a blogom címe meg még mindig 17, pedig már 19 vagyok mingyárt. majd átnevezm. örkény egyperces novellái nagyon szórakoztatnak.

keményen diktál a fasz. nem szabad alábecsülni.

Rengeteg minden történt.
Laktak nálunk chilei lányok, kiderült, hogy tulajdonképpen létezünk chilében is. Konkrétan egy chilei Cseni és Lau jött ide, akik úgy viselkedtek külön és együtt is, mint Cseni és Laura. Vagy mi vagyunk Ceci és Claudia. (Még a nevünk is összecseng. PARA)
(JA, ÉS Csenge a lakótársammá lett.)
Aztán visszataláltam önmagamhoz. Egy darabig megint egész embernek éreztem magam, de ennek köszönhetően valami irtózatosra döbbentem rá, hogy engem kilencedikben halálra basztattak a társaim, jó nem halálra de a vécéig, ahol is a vécépapírtartóval próbáltam felnyiszálni a csuklómat. Nagyon érdekes, hogy ez teljesen kiveszett az emlékezetemből. Az ilyesmit az ember blokkolja, letagadja és inkább megpróbál asszimilálódni. Hajh, be rosszul teszi! Aztán visszatalál magához és hirtelen megint basztatják és akkor visszaemlékszik. Hú de nagyon szar volt. Na mindegy, most már nem akarok asszimilálódni.
Az önmagamhoz visszatalálás egy másik aspektusa az írás művészetének újrafelfedezésében nyilvánult meg. Most járok "írós csoport"-ba is a Katonában, amit fene mód élvezek és nem értem, hogy erre miért nem hamarabb jöttem rá.
A megszokotthoz képest intenzívebben kulturálódom. A kedves kedvvesztett társaimnak üzenem, hogy inkább járjanak sokat színházba. Nem olcsó, és az első 10 előadás alatt valószínűleg kizárólag a saját problémáikon fognak gondolkodni és fingjuk sem lesz arról hogy mit láttak. De aztán ez szépen kikopik. Ráadásul sokkal jobban megtérül, mint holmi beszédterápiák, gyógyszerek, hasonló hókuszpókuszok.
Volt egy fiú, aki miatt elfelejtettem hogy tiszta szerelmes vagyok egy másikba. Ennek a fiúnak óceán volt a szeme helyén, és olyanok voltak a szempillái mint egy porcelánbabának, vagyishogy még mindig olyanok. De aztán ez túl bonyolult lett, és már örökre elbaszódott. Olyan szomorú! Nagyon rossz, mostanában van bennem ez az ösztön, hogy az életem történéseit valamiféle modern drámává gyúrjam, és ezért ha lehet, minden kis epizódot megfelelően érdekesen tartsak, vagy ha nem lehet, drámai lezárást eszeljek ki. Ennek sikerült,. sikerült magamra erőltetnem az elképzelést, mely szerint a mi találkozásaink nagyon negatívan befolyásolják az önbecsülésemet, ezért itt az ideje, hogy elbúcsúzzunk. (mert ebben a két négyzetméteres városban ugye akkor soha többet nem fogunk találkozni) De nagyon szép, kedélyes elválás volt, tulajdonképpen hálás vagyok magamnak, mert azt a jelenetet egyszer gyönyörűen le fogom írni. De a lényeg, hogy természetesen tökre megbántam, hát olyan jófej! Az ilyen "ne találkozzunk többet" elhatározásoknak mi az elévülési ideje?    
Aztán lakott nálunk egy finn fiú, akinek nagyon szerettem a beszédét hallani, mert hiányzik nekem, ahogy a finnek angolul beszélnek a jóléti társadalmukról.
Mi még? Hajlandó voltam találkozni anyukámmal 2 hónap után.
Talán mégsem leszek művészettörténész. Félek, hogy túl buta vagyok ahhoz hogy felfogjak néhány dolgot ezzel kapcsolatban. Egyszerűen sosem fogok rájönni, hogy mi leszek ha nagy leszek.
A moszkva téren a földnek basztam a telefonomat. Ebben az a nagyon különös, hogy én amúgy is minden nap minimum háromszor leejtettem a telefonom, melynek következtében az mindig 3 felé esett. De most, hogy mérges voltam (magas telefonszámla amit nem én okoztam és ami miatt nem hagyják lemondani az előfizetést) és szándékosan tettem ezt, lett egy kis repedés a sarkán. Igazán semmiség. De ettől az egész nem működik. Végre lehet gombos telefonom. És nem fogom befizetni a telefonszámlát soha.
Elsírtam magam angolon, egy beszélgetés alatt, melynek során világossá vált számomra, hogy nagyon sok ember szörnyen gonosz. De tényleg, gonosz. Nem úgy Hitler-gonosz, hanem a te személyes környezetedben normális embernek hitt-gonosz. Nagyon megdöbbentő ezt tapasztalni.  
Asszem ennyikeh. Imádom az olajfesték illatát, a verseket, és megint a lányok vonzanak jobban összességben. Ez is már roppant fárasztó. Jó lenne túl lenni ezen a tinédzserkoron.

