378

Ó, honnan is kezdjem.
Kezdem onnan, hogy nagyon tetszik, ahogy történt velem valami, és nagyon sok idő után megint azt érzem, hogy le kell írnom. Az egész gyerek és kamaszkorom az írásos dokumentációról szólt, bármi történt, azt azonnal megfogalmaztam, majd eltelt most legalább 3 év anélkül, hogy egyáltalán magamnak a fejemben összefoglaljam, mi történik velem.
Szóval itt ülök, társam a bor, amit azért vettem, hogy meg merjem nézni, mennyi pontot kaptam a momén. Sajnos szinte biztos, hogy nem vesznek fel: 378-at kaptam, tavaly 380 volt a határ és ez valahogy annyira jelzésértékűnek tűnik most nekem... hogy kurva meggyőző volt amiket és ahogy mondtam, én is tudom, viszont nem mutattam az utolsó beszélgetésen semmit, néhány hülye fotón és azon kívül, hogy közöltem, én most nagyon rosszul vagyok. Szóval jöjjek vissza jövőre. És ez egyrészről király. Mármint megint az történt, ami szokott, hogy minimális erőfeszítésekbe került eljutnom a végéig, ahol leálltam mint egy szamár.
 Egész végig pontosan ettől rettegtem, hogy ugyanaz lesz, mint anno a forgatókönyvírón, és habár már eszem ágában sincs az szfe-re menni vagy forgatókönyvírást tanulni, azért még mindig nem hevertem ki azt az ürességet, amit az a teljes mértékben rajtam múló kudarc okozott bennem. Nagyon rettegek ettől az évtől, ami most megint előttem van, üresen, iskola nélkül, keretek nélkül, feszített tempójú alkotás nélkül.
 Ugyanakkor borzasztó, borzasztó, hogy megint nem, és folyamatosan reflektálva arra, amit csinálok sem voltam képes erőt venni magamon, és komolyan venni a saját terveimet és vágyaimat. Mélységesen utálom magam még mindig. Épp csak kezeltetnem kéne magam, pont úgy, amilyen szarul ez hangzik, rendesen szedni a gyógyszert és terápiára járni, de hónapok óta nem vagyok képes meglépni ezt, még azt se hogy beutalóért elmenjek. Elmentem ugyan tavasszal egy orvoshoz gyógyszerért, anyám sintérnek hívja az illetőt, szóval elmentem hozzá, fel se vette az adataim, csak kérdezte mit akarok "itt tűzoltás történik", ezt mondta, én meg mondtam mit szedtem korábban ami bevált, adja azt, legnagyobb dózisban. Aztán nyilván leálltam vele az első mániás megnyilvánulásaim alkalmával. Épp csak ezt nem kellett volna, és most a plafontól választanának el a jelzésértékű pontok, nem a ponthatártól.
Télen, a felvételi jelentkezés utolsó estéjén remegve rohantam fel az öltözőbe a szombathelyi színpadról, rádöbbenve hogy éjfélig van időm, és majdnem 11 van és én még mindig találtam ki, mi a faszt akarok magammal, azt tudtam csak, hogy az eltét nem, és hogy imádok vágni meg kamerázni, ott is volt az operatőt meg a vágó szak már beírva, csak hogy nagyon kellett egy harmadik is, ahova tuti felvesznek, tekintve hogy ha vissza kell mennem a BTKra, rövid időn belül öngyilkosságot követnék el és esküszöm nem túlzok, soha semmi nem tudott még annyira lehozni, mint az a hely. Gondoltam, akkor itt az ideje a pályamódosításnak, szociális munka, rengeteg kérdés, kutatás, érdeklődés, igen, rendben, de valami mégsincs. Nem túlzás, nem tűzoltás ez is? Nem olyan, mint a sok lelkibeteg kiscsaj aki becélozza