hahá! talán nem is megyek el vizsgázni, hanem megmutatom ezt Kepinek, hátha nem kell többé bejárnom órára. Biztosan el fogja fogadni :D

"no and thank you please madam, i ain't lost just wandering"

ma megnéztem a kis mazsolát. 

szeretnék azonnal férjhez menni egy etont végzett fiatalemberhez, majd kilenc hónapra rá a kezembe kapni egy ugyanolyan kis mazsolát haladéktalanul.

Szia,
ma  éjjel 1 óra 8 perckor
érkeztem, súlyom  6 font,
testhosszom kereken 21.6535

hüvelyk. Anyukám is és én is 

jól vagyunk.
Szép napot kívánok!
Tádé Bence

leheletfinom nászút Rióban

Jaj istenem, megtekintettem az új tvájlájtot annak örömére, hogy fogalmam sincs mi történt az előző részben - kizárólag arra emlékszem, hogy egy nagyon felháborodott hangvételű blogbejegyzést produkáltam megtekintése után, mely leginkább a meztelen felsőtestek mutogatásának túlzásbaviteléről szólt. Bizonyára akkor feminista voltam, vagy valami ilyesmi.
Nade istenem XD amikor Bella vajúdott, az egészen undorító volt, hullaként pedig egészen elevennek tűnt. A botcombokból viszont szerencsére végleg kiábrándultam (egy ideje az a mániám, hogy a combom legyen ugyanolyan vastagságú mint a lábszáram, ami azért is beteges, mert a lábszáram nagyon vékony, valamint minden lánynak a combját nézem meg először. Igazán elmebeteg vagyok.), szintúgy a kedves Bella látványának köszönhetően.

Egyébként az elvárásaimnak megfelelően 100 percen keresztül semmi sem történt, folyamatosan fenyegetőztek, hogy most aztán megtámadják egymást (bár nem fogtam fel, miért), aztán senki nem támadott meg senkit, az effektek gagyik voltak, a gyermek körülbelül a harmadik, terhes Bellát ábrázoló jelenetben megszületett, és ezt követően a film be is fejeződött egy ilyen flashbackkel vagy hogy hívják azt, ami szerintem az egyetlen értékelhető perce volt a filmnek. Természetesen ezt is elcseszték, ugye Bellus kinyitja vörösen izzó szemeit, a következő pillanatban pedig már megy a stáblista valami Hannah Montana zenére magenta színű háttér előtt. Azért köszönjük a lehetőséget.
Ja, és nem belerakták a Sister rosettát, a kedvenc lakásban/busz után rohangálós zenémet, amit ezután nem fogok tudni ugyanúgy élvezni? Dehogynem.

barefoot girl

valamiért visszaolvasom az összes blogbejegyzésem, s nyolcvan százalék eséllyel ki is törlöm őket ezután. De ezt megtartom.

"Ja, és ezt meg mindenki másnak újságolom, hogy az Ulpius írópályázatot hirdet, de minthogy minden használható írásom elszállt tavaly nyáron, én nem fogok tenni ezzel semmit, de kérem, hogy Reginát mindenki addig ... abajgassa, míg el nem kükdi a Mezítlábat."

- De és mit csinálsz, ha így kijavíttatják veled, meg nagyon át akarják.. szerkesztgetni? Mert ha belegondolsz, ez egyáltalán nem az ő profiljuk.
- Háát... Annak nagyon nem örülnék. Nem. Ha mondjuk valami ilyesmi címet adnának neki, hogy Barefoot Girl, a borítóján pedig halálfejek lennének meg egy csaj tükörrel, mint a Bad Girl első részén, csak vörös hajú lenne, és a tükörben pedig egy kislány nézne vissza rá...
- ..és bikinit viselne, a háttérben pedig pálmafák lennének.
- Igen. Na, annak nem örülnék.