az utazás képanyaga

kettő óra körül már nagyon otthonosan éreztük magunkat a buszmegállóban

de itt már kurvára örülünk, mert 9 óra késéssel ugyan, de már vagy 100 méterrel távolabb kerültünk ettől a szartól

ez mán berlin! az ingyenes s-bánon.

erről a templomról tanultunk németórán.

dónat és berlin!!! orgazma!!!

légyszives csinálj rólam egy képet

ez amúgy egy holokauszt emlékmű, de mindenki bújócskázásra használja szerintem

kurvák fiai

éltem legeslegelső igazi távolsági stoppolása

gonosz road sign

amszti!

a tengeret is láttuk

monmár (szép kilátás)

itt még azt hittük, haza fogunk repülni és hogy ez az utsó 

viszlát

ja, és egy másik álmom is teljesült:
apukám ma egy tálcán fejedelmi reggelit hozott be a szobámba.
!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! igen, ez nagyon nagyon durva!
nagyon!

nem tudom, mi a tanulság: hogy minden eszement, beteges vágyam valóra tud válni, vagy az, hogy legyek már hálás a picsba és ne akarjak több valószínűtlen dolgot??
de akarok
mindig mindent megkapok!

az utazás lélektana, vagy hasonló coelhói cím

Péntek este felszálltam a gyors hetesre, végigmértem az embereket mind, egytől egyig, és ezzel a kis meditációval elértem hogy jelen tudjak lenni, és felfogjam mi van. Veszélyes dolog ez, mert én nem nagyon szoktam jelen lenni, nem számít milyen érdekes dolgok történnek velem, nagyon sok idő kell hogy felfogjam (és elhiggyem) hogy ezek a dolgok megtörténtek. Szóval most kinéztem a 80 éves busz ablakán hogy a zuglói palotákban gyönyörködjek és ekkor megcsapott a felismerés, hogy körbeutaztam fél európát! És hát ettől gyorsan megtelt könnyel a szemem.
Ugyanez történt egy hónappal ezelőtt is, mikor Finnországból jöttem haza, de akkor valami egész más bajom volt, akkor azt ismertem fel, hogy csodálom szeretem imádom a városomat és nagyon örülök hogy ide születtem és ez az egyetlen otthonom a világon, egyéb köcsögségek.
 Most valami egész más. Láttam 13 város (illetve ennél is több) épületeit, embereit, tömegközlekedését és éjszakai életét, és a végkonklúzió az volt, hogy Budapest egy csomó várost teljesen lealáz minden tekintetben, ennek ellenére amikor hazaértem, nem ez a teljesen idióta mértékű hazaszeretet vagy mi jött rám, hanem.. Fú! Szóval még csodálatosabbnak láttam mindent (ja tehát a hungária körutat) de az az egészen különös érzet tört rám hogy mostmár bárhol otthon tudnék lenni. Ez azért nagyon durva mert betegesen függök tárgyaktól és helyektől. A költözködésekbe bele tudok halni, a gondolatukba is, úgy viselkedek mintha a szobám lenne az anyám és az apám meg ilyenek. Annak a gondolata hogy nincs egy hely ahol biztosan lakom, megbénít.