a pszichológiát? Hát kurvára de. És még nem vagyok ekkora mártír, pontosabban ez nem jó így, valóban a szociális szférában akarom végezni, de nem úgy, hogy a mártír szó egy pillanatra is felmerüljön. nem ott vagyok még. Más kell. Alkotni akarok megtanulni, magamat kifejezni. Van ez a mome. Mi van ott? Animáció, grafika, fotó, meh, ó, jó, igen, mi, média dizájn. Az meg mi lehet. Megjelölöm. Jó lesz. Nem vágom. Hát a tuti felvesznek vész esetén harmadikól messze van, dehát vágónak amúgyis csak elmegyek, jó vagyok. Nem vágom.
És egy hónappal később sem vágtam, mi ez. Találkoztam egy lánnyal egy héttel az első mappaleadást megelőzően, akit szegről végről de főleg ismertem, hogy ugyan árulja már el miről van szó itt, mit akarnak látni, és ahogy a tanácsait követve belevetettem magam a mappakészítésbe, azon kaptam magam, hogy rengeteg idő után végre élvezek valamit. Ezek olyan dolgokat akarnak látni, amiket én élveztem megcsinálni, de sosem gondoltam, hogy bárhol bárkit bármikor ez érdekelhetne, vagy van létjogosultásga. Telt az idő, sorrendet módosítottam, teljesen egyértelmű lett, hogy ez az én szakom. Nem mentem el a vágó második körre sem, annyira nem tudtam értelmezni már semmit a média design lila ködén kívül, nagyon nonszensznek tűnt minden más. Néha doksizni akarok, aztán rajzolni, építeni egy hajót, aztán gyurmázni, aztán gyerekekkel gyurmázni és ezt levideózni. És nekik ez jó.
Végre megvalósítottam tök régi elképzeléseimet, vitt a flow, teljesen elfelejtettem, hogy egy darab semmirkellő kis pózer szar vagyok, amely gondolat pedig addig meghatározott és biztoan ölelő karjaival a mocsaram alján tartott.  A második fordulón minden dolgomat le is alázták, lemondtam az egészről, elvesztem újra, de legalább megint a helyemre kerültem.
 Aztán mégis továbbjutottam.
 De mégse mentem vissza többet a flowba. Szinte tudatos döntésnek kell ezt tekinteni. Kurvára megijeszt ha valami jó ilyen közel van, ha végre megérkezhetek, elrohanok.
Orvoshoz kell mennem, rendbe kell jönnöm, és csinálnom kell, csinálnom kell a kis dolgaim, nem állhatok le többet, nincs idő, bolond világot élünk.
Végre rájöttem legalább, hogy teljesen halott ügy a jövőmet ilyen könnyedén körülhatrolható diszciplínákban keresni, és emiatt nem szabad magam kevesebbnek érezni. Pontosan az a hivatásom, hogy azzal segítsek, amivel a legjobban szeretek, és az az alkotás. Lehet, rajztanár leszek, lehet, hogy létrehozom a saját műhelyem, ahova jobb sorsra érdemes, magára hagyott kölyköket gyűjtök, akikkel együtt alkothatunk.
És szuper ez a csaj, amelyik segített nekem. Randizgatunk azóta vagy mi ez. Ezt sem kell meghatározni, és abba kell hagynom a görcsölést. Tetszem a legjobb csajnak a vidéken, és ma vigasztalásul elvisz mozizni. Arra bátorít, hogy szokjak le a sok fos szoksomról, amik mind löknek lejjebb, és helyezzem egy egész másik asztalra a magammal foglalkozást. Ne kérjek bocsánatot a semmirekellő létezésemért folyamatosan, mert már vagyok, és azzal nem lehet mit tenni, azon kívül, hog kihozod belőle a legjobbat. Szuper csaj.
Ez lesz most, remélem, képes leszek tartani magam ehhez.

