíteni tudom kiválóan az értelmetlen elvárásokat, de főleg a félelem által vezérelve, mely szerint kiesem a rendszerből, nem tudom magam eltartani, ötletem sincs mihez kezdjek magammal stb. 
Idén azzal a problémával találkoztam, hogy a linkségemnek, motiválatlanságomnak köszönhetően nem kerültem be a filmszakra, tehát továbbra is a levegőben lógó szabad bölcsész vagyok, de legalább van egy színháztudomány minorom. Bár az első év elején magyaráztak valamit a kreditekről, és korábban én is úgy tettem, mintha érteném, valójában kurvára nem értem, mert ezt is olyan stílusban magyarázták el, hogy kábé basszam meg magam amiért nem azzal az univerzális tudással születtem, hogy mi az az elhagyott tanegység meg a súlyozott átlag és minden faszom. 
Alapvetően érdeklődő lény lévén azonban kutakodtam a neptunban kicsit, hogy a kötelezően előírt tárgyak mellett lehet-e valami érdekeset is tanulni, és igen, vannak izgalmas(an hangzó) tárgyak, lelkesen felvettem hát őket, és jellemzően ötösre sikerült is az összeset abszolválni, hiszen ez a lényeg, hogy érdekelt, felvettem, megtanultam. Szép lassan azonban kirajzolódott előttem annak a képe, hogy ennek súlyos következményei lesznek a pénztárcám tekintetében, hogy érdekes szemináriumokra iratkoztam fel, amikre másképp nem járhatnék be, viszont hivatalosan így sem. 
Már másodéves vagyok, értem, hogy már azzal kéne foglalkoznom, amiből elvileg diplomázom, de legalább az első évben miért nincs arra lehetőség, hogy valami mást is tanuljunk azon kívül, amit a tanegységlista magába foglal? Egy szavam sem lehetne, hiszen ilyen tekintetben a szabad bölcsészet első évének a lényege pont ez, hogy bár van egy fókuszod, a többi szabad bölcsész szakirány tárygaiból is el kell végezned egy egy alapozót (erről már írtam, ugye), ez viszont csak a már felsorolt szabad bölcsészet szakhoz tartozó szakirányokat jelenti, arra hivatalosan nincs lehetőséged, hogy mondjuk kortárs magyar irodalmat tanulj, illetve szánhatod erre a tíz szabad kredited, de tíz, komolyan? Egy előadás minimum három, de inkább négy, ahogy szemináriumok is. Tehát ingyen legfeljebb három szakterületemen kívüli tárgy felvételével gazdagíthatom a tudásom. Értem, hogy nem véletlen kell a magyar szakra való bekerüléshez egy magyar emelt, és minek emeltezne valaki ha anélkül is tanulhat, de máshol is működik az a rendszer, amiben az egyetem első két (!!!!!!44!!!!!!) évében abszolút azt tanulhatod amit találsz, érdekel, majd a végén specializálódsz, így kifizetődik az emeltre fordított energiád, és még így is válhat belőled remek ember, SŐT, és ha annyira érdekel, akkor mesteren megtanulod az ilyen történetírós geciségeket, nem 18 évesen. Minta Marcsi  filmszakra megy, felveszi hozzá az esztétika minort, tök jó, jó ha ez a kettő együtt mozog, ámde hogy a picsába érti meg igazán az esztétikát filozófia nélkül? A világot, az emberek működését kicsit sem értem meg a hetvenes évek magyar filmtörténetéből (bár a magyar filmtörténet előadásokat egy fantasztikus ember tartja, ő az egyik oka, hogy ennek az egésznek egyáltalán van létjogosultsága) és egy Kant szemináriumból, meg egyáltalán ezekből a random módon elcsöppentett életművekből, így pedig nemhogy filmkészítő, mert az pláne nem, de teoretikus sem nagyon látom, hogy hogy lesz belőled. Ja, hogy ezt magamtól kell? Mi a faszom ez az egész? 

Oké, a kielégítő irodalmi megformáltságot felejtsük el, ez egy nagy rétestészta lett, összefoglalom inkább pontokban, mi a bajom a szabad bölcsészettel

1. Az egész rettenetesen elavult. 
2. Nem illeszkedik ahhoz a tudásanyaghoz, amivel az ember otthagyja a középiskolát.
3. Sok oktatónak kurva nagy az arca, és jellemzően ugyanezek azok, akik szeretnek szembesíteni vele, hogy ott a meki szemben, barátkozzunk a gondolattal.
4. Nagyon sokszor teljesen hasznlhatatlan a tudás amit átadnak (ld. 1. pont.)
5. Nem ösztönöz a látókör szélesítésére, inkább szankcionálja azt. 
6. Gyakorlatilag tényleg egy gyűjtő, bár nem ide a legalacsonyabb a ponthatár (én 412-vel kerültem be) és nem is feltétlenül indokolt magasabb, de - hiába geciszar az egész és vesszőhasználatot meg szövegértési képességeket mér kb az egész érettségi, éppen ezért nem nagy kunszt és gyakorlatilag semmit nem jelent ha valaki 400 körülit teljesít és pontosan itt is van - ahogy az én példám is mutatja - mindenki, aki átlagos képességű, és egyetemre akart menni, de fingja nem volt, mi legye utána. 
7. Létezik

Lehet, hogy majd egyszer újraírom ezt a szöveget mert alapvetően a kiindulásnál még volt értelme, már látom, hogy nincs, de azért jobb most, hogy kiadtam ezt a strukturlatlan valamit. Most megyek filozófiatörténetre.

him

a leggyönyörűbb álomból riadtam fel percekkel ezelőtt.

statisztálok egy forgatáson. szemerkél az eső és olyan mesterséges alkonyati kékség van, nagyon szép. már éppen befejezték a jelenetet amihez kellettünk, de nem is volt átálls, hanem rögtön folytatják egy olyan képpel, amikor a kamera végigsuhan egy folyosón, vagy inkább szűk sikátoron, és a gyerekek bukkannak fel meg kezdenek el valamit csinálni dolgokat gondosan megkoreografálva. ahogyan ezt felveszik, valamiért hirtelen képes vagy a már kész filmet látni, sőt, ahogy a végére ér a kép, vissza is tudom tekerni majd újranézni lassítva, és megfigyelni, hogy bár a koreográfia nagyon ki van találva, a statiszta gyerekek elég bénák, és látszik a fejükön mielőtt elindultak, hogy a jelre várnak. (bár ahogy most belegondolok, ez direkt volt így, különben miért láttuk volna őket mozgás előtt?) hirtelen felocsúdok ebből a játékomból, arra, hogy már mindenki eltűnt körülöttem, és csak a rendezőt látom, aki az operatőr is, és magában áll a kamera előtt, nem sürög körülötte senki. nagyon szép kép, ahogy áll a nagy tér közepén a kamerával, előtte ez a sikátor, kicsi füst is van, meg gégen, és elég gynyörű az alakja, ráadásul tudom, hogy maga Spike Jonze az. most sínen tologatja a kamerát, merőlegesen a képre, én pedig egyedül vagyok, csak nézem ahogy dolgozik és senki nem szól be, és el sem hiszem, hogy egy ekkora mestert nézhetek dolgozni, ilyen közelről. vége van, kész lett, örülnek, megfordul és azonnal beszélni akarok hozzá. elindul felém, mosolygok a szemébe nézve, azt hiszem észre vett és rám mosolyog, aztán mikor közelebb jön, kiderül, hogy mögöttem vigyorog valakire, de ez sem szegi kedvem, mert mikor észreveszi, milyen elkeseredetten próbálom útját állni, megáll és nyújtja a kezét. körülbelül a hasáig érek. nagyon magas és lenyűgöző, valójában valami érdekes keveréke annak, amire Spike Jonze külsejéből emlékszem, valami személyes szakmai védőszentemnek/megváltómnak és ennek a figurának:

 bemutatkozik, de azt érzem, hogy nem nagyon figyel, mégis belekezdek. you see i also want to be a filmmaker... nem igazán figyel, már megint egy random arc ezzel a szöveggel. ..the...the d.o.p.. hirtelen én is meglepődöm, hogy ez jött ki a szmon, bár a legnagyobb természetességgel mondtam és lelkesedéssel szenvedéllyel minden szarral, furcsa hogy az írást nem is mondom, én is azt hittem, hogy az a fókusz. and its just... elcsuklik a hangom, tiszta könny a szemem, tényleg olyan őszintén boldog és meghatott vagyok, mint szerintem még soha, de mosolyog, hogy nyugodjak le, érti, ő is volt itt, miközben szintén meg van hatva attól, hogy valakit ennyire lenyűgöz. just so fascinating to meet someone like you. boldogan hosszan nézzük egymást, mintha egész életünkben arra vártunk volna, hogy találkozzunk. a következő pillanatban azt játsszuk, hogy képet csinálunk magunkról, eszembe sem jut, hogy igazi képet csináljak, nem akarom erre pazarlni ezeket a drága és soha vissza nem térő pillanatokat, valamiket beszélünk, nem emlékszem mit, csak hogy pontosan azt az őszinte örömöt látom az arcán mint amit érzek és megjegyzi, hogy you're just like me, see? és nevetgélve a kabátjainkra mutat, neki is nagy sárga kabátja van mint nekem, csak élénkebb, és akkor mégis úgy döntök, hogy akarok képet, valami csodának köszönhetően a zsebemben van a telefonom, erre megjelenik három operatőr inas, elég messze állnak tőlünk és az egyik vonalzóval méregeti hogy jó helyről lőjön, egy telefonos képet, na mindegy, eddig fogta amúgy a kezem az ő hatalmas kezével, de most arra eszmélek, hogy már ötven statiszta gyűlt körénk és elég ideges leszek, kis idő után meg is kérem a csajt aki például közénk állt, hogy hadd cseréljünk helyet, nekem ez a kép tnagyon nagyon fontos. elkeseredem, úgy érzem, vége a csodának, ráadásul egy ilyen hülyeség miatt, és akkor elengedem a kezét, már két ember választ el minket és csak kínos. a következő pillanatban átnyűl a "tömegen", kiemel, mintha az óvodás kislánya lennék, olyan is az egész, mintha értem jött volna az oviba, nevetünk egymásra, elvisz kicsit odébb a többiektől, leülünk egy padkára, kérdezem tőle a hülyeségeimet, hogy mindent ő fényképez? csodálatos az egész, egyszerre látom magunkat kívülről és vagyok benne a jelenetben. aztán elképzelem, mégis hogyan fogom ezt elmesélni meg tudatni mindenkivel? és ahogy fogalmazoma történetet, egyszercsak beugrik, hogy valami nem stimmel, ez tényleg megtörtént?
ez tényleg megtörtént?
nem.
és akkor minden összeomlott, kiszippantott a valóság ebből a csodából, tényleg olyan érzés volt, mintha keresztül passzírozódnék a porszívó csövén, vissza zuglóba az ágyamba és bőgtem mint egy hülye, mert maradnom keett volna még ebben az álomban, beszélnünk, fontos dolgokról, ő volt az én Capronim, aki álmomban elmondja, hogy nem kell eltemetnem magam azért mert tiszta fogyatékos vagyok és az elemzőképességem egy nagy nulla, ehhez csak álmodni kell.
  

Hangulatskála

Dragomán György : Oroszlánkórus

Hatalmas vállalkozás írásban rögzíteni valamit, ami nem vizuális. Érzéseket, hangulatokat közvetíteni, lefesteni, ez az, amiben az írók elviekben elég jók, ezért kedveljük olvasni a szerzeményeiket. Izgalmas példa azonban Patrick Süskind Parfüm című könyve, aminek hosszú bekezdései szólnak szagokról, illatokról, és a történet katarzisa is egy szagélmény elszabadulása – emellett már nem is tűnik olyan nagy dolognak az, hogy Dragomán György a novelláiban sikeresen szavakká konvertálta a hangot – legyen az zaj, beszéd vagy éppen a zene, aminek nagysága éppen abban rejlik, hogy a többi művészeti ággal ellentétben nem utánoz, hanem saját szabályrendszere van, csak ott és akkor létezik, amikor létrehozzák. Ez a novellafüzér egy hangulatskála.

Dragomán stílusa elég markáns, messziről és kevésből is felismerhető: hosszú, akár bekezdésnyi élőbeszéd-szerű mondatok, amiken nem kell túl sokat gondolkodni, mert határozott, élő képeket írnak le, melyeket körülleng a mágikus realizmus – némely írása például néhány apróbb stilisztikai átalakítás után akár forgatókönyvként is funkcionálhatna. Ez valamiféle választóvonalat is jelent Dragomán munkásságához való viszonyban – az olvasót vagy magával ragadja, vagy pedig viszolyog tőle néhány bekezdés után. Esetleg felváltva a kettő.

A 2015-ben kiadott novelláskötet tizenhárom év termését fűzi össze, az író tehát aktívan alkotott a Fehér Király és a Máglya között eltelt nyolc év szünetben is, de szokatlan jelenség, hogy egy írónak a regényei után jelenjen meg novelláskötete. “Novellát az elején könnyebb írni, kicsi és kegyetlen tér a novella, nem lehet az időt húzni, vagy működik, vagy nem. Nagyon jó iskola, lehet próbálkozni, amit egy regényben nem lehet” - állítja maga a szerző. És talán éppen ez az, ami miatt az Oroszlánkórus novellái inkább magukkal ragadtak, mintsem elszédítettek volna. Az író és regényei nagyságát zengő megannyi hang mellett merészelem kijelenteni, hogy Dragománnak jobban fekszik a novellaírás (a Fehér Király sikere is talán ezt támasztja alá). A kicsi felület és idő, amiben nincs hely és alkalom arra, hogy a szöveg terjengőssé váljon, vagy túlságosan eluralkodjon, az ilyen metróútnyi etapok éppen tökéletesek ahhoz, hogy ezek az élénk, mágikus képek beleégjenek az ember tudatába, megríkassanak/nevettessenek, elgondolkodtassanak. Egy nagyjátékfilmet végignézni megterhelő, de egy rövidfilm kevesebb kockázattal jár, ha nem tetszik, akkor sem tart sokáig, és poszttraumás stressz szindrómává is kisebb eséllyel alakul az olvasói élmény a mű letétele után.