 Aztán most úgy utaztunk, hogy az idő nagy részében fogalmunk sem volt, mi lesz két órával később, hol alszunk, hol leszünk másnap. Kölnben konkrétan nem volt hol aludnunk, úgyhogy megkerestük a kedvünkre való környéket, ahol kiírtuk egy táblára hogy we need a couch. Ez nem volt rémisztő, hanem a legcsodásabb érzés volt a földön. Ezért is nem bírtunk felülni a repülőnkre múlt pénteken, az nagyon otromba lezárás lett volna, olyan, mint amikor a csajok futócipőt vesznek fel a földig érő ruhácskájukhoz. Teljesen szar. (persze ez nem volt ilyen egyszerű elhatározás, nagyon sokáig tartott amíg meg mertük hozni ezt a döntést és nagyon szenvedtünk!) Szóval újabb 1000 kilométert kaptunk ajándékba, mert nekem hétfőn kezdődött a nyitótáborom Prágában szóval oda kellett eljutnunk. Persze én sem változtam meg teljesen, és kicsit idegállapotba kerültem ettől a túlzott spontaneitástól, de utólag ez volt életem egyik legjobb döntése.
 Annyira bután hangzik, de akkor is nehéz elhinni, hogy az emberek mindenhol teljesen ugyanolyanok. Az útikönyvek meg útifilmek meg megmondóemberek hajlamosak úgy beszélni a népekről mintha azok állatfajok volnának, ezek ugye a sztereotípiák. És amíg nem látod magad, el is hiszed kicsit hogy ez így van. Teljesen faszság, ilyen nincs, nem lehet! Ha általánosítunk, általánosítsuk az egész földet, mindenhol ugyanazok az emberek vannak ugyanazokkal a problémákkal, és ezt hihetetlen jó dolog felismerni! Arról nem is beszélve, hogy mindenki első dolga az volt, hogy óva insten,  mikor megtudta hogy stoppal megyünk – persze, nem a legveszélytelenebb, de hé, az emberek 99,9 százaléka még mindig nem tömeggyilkos erőszakoló, még ha úgy is néz ki. Ha ezt mindenki megtapasztalhatná, sokkal több kedve lenne ehhez a földhöz.

 Meg hát aztán mégiscsak erről álmodozom már mióta. Ötödikben ezzel molesztáltam a barátnőimet, költségvetési tervet készítettem az egész utazásra lebontva, földrajzórán pedig kizárólag azzal bírtam foglalkozni, hogy berajzoljam az útvonalat. És ez a sok semmitmondó földrajzi név ami emiatt ott punnyadt a kis agyamban, most valósággá változott az autópályák mentén. Aztán 2007-ben szó szerint azt írtam a blogomba (minden valószínűség szerint épp a repülőtéren ücsörögtem és abban reménykedtem, ha sokat ülök ott akkor előbb utóbb felülhetek valamelyik gépre) hogy már csak kevés van hátra 2014-ig, amikor végre úgy lesz ahogy akarom, egyedül megyek világgá és ez lesz az én utam. Kibaszott ijesztő nem? Jó, annyira nem, nyilván csak 18 akartam lenni. De akkor is.