mazsola

a babának

ezt egészen egyszerűen leírni is szörnyű, és különben is, annyira abszurd, de; egy teljes napig azt hittem, nem vagy, és nem is leszel, pedig még nem is... egy elmém mélyén lassan, biztosan növekedő kis gondolat voltál, amit nem nagyon osztottam meg senkivel, és amikor csak úgy, egy hétfői napon, köszönhetően remek kombináló készségemnek, hirtelen ki kellett volna szakadnod onnét, nos, akkor jöttem rá, hogy valamilyen oknál fogva hihetetlenül kötődöm hozzád, és ennél klisébbül már nem is fogalmazhattam volna.
ez alatt a kínkeserves nap alatt rengeteg dolog fogalmazódott meg bennem veled kapcsolatban, .. csak úgy rámszakadtak, sietve próbálva pótolni az elmúlt fél év ábrándozásmentességét. 

például, hogy olyan leszel, mint én: szótárakat, menetrendeket és térképeket fogsz nézegetni unalmadban, és emiatt rengeteg felesleges információ punnyad majd a fejedben, ezeket pedig a legváratlanabb pillanatokban előveheted, és mindenki okosnak tart majd. Remek zenei ízlésed lesz a szüleid remek zenei ízlésének köszönhetően. Nagyon sok nyelven fogsz beszélni és nagyon sok embert fogsz ismerni. Fontoskodó fiatal nőként a kedvenc hobbim az lesz, hogy időnként rád vigyázzak, őrizgessem az ujjfestményeidet és aranyköpéseidet, és gyönyörködjek benne, mennyire másképp látod a világot. Mikor iskolába mész majd, te is pont olyan fontoskodó leszel, mint én, és akkor partnerek leszünk. Tudni fogod, hogy teljesen felesleges füvezni, mikor van Coldplay, Daylight, és egy jó fejhallgatód, és hogy a lányok nem szeretik, ha leszarod őket.
És egy csomó olyan gondolat, ami szörnyen nyálas, és még magamban sem merem szavakba önteni, nemhogy leírjam. Mindez persze feltételes módban és múlt időben, a világ legrosszab igeidőjében.

Igazából tudja a franc, mi ez az egész, ami bennem történik. 12-13 évesen éreztem magamban egy ilyen családalapítási kényszert, de az egy bizarr paradoxon volt csupán az elmémben, akkoriban (személyiségfejlődésemre tekintettel targikusan korán) váltam ugyanis le érzelmileg a szüleimről. (Nem, nem 12 évesen akartam családot, de biztos voltam benne, hogy egyéb feladatom nincs is a világon, csakis csodálatos gyermekek nevelése egy csodálatos háztartásban.) De végül is ez is elmúlt, és jelenleg egyetemre sem óhajtok menni, nemhogy megváltani a világot, elképzeléseim szerint leérettségizem valami világvégi helyen, amiről most még álmodni sem merek, aztán pedig valami képlékeny halmazállapotú dolog leszek, életművész, vagy villamos, nem tudom.
Talán az a baj, hogy valószínűleg sosem lehet majd saját gyerekem.
Vagy az érzelmi fogyatékosságaim, amik miatt képtelen vagyok/lennék párkapcsolatban élni, így hát az ilyesmire félretett szeretetem most rád vetül ki. 

Istenem, mindegy. Már csak pár nap, és itt vagy. És, azt hiszem, ez olyasmi,  ami miatt jó sokáig fogok magamban vigyorogni.

a mamának

bárcsak olyan lennék, mint Te!

pesszárium

Kérem, csukják be a szemüket.

- Mi az, hogy masztrurbálsz-e pótcselekvésként?
- Hát, hogy elkezded-e verni a farkad, ha ideges vagy, vagy ha félsz.
Erről eszembe jutott, mikor Hagrid megkérdezi Harry Pottert, csinál-e furcsa dolgokat, ha ideges, vagy ha fél.