Persze itt sem minden momentum kiemelkedő: a lezárások a novellák némelyikében igen váratlanra sikeredtek – nem a jó értelemben. Kiemelném azonban a Hevimetált, aminek varázsa éppen ebben a hétköznapi, élő vulgaritásban leledzik, és éppen a lezárása (“Pedig bazmeg, kurvára igaz”) zengeti tovább a történetet, konzerválja a hangulatot, vagy a Cry Me a Rivert, ami egy énekesnő életéből mutat fragmentumokat ijesztő pontossággal – Dragomán csodálatos képessége (amivel alapvetően nem árt, ha egy író rendelkezik, de ő a magasiskoláját prezentálja ennek), hogy tökéletes hitelességgel ír mind egy nyolcéves kisfiú, egy dél-amerikai lány, vagy a már említett énekesnő szemszögéből, mindamellett, hogy mindegyik alakjában eltéveszthetetlenül ott van ő is. Erre ellenpélda a Húsleves című novella, ahol a kislány alakja kivételesen közhelyesre, egy buta gügyögő kis lénnyé egyszerűsödött. Többnyire azonban az írónak súlyos témákat, dilemmákat sikerült rendkívül pontosan, de csupán egy villanásnyira, elemelve, egy varázsvilágból tálalnia hol a humoros oldalról közelítve, mint amilyen a Poszthumán Randi, vagy éppen a körülmények adta közönyből, ahol az anya egy villamosúton próbál megszabadulni soha meg nem született kislánya emlékétől, és ahol éppen ez a közöny teszi igazán meghatóvá a történetet.

Minden jövőbeli olvasónak, aki még nem találkozott Dragománnal, azt tanácsolnám, a novelláival kezdje az ismerkedést – az Oroszlánkórusban található novellák nemcsak az emberi lét mély ismeretéről adhatnak számot, azt is megmutatja, milyen fantasztikus is tud lenni az, ha valaki ért az írás mesterségéhez.

“Elhatároztam, hogy én mindig írni fogok, mert ez a módja annak, hogy papírra vessem a képeket, amiket látok, és utána ne is gondoljak rájuk többet.” Nem is tudnám jobban üdvözölni ezt az elképzelést. 

SZÓ SZÓ SZÓ

most éppen halogatok! hiszen ha nem azt tenném, egyrészt kilépnék a komfortzónámból, másrészt meg akkor nem lenne mitől szorongani a nap hátralevő részében, és a végén még nyugodtan aludnék!

 meg sem emlékeztem róla, hogy időközben véget értek a tinédzser-éveim. és annyi minden történt még, amiket nem találtam szóra sem érdemesnek..hű.. amiket egy szóra sem méltattam... szóval amikre egy kurva szót sem pazaroltam, pedig olyan nagyon sok minden történt. és olyan régen írom ezt a blogot, rendesen, 13 éves korom óta megvan, mindjárt tíz év. de az a baj, hogy írom a szavakat, és mindegyik leütésem csak azt az érzésemet erősíti meg bennem, hogy nincsen mondanivalóm, hogy is lehetne belőlem író, ha nincs mondanivalóm, ha nem találok elmesélésre érdemes történeteket a fejemben, tehát mi értelme is van az életemnek, hiszen kitűztem célul, hogy legközelebb nem lazázom el a felvételit, és jól felvesznek írónak, és akkor ez a cél tart majd engem a felszínen amíg az eltén a testem látogatja a roppant izgalmas elméleti értekezéseket.  de nem írok. semmit.
na mindegy, cserébe olyan dolgok vannak, hogy ugye "játszom" a katonában, nagyon vidám dolog 10 mp munka után két percig tapsban fürödni, de ezeken az estéken szembesülök mindig szociális képességeim tökéletes hiányával is (így fél év után is biztos vagyok benne, hogy van olyan színész ebben a leosztásban akivel még nemhogy egy SZÓT nem beszéltünk, még csak nem is köszöntünk egymásnak, az ötvenedik előadás után volt egy kis pezsgőzés, ilyen gyorsan pezsgőt még soha nem fogyasztottam el, valamint egyzser volt állófogadás is, amin inkább meg sem jelentem mert egyszerűen.. nem ment. pedig nagyon éhes voltam).
 Van szeretőm, egész régóta, és ez annak fényében, hogy az elmúlt évtizedet ennek hiánya feletti kesergéssel töltöttem, minimum érdemelt volna egy szót, annyit talán áldoztam rá, de nem többet, pedig közben már együtt is élünk, és minden fantasztikus a lehetőségekhez képest (két érzelmi nyomorék az idegösszeomlás szélén), tombol a szerelem, csak annyira normális és magától értetődő a dolog, hogy ritkán tudnék erről írni, ha igen akkor vagy a halálról tudnék beszélni, vagy kínosan nyálas közhelyeket gyűjteni arról, milyen szuper amikor egy másik emberben ott látod saját magad kiegészítését és szereted is, pedig már rég belenyugodtál hogy szerethetetlen vagy és egy félreértés következménye, hogy túlélted életed első pár napját.
 Jövőhéten megyek újra Angliába, újra, mintha most lett volna 2011, szóval megyek Birminghambe részt venni egy szuper kis projektben, és ezt az utazást, kihelyeződést a saját magam által kreált purgatóriumból tökre megérdemlem, hiszen nagyon szarul tanulok és még csak nem is dolgozom. Haha. Szóval emiatt van egy kis bűntudatom, így önkéntesen hajnali leltározásra ítéltem magam három napra, hogy kicsit újra megtapasztaljam, milyen is az, amit elfelejtettem, tehát milyen jó is az életem amitől úgy szenvedek. Egyébiránt egyre lelkesebb vagyok, valamiért nagyon korán reggelre vettem vonatjegyet Londonból Birminghambe, mint aki nem is akart időt tölteni Londonban, de rájöttem, hogy akarok, így most vettem magamnak egy másik vonatjegyet későbbre, hiszen nincsen semmi felelősségérzetem és fogalmam sincs a pénz értékéről.  
  Felvételizem színházi dramaturgnak. Ha kiesem az első rostán, összeomlok. Egyéb esetekben.. nem nagyon látom azt még. Az errevaló készüléssel roppant szarul állok, pedig elvben két előkészítőre is járok.
 Azt hiszem, ennyi. Már nem tudom, mi szükség volt erre a kis összefoglalóra.

svéd gyermekvers

vettem egy kalimbát
gyönyörű hangszer.
nagyon belejöttem.
gyszercsak látom, hogy ráfröccsent a hüvelykujjam vére.
azóta nem tudok kalimbázni.

első visszautasított írásom

Hátha benyitnak

Ritka vendége lettem önmagamnak, fáradtan indulok, és mindég elkésem;

Csak heverek ezen a szegény lepedőn. Nincs nyugta tőlem. Megállt az idő amikor ráfeküdtem, és megállt a levegő is, amit mostmár inkább neveznék a megbánásaim kipárolgásának. Bár néha keveredik, egyrészt ezzel a menza-szaggal, ami mindig ugyanaz, bármi is legyen a menü, ami pedig felveti azt a kérdést, hogy tulajdonképpen nem ugyanazt adják-e minden nap, mert itt úgyis mindegy. A másik az izzadságszag. Ha épp a langymeleg fos-periódusomban voltam, egy barátnőm azzal biztatott, hogy amíg eszem és zuhanyzom, menthető a helyzet. Itt már nem eszünk és nem zuhanyzunk. Megváltoztak a prioritások. Mindenkinek más. A szomszéd lepedő fekvője mondjuk épp tömi magát, megszállottan várja az étkezéseket, általában igényt tart az én adagomra is, amit a legnagyobb örömmel ráruházok minden alkalommal. Jelen állapotomban a helyemen levés a prioritás. Egy percre sem mozdulok, hátha, hátha, hátha most vagy most vagy most vagy most. Köz- és önveszélyesnek ítéltek emiatt, pedig sosem voltam jámborabb, azt hiszem.

tétován állok az előszoba-ajtón s mielőtt a szobák kábult csendjét felriaszthatná félénk csengetésemmel, elszaladok. S a napok tovább rohannak.