 Aztán 18 voltam ezen a gyönyörű nyári estén is, az arcom tiszta víz meg pirosság mert a kis bartaim kijöttek velem a repülőtérre és nehéz volt a búcsú,  amikor vitt a nyomi retéri busz a repülőgéphez, és lehetetlen gyönyörűséges volt az ég, kicsit megijedtem hogy most aztán biztosan meghalok, mert minden olyna szép. Meg oké.
Pedig kurva ijesztő volt. Másnap délelőtt egyedül voltam Helsinkiben, szintén foglalmam sem volt hogy hol alszom aznap, mit csinálok, mit kéne csinálnom... mert nem volt olyan hogy „kell”, és az emberben a korlátok hiánya szorongást szül, ami hihetetlen nagy szemétség, mert egyébként... szóval képzeljék el azt, ahogyan a tengerparton állnak nagyon messze otthonról, és teljesen egymaguk vannak, és felfogják, hogy mostantól a döntéseik tényleg a saját döntéseik, és, juj...valami olyasmi, érzés, mintha valaki a kezükbe adna egy kulcsot, vagyis inkább a saját életüket, hogy tessék, rendelkezz. Jobb mint akármennyi heroin és orgazmus.  
 Még finnországban voltam, amikor ezt összehoztam, hogy éppen !A! gyerekkori álmom válik valóra. A háztól pár km-re levő nyaralóban voltam, de valamit nagyon elbénáztam és 3 óra alatt sikerült visszasétálnom. Az utolsó egy kilométerre már teljesen átszellemült állapotba kerültem, megtorpantam az országúton, jobbra lehetetlenül zöld mező, balra 5 emeletes fenyőfák, középen én, nagyon hangosan, nagyon kétségbeesetten sírok, miközben mosolygok. Én pontosan ezt akartam remegő szívvel és lélekkel, fájt a gyomrom ha ezen gondolkodtam, márpedig egyfolytában ezen gondolkodtam. Aztán elfelejtettem, egészen más problémáim lettek, vágyaim pedig egyáltalán nem, és végül elutaztam mert úgy éreztem hogy nincsen más választásom.
 Az első utunk Berlinből Brémába úgy nézett ki, hogy 20 perc után felvett egy lány, aki egyenesen Brémába ment. Ez majdnem 400 km, és ha több eszünk van, az egész napot erre szánjuk. De Berlin túl király volt szóval dél helyett hatkor kezdtünk el stoppolni, és ilyen hihetetlen szerencsénk volt. Ezen az úon nagyon sokat filozofáltunk Csenivel, és megfogalmaztam, szerintem mi van.
 Szerintem az van, hogy amikor megtalálod, hogy mi a te utad, akkor minden klappolni fog. Ez nagyon nagyon egyértelmű. Amikor valami szarul megy, az azért megy szarul, mert nem azt kell csinálnod, semmi dolgod egy játszóházban gyerekfelvigyázóként, vagy közgazdasgtanórán, vagy akármi.
 Nekem minden kínosan rendben volt ez alatt a két hónap alatt. Ami nem volt rendben, az csak a fejemben létezett. De eljöttem otthonról, a világon a számomra legijesztőbb dolgot tettem meg – amire egyben a legjobban is vágytam – és lám, a leglehetetlenebb, legszarabb helyzetekből is jól jöttem ki.

 Persze nem tudom, mire lesz ez jó nekem. Nem tudom, mi lesz. De úgy érzem, ennek pont így kell lennie hogy ne tudjam, hiszen ettől éreztem jól magam.

Na, és végre azt hiszem lehet, de nem biztos, hogy szerelmes vagyok. Nagyon régen voltam szerelmes! És nagyon rossz emberbe, és el kell pusztulni az érzésnek, de igaziból nem akarom, hanem nagyon boldog vagyok! Kezdődhet az uccsó iskolaév! Remek lesz! Ja, megbuktam matekból! És nem is fogok tudni a seggemen maradni, de az a terv hogy három hetet kibírok, aztán pénteken megyek münchenbe. Csodás lesz.
Aztán vége az egésznek, végre vége az egésznek!

Andris

Reggel olvasgatom a híreket, pontosabban többnyire a cikkek címét... Ov illiberális állama, még mindig a szaros emlékmű, elgázoltak egy embert az M3-ason, elkezdték azonosítani a maláj gép áldozatait, félni kell a repüléstől? ajjaj, lássuk!

Pár órával később a nővérem vészjósló dolgokat közöl a facebookon, pontosabban egy elsötétült arcképpel sejteti hogy valami szarság van, szóval visszafojtott lélegzettel kezdek tájékozódni, hogy mi az.