leltár

7886 nap
1126 hét
1 munkahely
1 kirúgás
1 telefon egy kéményben a Tabánban
1 lány aki odajött hozzám és elárulta hogy régen olvasta a blogom
1 megcsalás
2 földbe gyökerezett láb
-1 párkapcsolat
9 orgazmus
3 forduló a momén
2+1,5 az szfe-n
50+ poloskacsípés
10 liter könny
2 kellemes találkozás olyanokkal, akikre azt hittem, nagyon neheztelek még
50000 forint hitelkártya-tartozás
10+ elkezdetlen projekt
3 félbehagyott projekt

igazából a napokat és heteket leszámítva ez úgy az elmúlt két hét leltára

"Barbár majdnem az egész világ"

A normatív ízlésről Voltaire szövege után.

 Gál Bettina fotóművész diplomamunkája körülbelül harminc oldalnyi havat ábrázol. Mindegyik képhez egy-egy finn szót kapcsolt és mind a havat jelöli. A finneknek több, mint negyven szavuk van a hóra, amit egyszerű azzal magyarázni, hogy a kultúrájuk meghatározó eleme, hiszen az ország jelentős részét fél éven át hó fedi.

Egy nép vagy csoport nyilvánvalóan az alapján tudja meghatározni magát, ami körülveszi. A (természeti) körülmények, adottságok, események befolyásolják a mindennapokat, ezek mentén alakul ki a kultúra, a norma. Felesleges azt várni, hogy a negyven finn szónak legyen negyven magyar párja, pontosan azért, mert itt nincs és soha nem is volt negyven szónyi hó. (Érdekes, bár nem biztos, hogy mindenképp érdemes messzemenő következtetéseket levonni abból, hogy nekünk a helyváltoztatásra van a legtöbb – 167 – szavunk.)

 Ezt a következtetést Voltaire is levonja. Bizonyos dolgok mindenütt ugyanazt a célt szolgálják, egy politikai beszéd mindenütt ugyanazokat a sémákat követi, a kisgyerek és a kiskutya mindenhol aranyos, de más frizura szép japánban és Dél-Afrikában, más a vicces északon és délen. “Minden kornak és minden országnak megvannak a maga szépségei, de vannak helyi szépségek is.” Ebből a megállapításból számomra az következne, hogy az idők és helyek szépségeit egymáshoz mérni teljesen értelmetlen, a szerző azonban mégis erre vetemedik, és felháborító következtetésekre jut, habár ha figyelembe vesszük, hogy a szöveg három évszázaddal ezelőtt keletkezett, ugyanígy értelmetlen a mai értékek szerint vizsgálnom. Igen nehéz.

Voltaire ugyanakkor ír a jó ízlésről is, aminek kialakulását kognitív folyamatnak tekinti, mind az egyén, mind a civilizáció szempontjából. Ez érthető és rendben lenne akkor, ha az általános és a jó ízlést objektív szempontok alapján meg lehetne különböztetni egymástól, de Voltaire szövegében erre nem, csak a rossz és jó ízlés különbségeire találok példát. Ezt a jó ízlést azonban ritkaságnak is tekinti: a maga korában háromezer jóízlésű embert feltételez Párizsban. Hogy lehetne irányadó az a tudás, ami csupán egy elenyésző hányadnak adatott meg? Castelvetro szerint "A költészetet a gyönyörködtetésre találták fel, hogy felüdítse a nép lelkét". Ha ez így van, miért méregessük olyan mércékkel, amikhez csak a népnek nincs hozzáférése? Mi értelme Millet kalászszedőit, vagy Repin hajóvontatóit csendesen, illedelmesen, esetleg részvétteljes pillantással, de csakis esztétikai szempontból vizsgálni? Voltaire elitista utópiájának ugyanakkor ma is rengeteg hívője akadhat, hiszen a magasművészet és az úgynevezett populáris kultúra találkozása viszonylag kevés ideje, fél évszázada következett be. Ma senkinek nem áll érdekében egy kulturális (vagy gasztronómiai) terméket egy nagyon szűk közönség számára elérhetővé tenni, a cél minden esetben a lehető legszélesebb közönség elérése, legyen szó ruhákról vagy koncertről. A magas kultúrának, mint ahogy a luxusjachtnak, persze mindig lesz létjogosultsága, vannak olyan filozófiai/esztétikai mélységek és összefüggések, amiknek megértése nem várható el a nép egyszerű gyermekétől, de ezek erőszakos szétválasztása (ebben az esetben nyilván a kultúrára gondolok) teljességgel értelmetlen és elitista hozzáállás. Az ember fejlődését minden tekintetben az segíti, így hát az az érdeke, hogy minden tartalom elérhető, érthető legyen a számára – vajon ezek a művek nem azért születnek, hogy minél többen örömüket leljék bennük?

  A múzeum- és színházpedagógia népszerűbbé válása, az informális komolyzenei koncertek térnyerése mind-mind azt bizonyítják, hogy a kultúra mindenkié. Mindig lesznek, akiknek több sóra/pátoszra lesz szükségük az élvezethez, de barbárnak nevezni őket semmiképpen nem helyénvaló.