Itt minden annyira csendes. Sokat segít, hogy mindenki le van szedálva. Így, hogy a hétköznapok elviselésének terhe lekerült a vállaimról, és csak várnom kell, sokkal könnyebb, néha úgy érzem, örökké itt tudnék feküdni, és várni. Máskor türelmetlenebb vagyok, ilyenkor aktívan várok, szorítom az állkapcsom, de ez a szorítás is csak olyankor tűnik fel, mikor megkapjuk az altató-puszit és végre elengedek. Persze nem szeretnék igazából itt maradni örökre. De nem mondom, nem nagyon beszélek, mert nem én beszélnék. Valaki más, a legújabb ál-én. Tetszik ez a tisztaság. Elég sokan voltam ugyanis, ezért vagyok most itt, legalábbis ez az én elméletem, aztán, hogy ki mit mond, már rég hidegen hagy, tökmindegy az egész, a lényeg úgyis az én fejemben van.

Szóval legutoljára egy egész rendes kis csapatot találtam magamnak. Mindenki zenélt, de nem ilyen nirvana számok akkordjait vágom-szinten, hanem rendesen, konzisok voltak és csak zeneértők számára befogadható zenéket hallgattak (ld. “free jazz”). Illetve gondolom, még mindig ezt teszik, és ugyanott. Magától értetődően tettem ezt én is, habár, mivel nem értek a zenéhez, nem volt túl sok egyéb kapcsolódási pont. Tulajdonképpen szorongani jártam oda, érezni, hogy nincsen semmiféle szociális képességem és borzasztó ostoba is vagyok, hiszen semmihez nem tudok hozzászólni, mindeközben borzasztóan sajnáltam őket, amiért képesek magukat ennyire komolyan venni, ahogyan a sok sör és fű és kristály feloldja a gubancokat az agyacskáikban és lökik a világmegváltó faszságaikat, de mindezzel együtt a helyemen éreztem magam. Ennyire előtte csak nagyon régen.

Olykor még lopva benyitok a nappaliba, egy percre mégis szeretném megtalálni magamat;

Lakott egy sarokkal odébb tőlünk egy igazi nagylány, vagy tizenhárom éves, fogszabályzós, pattanásos, egyik fülében gömböt hordott, a másikban meg tollas fülbevalót, mint Mester Tamás, akibe szerelmes volt, és bár egyáltalán nem tudtam ki az a Mester Tamás, osztoztam vele az iránta érzett szenvedélyes szerelemben. Kiszőkíttetett haja zsírosan sárgállott a napon, ahogy bikiniben süttette magát a hintaágyukon, a felfújható medence mellett. Aznap a barnuláshoz túl meleg volt, meg túl nagy UV sugárzás, úgyhogy az anyja (nagyon találóan fogalmazott szerintem, amikor azt mormogta, hogy bár tudná mi a rák is az, de veszélyes), bekergetett minket a házba. A szobájában volt egy ventilátor meg egy számítógép is betárcsázós internettel, amely együtállás engem teljesen lenyűgözött, egyik sem volt ugyanis megtalálható a mi háztartásunkban. Órák teltek el azzal, hogy sztárokat öltöztetgettünk a gépen, vagy ő csinált valami mást, számomra unalmasat/értelmetlent, de néztem azért, le nem mondtam volna arról a felfoghatón túli menőségről, hogy vele lóghatok.

- Holnap kéne megjöjjön a mensim – mondta csak úgy a semmiből. A mid? - kérdeztem vissza egy kis várakozás után, mert nem tudtam rögtön eldönteni, tegyek-e úgy, mintha tudnám miről beszél, de végül nem kockáztattam meg, hogy ne értsem, minek az érkezéséről van szó. Meg aztán nyilván egész másra számítottam, mint ami kisült a dologból. Ő viszont tudomást sem vett erről a kis visszakérdezésemről, bár nagyon jelentőségteljesen közölte a dolgot, és hatásszünetet is hagyott. - De most iszonyú ideges vagyok.

Várt, amíg meg nem kérdeztem, miért, aztán belevágott. - Most nemt'om te hol tartasz de ugye sms-ezünk az Ádival és, majd akkor mindjárt megmutatom miket ír amúgy, de nagyon durva, és írt tegnap matekon is, az volt az utolsó, hogy majd óra után menjek le a tesiöltözőbe mert beszélni akar. És nagyon beszartam, hogy most mi lehet az, amit nem lehet esemesben megbeszélni, érted. Meg az megvan, hogy elvileg ők kavartak a Dórival, szóval ez így most elég necces? Szóval rögtön odaadtam a telót a Zsófinak, hogy olvassa el, ő se értette de mondta hogy akkor mindenképp menjek le mert lehet össze akar jönni. És akkor kicsengettek, minden, ő így kivágódott a teremből, én direkt nagyon lassan pakoltam össze, nagyon izgultam, érted, hogy most mi lesz, aztán jó, lemegyek, de nem tudtam, hogy a fiú vagy a lányöltözőbe menjek, mindegy, volt annyi eszem, hogy biztos a fiúba megy, mert neki azt jelenti a tesiöltöző ahova megy mindig... Na szóval benyitok, ott ült az ablak alatt a legvégében, köszönt és mondta hogy üljek az ölébe, aztán elkezdtünk smárolni. Kicsit undorító volt, mármint nagyon nyálas, de azért jó, nem akartam mondani, hogy én még sosem... És te se mondjad senkinek jó? Nagyon ciki lenne.

Bólogattam, ahogyan végig, csak most kicsit nagyobb meggyőződéssel – nem, mintha lett volna bárki közös ismerősünk, akinek elárulhattam volna a titkot.

- Kicsit matatott, meg minden, semmi para, egyszer csak azt mondja, fogjam meg. Először nagyon beszartam. Fogalmam sem volt, hogy mit meg hogyan, nagyon féltem, hogy rájön, hogy ennyire nem tudok semmit, mert állítólag a Dóri meg már le is szopta... Jó, szóval megfogtam neki. Semmi különös, olyan, mintha a karodat fognám meg, csak kicsit puhább. Viszont most tök ideges vagyok, mert fogalmam nincs egyrészről érted, nem mondott semmit, hogy összejöjjünk-e, mondta, hogy szeret, de én nem akarom, hogy ez így elterjedjen és közben meg együtt sem vagyunk, másrészről meg nem tudom, terhes vagyok-e...

A terhes szót halkan mondta, mintha átok lenne, ennek ellenére amikor az anyja berontott, nekem is az volt az érzésem, hogy ez a varázsszó és nagy eséllyel neki is, mert úgy elsápadt, és olyan fejet vágott, mint aki azonnal elhányja magát. Az anyja viszont csak annyit mondott, hogy itt a bátyám, mire felugrottam, siettem kifelé, mintha tudatában lettem volna annak, miféle megerőszakolása történt itt gyermeki ártatlanságomnak. Nem voltam olyan nagyon kicsi, nyolc vagy kilenc éves, volt némi fogalmam erről-arról, de nem ilyen naturalista ugyanakkor homályos megfogalmazásban, hanem a “nézd milyen az emberi test!” című ismeretterjesztő könyvből esetleg. Amikor kimentem, a bátyámnak elég fáradt képe volt, közölte, hogy már órák óta engem keresnek, de nem törődtem vele, mindig ilyen meghurcolt képet vágott, bringán megtettük azt a kemény kétszáz métert hazáig, majd már minden megrázkódtatásomat feledve gurultam be az udvarra, ahol valamiért az egész családom összegyűlt, akik mint utólag megtudtam, mindenhol kerestek csak a szomszédban nem, az anyám jajgatott kicsit a teraszon, de csak annyit mondott, hogy na, megvagy, végre, az apám viszont még a guruló bringa nyergéből pofozott le a földre úgy, hogy még vigyorogva kezdtem el ordítani a fájdalomtól, de a nap igazi tragédiája nem ez volt, vagy a gyermeki ártatlanságom sértegetése, hanem a pillanat, amikor megláttam, hogy apám ugyanazt teszi a felém rohanó anyámmal amit velem előtte. De nem itt vesztettem el magam, és nem is a kocsmában a zeneértőkkel, amikor véletlenül több nyugtatót szedtem be mint amennyi mellett nyugodtan meg lehet inni fél liter vodkát.