Még sosem halt meg senkim. Pontosabban de, de nem ismertem őket és/vagy túl kicsi voltam mikor történt. Fogalmam sincs milyen érzése van az embereknek, ha meghal valaki a közvetlen környezetükben. Andrist gázolták el az M3-ason.

Mikor elballagtam a nádasdyból, utána az egész családdal beültünk egy étterembe, ami önmagában is igazán megható volt, mert nem nagyon volt jellemző a csaldomra az ilyesmi. Nem, valójában nagyon természetellenesen éreztem magam. Akkoriban fogtam fel, mik az erőviszonyok a családomban, akkor ment a világháború afelett hogy vajon szabad-e nekem magániskolába járnom vagy az egész egyszerűen nem a mi kasztunknak lett kitalálva és hagyjuk is ennyiben, és ezért igazából egy tök nagy képmutatás volt az egész összejövetel. Andris és a nővérem mindenesetre akkor jelentették be az eljegyzésüket aminek szerintem marhára örültem, mert Andrist nagyon jófejnek találtam. De szerintem zavarban voltam, fogalmam sem volt hogy ez most meglepő-e vagy nem, hiszen felvételire, mikor képeket kellett vinni a családomról, ő is rajta volt a képeken.

Aztán a karácsony valamelyik napját náluk töltöttem, vagyis rögtön mind a kettőt, mert akkor már nem lehetett a család két felét egyszerre egy helyen üdvözölni. Andrisnak van egy ilyen hihetetlen nagy böhöm ipodja amin vagy 10 millió előadótól volt ezer milliárd szám, és teljesen lenyűgözött, hogy ezt mind magánál tarthatja, és bármikor hallgathatja bármelyik zenéjét. azóta akarok én is olyat. Szóval ezzel az ipoddal szórakoztam. Ja, és Andrisék indiai kaját csináltak vacsira, iszonyú jó volt nem halászlevet meg ezeket a  kötelező dolgokat enni, amiknek mind nagyon rossz az íze. Bűvöltem a dobcuccát is, megjegyeztem hogy szívesen dobolnék, mire a nővérem valószínűleg jól kiröhögött. Egy Fekete-Kovács Quintet albumot kaptam tőle.

Ők végül aztán szétmentek. Utoljára egy éve láttam Andrist véletlen a 86-oson, mikor szokás szerint 11 körül sikerült beerőszakolnom magam az áhított iskolába. Kedvesen integettünk egymásnak, de kedvem és igazából bátorságom sem volt hozzá, hogy odaüljek beszélgetni vele. Szerencsére hely sem volt. Ideges voltam, hogy mégis miről beszélnénk, és különben is egy begubózott melankólikus kis szaros görcs voltam.

De most nagyon haragszom, hogy nem ültem oda beszélgetni vele. Akkor is, ha semmiről sem szólt volna. Csak megkérdezni, hogy hogy van, hagyni hogy megkérdezze, én hogy vagyok... Csak hetekkel később meséltem nővéremnek, hogy láttam Andrist, ő pedig aggódva kérdezgetett hogy szerintem hogy volt, hogy nézett ki. Akármilyen szarságok is történtek velük, vagy kettejük közt, a nővérem azért nagyon szerette őt, ez a szakításuk után is sokszor kiderült számomra.

Szóval még így sem egészen biztos, hogy ő olyasvalaki, aki az én közvetlen környezetemnek számít, vagy számított.
De örülök, hogy legalább rámosolyogtam a buszmegállóból! És örülök, hogy ismertem!
Még párszor elsírom majd magam emiatt, szörnyülködöm, hogy fel sem fogjuk, bármikor véget érhet az életünk anélkül hogy bármi jelentőset is cselekedtünk volna...
De ő cselekedett!