Istenem, annyira szeretek közönséges és harsány lenni, miközben inappropriate dolgokon nevetek. AHH, már hónapok óta használni akarom ezt a szót, és végre most ez a vágyam is kielégítésre került.

a velúr balerina

Ahelyett, hogy irodalom epochazárót írtunk volna abból, amit meg sem tanultunk, valami gyöngyszemét kellett megtekintenünk a filmművészetnek, s tudván, hogy ebédszünetben át kell vennem az interneten rendelt dvd-met és nem lesz időm táplálkozni, neki is álltam a remekre sikeredett ebédemnek. Ezt az előttem ülő barátnőim jóságos mosollyal figyelték, majd egyikük megjegyezte:
- Laura, te egy kibaszott komikus vagy.
Ám nem sokáig élvezhettem az ízeket, mivel a tanárnő képes volt odajönni hozzám a  terem másik végébe, aztán megkérdezni teljes hangerőn, eltenném-e a kajámat, mert a szaga belepi az egész termet. Erre én szerettem volna megkérdezni, hogy ő meg használna-e valami kevésbé pacsuliszagú illatosítót, mert a szaga belepi az egész termet, de csak annyit motyogtam, persze, elrakom, de ezért nem kellett volna átmasírozni a tábla előtt, s nem kellett volna ezért megfosztani a fiatalokat - ha csak másodpercekre is - a filmnézés csodás örömeitől. Egészen másképp fejeztem ki magam természetesen.
A magyartanárom a legellentmondásosabb személy a világon, annyira ellentmondásos, hogy ez a szó igazából egyáltalán nem is illik rá.
 Egyszerűen bipós. És sokáig én is azt hittem magamról, hogy az vagyok, aztán közölték velem, hogy csak serdülőkorú. Mindegy, szóval én tudom a legjobban, mennyire elképesztően elviselhetetlenek ezek az emberek, hiszen én legeslegjobban saját magamat utálom ezen a világon.
Nagyon sokszor akartam már írni róla, hogy mennyire, mennyire, mennyire nem bírom megérteni őt, de nem írtam, mert tudom, hogy a blogom közösségi média, és amint le merném írni heves érzelmeimet irányában, valahogy idekerülne, és megkérdezné, miért nem mondom el neki/miért gondolom ezt/hogy merek ilyet gondolni/MIÉRT NEM MÉLYEDEK EL A TÉMÁBAN?, én meg azt felelném, azért, mert nem kérdezte.
Ha meg nem kérdezi, és mégis véleményt nyilvánítok, megérdeklődi, véleményem szerint kíváncsi-e ő a véleményemre. És kell ez a halálnak.
Mindegy, be is fejezem a nyivákolást. Ja nem, el kell mondanom, hogy emiatt egész órán íztelen zabkekszen kellett rágódnom, továbbá hogy a tanárnőm számomra megfejthetetlen elvárási rendszere és értékelési skálája miatt hármas vagyok irodalomból, amit egészen egyszerűen nevetségesnek találok ahhoz képest, hogy én épp emiatt jöttem ebbe a purgatóriumhoz minden további nélkül hasonlítható intézménybe: hogy ne a hajlandóságomat osztályozzák arra, vajon leírom-e mégegyszer a kurva másfél oldalas novellát minden egyes kérdés alá, ami a lapon van, mivel ugye minden kétséget kizáróan funkcionális analfabéta vagyok, hanem azt, hogy képes vagyok elmondani, miről olvastam, mi a véleményem róla, és milyen párhuzamokat vélek felfedezni az életem és az olvasmány közt, satöbbi, de semmiképpen sem ez. De nem; akkor kapsz ötöst, ha megállapítod, Vanyka nagyapja nagyon-nagyon közel állt az unokájához, hiszen le van írva, hogy elmentek minden évben karácsonfát vágni az erdőbe, Vanyka olyankor vacogott, a nagyapja pedig megmosolyogta ezt - nyilvánvaló hát, hogy viszonyuk rettenetesen bensőséges, és ezt bizony feltétlenül boncolgatni kell bekezdéseken át. Hááát, bazmeg.

csillámló nászút jéggel

Megnéztük Dóriéknál a Monte Carlo elejét, és ott sétálok Leighton Meester mögött!! Mennyire jó? :DDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDD szerintem nagyon.