Ezt a traumát követte és meg is előzte sok másik, költözések, szétszakadások, iskolák, társaságok satöbbi – már sokan előttem megállapították, hogy gyermeknek az ember őszinte, különösen, ha megengedik neki, de nem tudja értelmezni az alakoskodást a szó felnőttes értelmében. Amint azonban elkezdünk felnőni, a dolog nélkülözhetetlen velejárójává válik az életünknek, ha nem is feltétlen klinikai értelemben, de mind váltogatjuk a személyiségeinket, mégpedig annyiszor, amennyiszer más emberek közé keveredünk ha nem többször, és ezt a legtöbben képesek is feldolgozni. Néhányan képtelenek. Túl sokfelé szakadnak. A végén nem marad belőlük semmi.

S végig az elhagyott szobák során csak magános árnyam s léptem ijedt visszhangja kísérnek;

Ez igen kínos érzés. Tudni, hogy a hibáimat is én követtem el, boldog is én voltam, de egy ideje nem találom magam ezekben az emlékekben. Egészen egyszerűen megszűntem önálló lénynek lenni, csak másokhoz képest tudom magam értelmezni. Kivéve itt, ahol minden lebomlott, egy zöldség lehetek ameddig tetszik, és várhatok.

Állok és várok.
És nem merem rátenni a kilincsre kezem.

Fekhetek, és várhatok, hátha az a sok én, akiket megtagadtam, akiket bántottam, szerettem, gyűlöltem, benyitnak, kézenfognak, és együtt boldogan elsétálunk a naplementébe. Hátha holnap, délután négy és hat óra között, végre benyitnak.

A versrészletek Reichard Piroska Hazatérés című művéből származnak.

Kicsit mint a lenin mauzoleum

Szasz Janos keszulo jatekfilmjeben van szerencsem szipkaval dohanyozni (legalabb ket napja errol almodozom es tessek!), pezsgospoharbol traubizni, de legesleginkabb ezt a csodalatos muvet, Az Egy elmebeteg no naplojat olvasni. Olyan asztalszomszedokkal mint Gryllus Dorka es Tartuffe. A rendezo Gizellanak nevez a konyv apropojan. Jo moka, foleg penzert, de tovabbra is kristalytiszta elottem is a teny, hogy az en helyem a kamera melyik felen is van. Hat jo messze tole, a melegedoben, a monitor elott. Ha Kry olvassa e sorokat, legyen szives blogjanak olvashatosagat a szamomra lehetove tenni!

"nem figyelünk egymásra"

Szintén a Csehov-drámákkal foglalkozás eredménye, hogy felmerült az egymással nem törődés nagyon hálás témája, hálás, mert ha felmerül, órákig parttalanul beszéltet minket magáról, egyik aspektusából következik a másik, könnyedén lehámozható és megállapítható a végén, hogy a dologról újabb órákon keresztül lehetne még beszélni, és semmiféle konklúzióra nem jutni azon kívül, hogy milyen rettenetesen álszent lény az ember.
 Minek minősül az, hogy tegnap este, amikor is meglátogattuk a kéklovat (poszttraumás stressz szindróma, fél fiatalságomat ott töltöttem és ez utólag rettenetesen nyomaszt és nagyon ritkán megyek oda, amikor meg odamegyek akkor rettenetesen furán érzem magam) mert nagyon jó kis koncert volt: a formáció neve GNÚ, Porteleki Áron, Kapusi Viktor és a csodálatos Ajtai Petya a csodálatos bőgőjével, de ha már itt tartunk, arra sem annyira figyeltem oda mert nem fértünk be a "koncertterembe" ezért egy helyiséggel odább sörikéztünk és párkapcsolati drámáztunk, na mindegy, utána az egyik legkedvesebb barátnőm beszámolt róla, hányféle antibiotikumot fog szedni a következő hetekben tegnaptól kezdve, egyetértettünk abban, hogy most akkor nem kéne inni, majd 10 perccel később a sörömmel kínáltam, mintha a beszélgetés meg sem történt volna. A faszija pálinkával. Ő meg elfogadta. Mivé teszi ez őt, ő sem figyel magára? Tudom, ez nem egy drámai történet, de nagyon sok ilyen van, a csajommal is, senkire sem figyelek oda érdemben, akkor meg mi a fasznak beszélgetünk, szeretjük hallgatni a hangunkat? szerintem igen. Ha nem törődünk egymással igazából, minek ez az illúzió, miért kell tudnunk akkor mégis egymásról annyi mindent? Alábbi, lazán kapcsolódó esszémben felvetek még néhány kérdést.

/Sontag: Mi a különbség a között a kijelentés között, hogy mára az emberek a képdömping hatására eltompultak a szenvedés képei iránt, és hogy korunkban kevéssé állnak rendelkezésre olyan meditatív terek, melyek a szenvedés képei feletti elmélkedést lehetővé tennék?/

A „rutinszerű érzelemgerjesztés”

Éppen a múlt héten tanultam egy számomra új fogalomról, a kognitív disszonancia csökkentéséről, és amint elkezdtem gondolkodni ezen a témán, ez a három szó ismétlődött a fejemben. Az órán, amin a fogalom szóba került, a tanárom a következő hasonlaton keresztül igyekezett megértetni velünk a dolgot: „Ha hajlandóak volnánk azzal foglalkozni, mennyi káros anyag van egy csomag zacskós levesben, soha többé senki nem venne zacskós levest”. Ugyanez igaz a szövegben is említett dohányzós példára, a dohányzás mellett ugyanis annyi érv sincs, mint a zacskósleves mellett, épeszű emberek számára semmi szükség nem volna sokkoló fotókra a csomagolásokon, de mégis, láncdohányosként én is figyelmen kívül fogom hagyni őket azzal a nyilvánvaló ténnyel együtt, hogy folyamatosan mérgezem magam. Vannak dolgok, amelyek tudatával nem tudnánk együtt élni.