Pont ma gondolkodtam el azon, hogy tényleg be kell iratkoznom szeptembertől dobra, és nincs kifogás. Mostmár tényleg nincs kifogás. Ez lesz az én tiszteletadásom.
És mostmár tényleg jó lenne hazmenni és megölelni a nővérem.
Nyugodj békében, Andris!

megírják helyettem

CSINÁLTAM EGY ÚJ BLOGOT.
kérem az univerzumot, hogy fogadja el ezt, mint értékes időtőltés.

pukinmaki

szóval eljöttem Finnországba.
Anyukám szerint gyerekes és felelőtlen dolog elmenekülni a problémák elől. Azt kérdezte, nem gond-e, hogy kábé halálos veszélybe sodrom magam, hogy idejövök két férfihez nevetségesen kevés pénzzel és élettapasztalattal satöbbi... én meg azt mondtam, vagyis nem mondtam de gondoltam, hogy inkább erőszakoljanak halálra és áldozznak fel valami részeges szarvasos szentivánéji szauna bulin, mint hogy ott kelljen fetrengenem a szüleim szarában. Annyit mondtam, hogy "hát inkább ez, remélem ezzel mindent elmondtam". Hát nem, nem érti, még mindig nem.
Egyébként a világ legszebb helyén avgyok most itt, nagyon kedves emberekkel, és iszonytató mennyiségű egészséges eledellel meg idővel arra hogy testeddzek. Reggel elmentem futni, és a kibaszott valhallában éreztem magam, fenyőerdők, sziklák, gyönyörű színek, nem több mint 15 fok, nekem ide kellett volna születnem!
csodás.
C S O D Á S.
azt hiszem, bár ezt talán hülység másfél nap után kijelenteni, hogy nem fogok hazajönni ameddig nem muszáj tényleg. De tegnap, mikor a fiúka körbevezetett a kertben (= akkora telek mint a gesztenyés játszótér budafokon, balra mező, jobbra erdő) olyasmit éreztem, amit régen nem: lelkesedtem úgy igazán, szívből, nem beszívva, nem berúgva, jól esett arra gondolnom hogy jó lesz ami lesz, és akartam hogy legyen is!
Dehát már olyan régen rájöttem, hogy el kell jönnöm otthonról ahhoz, hogy meggyógyuljak. De nem bánom, hogy nem tettem meg hamarabb, minek? Örülök, hogy most van.
Szóval itt meg fogom tanulni a II magyar rapszódiát zongorán, rengeteget fogok olvasni és futni, meg sajna tanulni mert persze megint megbuktam, de még ennek is örülök.
Nagyon jó nekem most! :)