Leheletfinom Porsche a riviérán

Bár nagyon régen (kábé egy hete) történt, akkor is lejegyzendő, hogy megleltem a 2008-as kiadású Elle magazinomat, melyből megtájékozódtam Natalia Vodianova élettörténetéről és egyáltalán létezéséről, továbbá megpillanthattam azt a fotót, melynek révén onnantól kezdve képes vagyok a saját nememhez vonzódni.

csillámló velúr nimfa az erkélyen

27
nap a születésem évfordulójáig. 27 nap, hogy megtanuljak az elvárásaimnak megfelelően viselkedni (azaz ne érezzem minden megszólalásom után azt, hogy bár ne is léteznék, ám ezt a problémámat nem önmagam elfogadásával, sokkal inkább azzal óhajtom orvosolni, hogy egy másik emberré változom), de legalábbis, miután mindenki megelégelte csúnyácska kamaszéveimet, ideje hattyúvá lényegülnöm. De tényleg. A hattyú egész biztosan nem szólal meg olyankor, mikor senki sem kérdezi, ráadásul a mondanivalója is zajártalom inkább, mint másokat elmélkedésre sarkalló gondolat.
Vagy ha nem hattyúvá, Selita Ebanksszé, nekem mindegy. "Kórosan sovány" testtömegindexre vágyom. És esküszöm inkább koplalok, mert én nem bírom ezt, hogy mozdulni sem bírok az izomláztól. Amúgy ma tűnt fel, hogy Marina Diamandis is megéneklé vala: i know exactly what i want and who i want to be. Istenem, bedurrant a lábikrám

ez elment vadászni, de hazavitték

leslattyogtam a piacra répatortáért, kivártam a sort, végighallgattam a nyugdíjas képviseletet, akik szerint ha az előttünk álló seggébe állunk annyira, amennyire lehetséges, akkor előbb kerülünk sorra, de természetesen nem volt répatorta, így más olyan ételt kellett választanom, ami az Időmet súlyos percekkel rövidíti meg ezen a földön.
Úgyhogy csak csináltam néhány nyálas, őszi képet a parkban.

Egyébként az életem teljesen kerek, van egy csomó könyvem, megint van életcélom, továbbá még korábban, ugye internet és normális könyvek híján végignéztem a skins című sorozat ötödik évadát mindenféle mankó nélkül (ez annak köszönhető, hogy szerintem elfelejtettem letölteni a feliratot), s ezt befejezvén örömmel ismertem be magamnak, hogy tudok angolul.
(Bár ami a csodálatos kamu angolomat illeti, Pye múlthéten megkérdezte, az Egyesült Állomoknak mégis melyik részén éltem eddigi tyúkszaros életemet, csak hogy ismét összeomolhasson az én kimért britségemről kialakított képem.)
Egy hónap van a születésnapomig. Történnie kell valaminek, ami miatt emlékezni fogok erre az évre, és többé nem arról kell majd beszélnem mindenkinek, mennyire boldog voltam 13 évesen és mindenre emlékszem abból az évből.
Ja, de fogok, hiszen Dettinám itt vendégeskedett négy napig, s ezalatt annyira rágyógyultam, hogy mikor elment, elkeseredésemben odáig ragadtattam magam, hogy nem láttam "látásom vizétől", de gyorsan befejeztem, és azonnal végignéztem az összes fotónkat. Ilyesmit akkor tettem utoljára, mikor a finnek repültek haza, de már nem értem, amúgy miért.

íííímáádom ezek.

Jaj, istenem és már megint annyira el akarok jönni az iskolámból :D