Úgy gondolom, a jóérzésű ember számára ilyen dolog az is, amit egyszerű, összefoglaló néven „hírek”-nek vagy a világ történéseinek nevezünk. Minden egyes nap minden egyes órájára jut valami borzalom, amiről többnyire értesülünk: minél borzalmasabb (illetve minél inkább közlésre érdemesnek ítélt), annál részletesebben. Minél fontosabb politikailag, történelmileg, minél fontosabb az, hogy állást foglaljak valami mellett, annál megrázóbb fotóriportok születnek majd az eseményről. Abban az esetben azonban, ha minden egyes alkalommal, amikor földrengések áldozatairól, vízbefulladt menekültekről, pakisztáni gyermekmunkásokról látok képet, és megengedném magamnak azt, hogy a dolgot valóban felfogjam, nem létezik, hogy tovább tudjam élni a megszokott kis életemet. Ez rosszat tenne azonban a komfortzónámnak, amit nagyon nagyon szeretek, így aztán azt az elemelt, „mesterkélt képet” engedem csak tovább feldolgozásra, amit a szenvedésről konvencionálisan alkottunk, szomorúan ingatom a fejem, szólítom a mindenhatót, grimaszolok – és igaz, hogy minél több ilyet látok, minél megszokottabbá válik, annál kevésbé talál be még ebbe a steril, alaposan cenzúrázott fiókba is az agyamban. (Bizonyára igaz, hogy az ingerküszöb nő a dömping hatására, amit számomra nem is ez, hanem az ízes-szagos mozik bizonyítanak leginkább.) Ezt a gyarlóságot feltételezem, s engedem meg jóéletű embertársaimnak. Páran majd hosszabban elgondolkodnak a történteken, kevesebben tanulmányozni kezdik azt, még kevesebben segíteni próbálnak. De érdemben semmit nem változtat meg. Persze nem is feladata a puffadt hasú etióp kislány fotója arra sarkallni engem, hogy gépre üljek majd etetni kezdjem őt és sorstársait, de akkor mégis mi? Hogy tudjunk róla: ilyen is van? Minek, ha valójában nem akarunk? Miért kattint rá mégis mindenki a döbbenetes tartalmat ígérő linkekre? Katasztrófa-turizmus? Puszta szórakoztatás?

„A megdöbbentés már élenjáró fogyasztási inger és értékforrás” - állítja a szöveg. Ha ez így van, és a megdöbbentő képeket fogyasztandó tartalomnak tekinthetjük, úgy ez nem táptalaja semmiféle elmélkedésnek. Egy példám mégis akad a megdöbbentő, tabudöntögető fotók közlésére, amik kivételt képeznek: egy német fotós, Patrik Budenz éveket töltött azzal, hogy az ember halálát objektíven lekövethesse, megtalálja azt a szöget, ahonnan megmarad a téma iránti érzékenység, de bekerül a képbe valami új: szembesülni a halandósággal, egyszerű, megmásíthatatlan tényként kezelni azt. Visszatérő látógatója lett bonctermeknek, helyszíneléseknek, amely látogatásoknak két albumnyi fotó lett az eredménye.

 Nem tálalt semmiféle szenzációt. Itt lehet a kulcs.   

megint buzulás

Önkéntessé lettem a Pride filmfesztiválon, ahol rengeteg remek filmet vetítetenek és ebből egyet sem tudok megtekinteni. Volt ilyen (milyen?) csapatépítő foglalkozás, amikor mindenki elmondta, mit keres épp ott, én meg azt mondtam, hogy szenvedek az egyetememtől mint a bűn, utálom, mint a szart, és ettől kicsit szar a kedvem is, ezért, hogy kevésbé legyen szar, gondoltam eljövök otthonról és csinálok valamit, meg filmek közelében tartom magam, meg kilépek a komfortzónámból. Emberekre kell ugyanis karkötőt meg matricát meg gyufásdobozt sózni adományért cserébe, ami rendkívül nehezemre esik, szeretem az embereket a szaraimmal traktálni de csak ilyen közvetett formában, mint itt például, na mindegy. Szóval nagyon érdekes tapasztalat ott lenni, hajlamos vagyok a lányokat szeretem problémakört egyedinek tekinteni, ezzel együtt a melegségről pont olyan bután gondolkodni mint bárki aki teljesen tájékozatlan, és mindig meglepődni, hogy nem csak felborotvált hajú kockásinges leszbikusok vannak, hanem olyanok is akik nem azok, olyan fura, hogy én is mintha elvárnék valamit a leszbikusoktól ilyen kvír vagy milyen létemre (feladtam hogy definiáljam a szexuális orientációmat, általában undorodom a férfi testektől, de mintha a kamasz énemet büntetném ezzel, aki merészelt kísérletezni a heteroszexualitással, közben meg az ilyen lányos szépségű fiúkák és androgün csodalények és Vincent Cassel tökre tetszenek, úgyhogy nem vágom), úgyhogy íme megint egy lazn kapcsolódó esszé a hagyományostól eltérő nemi szerepben tetszelgő nőkről, mert mindenáron publikálni akarom az egyetemi ötöst (! - a tapasztalataim az elte btk-val kapcsolatban eddig a kövekezők: nem nagyon adnak át használható tudást, mármint nyilván nem, de vizsgán és számonkérésekkor használható tudásra gondolok, ellenben elvárják azok ismeretét, és valószínűleg azt hiszik, hogy az orvosi egyetemen vagyunk mert hatvan százalék alatt buktatnak) érő disszertációimat és mert abban reménykedem, hogy egyszerre csak felpezsdül a szellemi élet itt a blogomon, ezzel együtt az agyamban is.

Thomas Cunningham/Stephen Daldry - Az órák

/műalkotás, mely rendhagyó női vagy férfiszerepet jelenít meg/

Az órák című 2002-es film (Thomas Cunningham 1998-ban kiadott Pulitzer-díjas regénye alapján) három nő egy-egy napját mutatja be, köztük Virginia Woolfét, akit 1925-ben kiadott könyve, a Mrs. Dalloway (munkacíme Az órák volt) köt a két másik nőhöz, ez a könyv pedig – látszólag - egy nő egy napjáról szól. Ez így rögtön három olyan nő, akiknek jellemzésekor bár nem a „rendhagyó női szerep” kifejezést használnám, kétségtelen, hogy egyikük sem kora etalon-asszonya, és a vívódásaik vagy éppen tehetségük valahol igenis rendkívüli szerepbe helyezi őket.

 Az órák hősnői saját identitásuk elvesztése nélkül próbálják betölteni több-kevesebb sikerrel a szerepet, amelyben a társadalom tudni kívánja őket. A viszonyuk a szerephez változó: az egyik véglet, Clarissa amiatt aggódik, hogy talán túlságosan is eleget tett az elvárásoknak, míg a másik, Laura, csapdában érzi magát az életében.

A filmben szereplő Woolf alakja abból táplálkozik, ami róla köztudott: a huszadik század egyik legnagyobb hatású és tudású esszéistája, kritikusa, kiadója, feministája, gyermektelen felesége, írónője, és ezzel nagyjából ki is merít mindent, ami nem fér bele kora nőideájába (bár élete során rengeteget változott a társadalom, és ezen belül a nők szerepe, megítélése). Az írásra úgy gondolt, mint a megfelelő eszköz, hogy érzéseit és energiáit produktívan összpontosítsa, máskor úgy érezte, az írás inkább “csak úgy megesik vele”, semmint, hogy ő irányítaná azt. Nagyon érzékeny volt az őt körülvevő világra, és rendkívül fogékony a környezete apró részleteire – úgy gondolta ugyanis, hogy a lényeg éppen a legapróbb részletekben van. Ez az érzékenység hatalmas íróvá emelte, ugyanakkor a depressziója is dupla terhet rótt rá - kabátzsebét megpakolta kővel, majd belesétált az Ouse folyóba 1941. márciusában. Ez egyben a film nyitójelenete is, érdekes színezetet adva így a film egészének. A filmbeli Virginia pontosan tisztában lévén különcségével, kicsit mintha rá is játszana az őrult író-szerepre. Azon tűnődik, vajon miért nem olyan, mint amilyen a nővére, vagy mint amilyen az édesanyja volt. Mindkét nő sikeres volt ugyanis abban, amit vártak tőlük: ellenőrző hatalmasai voltak tökéletes háztartásaiknak, tökéletes életüknek, eleget téve a konzervatív társadalmi elvárásoknak, mialatt ő a saját szolgálóját sem volt képes elirányítani. Végül hősnőjét, Clarissát teszi azzá a feleséggé, anyává, nővé, akivé sosem tudott és soha nem is tudna válni. Érdekesség, hogy a film közben azon is mélázik, Clarissa megölje-e magát a regény végén – ami élettörténetének ismeretében végképp egyértelművé teszi (kicsit szájbarágja) a néző számára, hogy az írónő saját tépődéseit vetítette hősébe.

Clarissa Dalloway barátnőjével (élettársával) él együtt egy olyan háztartásban, amit sokan szokatlannak tekintenének – bár a barátnő tényétől eltekintve életvitele, szokásai meglehetősen mindennapiak, régi szerelme meg is jegyzi, hogy Clarissból valódi kirakatfeleség vált. A nő ugyanakkor gyakran érzi magát elidegenedve kedves, komfortos, környezetében, a saját gyönyörű otthonában. Megkérdőjelezi magát: vajon jól tette-e, hogy ennyi komprumisszumot kötött. Alakja sok mindenben megegyezik Woolf regényének címszereplőjével, Mrs Dalloway-jel (a nevük is ugyanaz), aki bár rendkívül élvezi mindennapi teendőit, mégis megkérdőjelezi magát, a döntéseit, az életet, amit él. Fájdalmas nosztalgiával gondol ifjúkori szerelmére, a kihasználatlan lehetőségeire, amik akkor előtte álltak. Összhasonlítja valahai bátorságot, szertelenséget, szabadságot a jelenlegi kisszerű hétköznapi kényelemmel, és már nem biztos benne, hogy elég neki az, amit elért, hogy tényleg erre vágyik, erre az életre, erre a párkapcsolatra (egy értelmezés szerint Mrs. Dalloway (Woolfé) olyan leszbikus nő, aki a biztonságos, férje oldalán eltöltött polgári életformát választja, mert az igazi szerelemről le kell mondania). A nap végén azonban (mindkét) Clarissa arra jut, hogy az élet értelme pontosan azokban az apróságokban, azokban a pillanatokban, órákban keresendő, amik most is örömet nyújtanak neki – például ha virágot vásárol és azt beleteszi egy vázába a gyönyörű otthona közepén.

Clarissa problémája nem is igazán tekinthető problémának ebben a kontextusban – az ő története a kilencvenes évek végén, New Yorkban játszódik - és éppen ettől az, hogy bár története egy nála majd száz évvel korábban él(hetet)t nőén alapszik, számomra arról szól, milyen a jólétünk betegének lenni, amikor már azon tűnődünk, vajon nem feleltünk-e meg túlságosan is, nem lehetett-e volna valahol, valamikor mégiscsak többet, vagy kevesebbet, vagy mást? Nem tudom, a kilencvenes évek amerikájában (illetve New Yorkban) mennyire kirívó dolog nőként egy nővel együtt élni, vagy, hogy egyáltalán beszélhetünk-e egységes idealizált nőképről egy fejlett nyugati ország esetében – ha csak arról van szó, hogy egy nőnek legyen férje, gyereke, háztartása amit vezet és esetleg, nagyon esetleg valami tisztességes ámde nem túl megterhelő munkája, akkor Clarissa máris megbukott a teszten.

Laura belső konfliktusa a legsúlyosabb hármuké közül. Fiatalon feleségül ment valakihez, mert úgy érezte, ezt kell tennie, ezt várja tőle mindenki. Személyes igényeit alárendeli a kötelességtudatnak amit a családja iránt érez, ennek eredményeképp pedig folyamatosan elfojtja elégedetenségét a világával kapcsolatban, ami így perfekcionizmusba hajlik, mind a házát, mind a gyerekét, mind pedig férje születésnapi tortáját illetően. Úgy érzi, boldognak kéne lennie, hiszen mindene megvan amiről egy hozzá hasonló nő álmodik, ő mégsem az, fuldoklik a feleség- és anyaszerepben, ebben a bűntudat-örvényben. Laura története a második világháború után játszódik, az ötvenes évek amerikájában. Ugyan nincsenek már olyan szigorú erkölcsi normák, íratlan szabályok, mint amik Virginia Woolf Angliájában voltak, a társadalom konvencióit, ha tetszik, hatványozott erővel kezdte ilyentájt az emberek arcába sugározni a televízió, az óriásplakátok – még egyszer, az ötvenes évek amerikájában, egy középosztálybeli fehérek lakta kisvárosban, ahol és amikor – benyomásaim szerint – körülbelül olyan véresen komolyan vették ezt a zsigeri konvencionalizmust, ami számomra felér a viktoriánus anglia végtelen illemszabályainak tömegével. Nem csoda tehát, hogy ez a nő, aki úgy érzi, ez a szerep, ez a fajta élet számára nem felel meg, pontosabban inkább, hogy ő nem tud sem az évezredes anya toposzban helyt állni, sem a szomszédainak megfelelni, rettenetesen kínlódik. Az olvasásban mindenesetre átmeneti nyugalomra lel, a Mrs. Dalloway olvasása közben ki tud lépni saját életéből, és kritikusan megvizsgálni azt. Felmerül benne az öngyilkosság gondolata is, hogy végleg kiléphessen, ám végül nem teszi meg, de elhagyja őket, Kanadába költözik. Ez a tette a külső személő számára hihetetlen önzésről árulkodik, számára pedig a megváltást, az egyetlen ehetőséget jelenti. A családját elhagyó nő talán az egyik legnagyobb tabu – azon nagyon kevés írások egyikének, melyet a témában találtam, éppen ez a címe.

Az általam felsorolt nőket és logikusabb lenne a nőként megbukott, vagy nem megfelelt kategóriába sorolni, figyelembe véve azonban jellemüket, sorsukat, belső vívódásukat, én rendhagyónak értékelem őket.

szerelem

szóval egy ideje járok dramaturg felvételi előkészítőre, bár az eleitől fogva úgy gondoltam, hogy sosem lennék színházi dramaturg, mert ahhoz rendesen műveltnek és következetesnek kell lenni, meg mindenféle kvalitások kellenek, amiknek én beérem az illúziójával, meg hát kegyetlenül lusta is vagyok és a filmnél a nagyobb szabadsággal kevesebb munka jár, nem én lennék, ha nem így gondolkodnék. Azért annak érdekében, hogy két (már csak másfél) év múlva lehetőleg nagyobb siker koronázhassa próbálkozásomat a filmdramaturg szakra, gondoltam kapok a lehetőségen és drága színházamban tanulom és gyakorlom a mesterséget. most viszont azt is gondolom, hogy megmérettetem magam idén is a színházi felvételin, mert bár sokáig ezt is hülyeségnek tartottam, hogy össze vissza felvételizgetni minden szakra hogy nyugodtan gondolják, tökmindegy nekem csak szfe-s akarok lenni, talán mégsem AKKORA hülyeség felvételi szituációba kényszeríteni magad amikor csak lehet, célként kitűzni a nemkibaszódást az első fordulón, és akkor csak-csak közelebb kerül az elérni óhajtott cél. úgyhogy a tavaszom előreláthatólag ismét a felvételizésről fog szólni, amit nagyon várok, szeretem amikor rendesen van célja az életemnek ha csak átmenetileg is.
úgyhogy íme első próbálkozásom élesben a dramaturgiával, egy reménybeli jelenet a katona klubos sirály-parafrázishoz, amihez mindenféle csehov-művek szerelmes baszódós jeleneteit használtam fel.
a szereplők nem ismeretében viszonylag nehéz lesz követni, mindegy, a lényeg, hogy írtam ide valamit.

Koncepció: Párok bent vannak a színen, alapvetően egymással foglalkoznak, de időnként reflektálnak egymásra, vagy összefutnak a szálak. Mindegyik párnak megvan a maga sztorija, ami a (néma) játékból, gesztusokból derül ki, aminek azonban nagyon határozottnak és egyértelmnek kell lennie, mivel párhuzamosan több szerelmi jelenet fut, melyekben a megszólalások Zoli tanításainak megfelelően mind már a tetőpontok. Felhasznált művek: Platonov, Ványa bácsi, Három nővér, Sirály. 

Mira egyedül ül unott arccal, Gabe és Gabi a földön ülve bámulják egymást, Laci és Gabibácsi ezeréves házasokként ülnek egy padon, Bálint és Réka a fal mellett oldalt, Lilla és Zoli a falnak támaszkodva hátul, egymás mellett áll, Zoli telefonozik, Lilla a kezét tördelve nézi.

Párok

Vica - Tamás

Gabe – Gabi

Zoli - Lilla

Laci – Gabibácsi

Mira – Dani

Bálint – Réka

Gyimi – Fanni

Gabe Angyal szállt el felettünk.

Bálint Miért nem beszél?

Réka Nem tudom. Nagyon szeretnék egy kis teát.

Vica (hátsó ajtón beront) Hagyjon! Menjen! Valahányszor a szerelméről beszél, valahogy eltompulok, és nem tudom, mit mondjak. Bocsásson meg, de semmit nem tudok mondani magának. Jó éjszakát!

Tamás (utána rohan) Szívem! Tavaszi napsugaram!

Gabibácsi (Tamás után néz) Hülyeség: reménytelen szerelem - regényes baromság. Üres

frázis. Nem szabad elhagyni magát az embernek, és várni,

csak várni, hogy egy nap minden jobb lesz... Ha befészkelt a szívedbe a szerelem, ki kell onnan tépni.

Laci (Vica után néz) Gyönyörű, gyönyörű... khm, csodás a kilátás.

Danika (bejön,Kihívóan) Maga egyedül van?

Mira Egyedül. Isten vele.

Bálint Nem bírom ki maga nélkül.

Réka Fél életemet egy pohár teáért!

Gabe Csak csókolózni érdemes... (csók)

Gabi Az ott milyen fa?

Dani Az imént nem éppen udvariasan és tapintatosan viselkedtem. De maga nem olyan, mint a többiek – nemes és tiszta -, maga látja az igazságot. Csak maga érthet meg engem. Én szeretem magát, szeretem mélyen, végtelenül.

Mira Nos, Isten önnel.

Gyimi, Fanni bejönnek

Fanni Mondja, ha volna egy barátnőm vagy húgom, és ha megtudná, hogy ő mondjuk szeretei magát, akkor hogyan fogadná ezt?

Gyimi Nem tudom. Valószínűleg sehogy. (Ki)

Fanni (Utána néz) Nem tudok élni nélküle... Még lépteinek zaja is gyönyörű. (Ki)

Dani Úgy csókolnám magát, mint egy szentképet.

Mira Mit óhajt tulajdonképpen?

Vica (keresztülrohan, Tamás utána) NE JÁRKÁLJON UTÁNAM!

Bálint Ha teát nem adnak, legalább filozofáljunk.

Réka Maga szinte elviselhetetlen a számomra. Nem keresek enyhébb kifejezést, elnézést…

Maga nap, mint nap azzal traktál, mennyire szeretett engem valaha, és hogy én

mennyire szerettem, meg ilyenek… Egy diák szeretett egy lányt, egy lány szeretett

egy diákot… Túl régi és közhelyes történet ahhoz, hogy ennyit beszéljünk róla, és

hogy maga meg én túl nagy fontosságot tulajdonítsunk neki…

Bálint De hiszen szeretem magát, nem bírok otthon maradni,

úgy hiányzik. Minden nap idegyalogolok kilenc kilométert, az haza is kilenc, de a maga részéről csak totális közömbösség fogad.

Danika (nyomakodik) (dúdol) „Újra csak itt állok előtted, elbűvöltél...” Ó micsoda gyönyörű kéz! ( kezet csókolna, Mira felpofozza, Dani kéjesen simogatja a pofon helyét)

Lilla (hisztérikus) MAGA SZERET ENGEM?? IGEN??! (Zoli kirohan, magára zárja az ajtót, Lilla ráveti magát, egy darabig üti, aztán csak simogatja és hallgatózik)

Gabi Miért néz így rám?

Gabe Hát nézhetek másképpen, ha egyszer – szeretem?!

Gabi Kínos...

Danika No mindegy. Erőszakkal nem lehet szerelmet szerezni. De szerencsés vetélytársat nem tűrök, esküszöm az életemre, megölöm őt... Ó, maga Isteni!

Mira (már kintről) Tőlem. Isten önnel!

Réka Járok egyet. (Ki)

Gabi Most már sietnem kell...

Gabe Csak még egy percet.

Maga gyönyörű... Boldogság arra gondolni,

hogy nem sokára látom! Újra látom, ezeket a csodálatos szemeket, ezt a

kimondhatatlanul édes, gyengéd mosolyt... ezeket az angyali tisztaságú, kedves vonásokat.. Drágám...

Danika (Mira után) Az enyém vagy... az enyém... Enyém ez a homlok, ezek a szemek, és ez a gyönyörű, selymes haj is az

enyém... Minden az enyém.

Gabe Ezért tehát szeress! (Újra megcsókolná)

Gabi (felpattan, Danihoz rohan, veri a mellkasát(mármint Daniét)) és Bálint(aki épp megsemmisülten támasztja a falat) egyszerre: Én átkoztalak, én gyűlöltelek, összetéptem a leveleid és

a fényképeidet, de közben minden pillanatban tudtam, hogy

örökre hozzád van láncolva a lelkem. Nincs elég erőm, hogy

kivesselek a szívemből! (Gabi bőgve kirohan, Dani, Gabe nem vágja, mi van)

Zoli (hisztérikusan) Meghat a szerelme, de nem tudom viszonozni, ennyi!

Lilla ELMEGYEK! (nem mozdul)

Mira bejön, ill. megáll az ajótban, Danihoz: Jaj, de mulatságos maga! Haragudtam, de azért... Jó érzéssel fogok visszaemlékezni magára. Eredeti, érdekes ember. Soha többé nem találkozunk, tehát – minek titkoljam? Én is beleszerettem magába egy kicsit. (Ki)

Laci Milyen idegesek mind! És mennyi szerelem!

Gabibácsi: Hogy te milyen unalmas lettél. Régebben legalább voltak

valami eszmefuttatásaid.

Ezután az a vízióm, hogy szépen lassan mindenki visszatérhetne, és előadhatánnk a Goldfrapp Happiness című számának feldolgozását (úgy kezdődik hogy join and group and you will find /harmony and peace of mind és nagyon cuki) mintegy boldogtalan szerelmes szekta fesztiválként.