kiegyensúlyozott családi körülményeim

Kedves Doktornő!
Ma este megint cirkusz volt, olyan igazi. 
Otthon voltam, nővéremről tudtam hogy jönni fog mert kölcsönkért valamit, én pedig lusta voltam elvinni neki úgyhogy megkértem, jöjjön át érte. Vele jött azonban anyukám is, és persze rá 10 perccel megérkezett az apám. Teljesen higgadtan köszöntötte őket, aztán kicsit később kérte anyukámtól a nővérem lakáskulcsát (ez nála van, mióta a nővérem ugye elköltözött). Ebből természetesen iszonyatos vita lett, egy darabig ment hogy süketnek tettessem magam, aztán elkezdték ütlegelni egymást, amikor pedig már elég nehéz ezt csinálni, úgyhogy bőgve fogtam az apámat hogy hagyja abba. Elég ijesztő volt. Anyukám nagyon félt, a földön ült és rimánkodott apámnak hogy ne bántsa. Eddig meg sem fordult a fejemben, hogy ez talán sokkal többször fordult elő régebben mint gondoltam. Szörnyű volt így látni és lehet hogy ezután még nehezebb lesz elfogadnom azt, hogy nem tudok segíteni rajta. Vagy azt, hogy talán nem is akarok. 
Ezután elkezdték párhuzamosan hívni egymásra a rendőrséget, én bementem a szobámba hogy összepakoljak mert el akartam jönni. Apám közben az én kulcsomat is elvette, mindenkit bezárt a lakásba, az volt az elképzelése hogy addig nem megy ki senki ameddig nem kapja vissza a nővérem kulcsát. Ën erre azt mondtam, hogy rendben, akkor az ablakon megyek ki, mire mind rámugrottak. és elsősorban tényleg csak távozni akartam, nem megölni magam, és ez kivitelezhető is mert nem messze az ablakomtól van fél emelettel alacsonyabban egy tető és már csomószor elképzeltem hogy kimászok rá. De azért rizikós eléggé, és abban a helyzetben nem igazán bántam volna hogy sikerül-e vagy nem, csak máshol akartam lenni. 
Mindegy, innentől fél percig az volt a téma hogy üljek le szépen és minden ablak legyen becsukva, nekem pedig jót fog tenni egy kis kórház, nyugtató, felügyelet, már úgyis jönnek a mentők anyukámhoz. 
De ezután újrakezdődött. A nővérem provokált, apukám össze vissza beszélt. 
Kiültem a teraszra és sikerült összeszednem és őszintén leírnom amit érzek. Érdekes, hogy eddig egyszer sem sikerült ezt a családommal kapcsolatban.
Végig kint ültem a teraszon míg a rendőrökkel csevegtek (a mentősök nagyon kedvesek voltak egyébként) és csak foszlányokat hallottam anyukám meg nővérem vallomásából vagy mi is ez ilyenkor. Jobb is. Nekem szerencsére nem nagyon kellett megszólalnom.
Miután elmentek, apukám kb két vagy három mondatot intézett hozzám, egyiknek sem volt semmi köze a dolgokhoz, amik percekkel előtte történtek. Ugyanolyan társalgás, mint bármelyik másik. Vagyis én nem válaszoltam. Lettek volna kérdéseim , komolyak, de nem volt bátorságom feltenni őket. Pedig nem kell tartanom tőle. Vagyis nem tudom, hogy kell-e. De pénzt sem merek tőle kérni mondjuk buszjegyre, nemhogy azt megkérdezni, hogy most valóban csak miattam van-e itt még Magyarországon? Mert egy darabig ez volt a szöveg. Ugyanis én nem szeretném, ha miattam maradna. Ha hazamenne, akkor szépen elfelejtenénk egymást, legalábbis én őt el tudnám, nekem nem ő hiányozna, a legkevésbé sem, hanem egy apafigura, de ennek a hiányát már milliószor elgyászoltam, és képes lennék túllépni ezen. Sőt, ha visszamenne, egy mérgező tényezővel keveswbb lenne az életemben. És ezt le lehetett volna kommunikálni úgy is, hogy jól hangozzon neki (de ami rosszul hangzik azt úgysem mondtam volna mert nem érti). De nem tettem, mondtam volna de nem beszéltem mégsem. Mert félek tőle. Nem normális, hogy ilyen emberrel élek együtt, akitől félek, akivel nem tudok kommunikálni, persze hogy használhatatlan vagyok. Persze hogy nem véletlenül nem vagyok otthon ha ő is ott van. És ezekre mind csak most jövök rá.
De mégsem tudok tenni semmit. Nem akarok elköltözni, nem vagyok képes a saját lábamra állni, még nem. De az is biztos, hogy itt nem fogok tudni erőt gyűjteni hozzá.
Beszélnem kell apukámmal, ehhez szeretnék segítséget. Mit mondhatnék neki?

Az a baj, hogyha nem vagyok lusta eljönni otthonról, ez mind nem történt volna meg.

estragon vagyok!

heresérv

Micsoda napokat élünk!
Tegnapelőtt vip vendéget kellett alakítanom  egy partin, amit jersey shore hajógyari úriemberek és pólóruhás mucikák számára rendeztek és amin maga Török is részt vett. De ilyen laza menők is voltak mert, na ez a vicces rész igaziból, közölték, hogy majd bejelentik a meglepetésvendéget vagy mit, sztárt, nekünk pedig örülni kéne. Majd a felvétel során valóban valóban fel is konferálta a tárgyszemélyt  egy nagyon izgalmas, alig tehetségtelen magyar színész, amaz pedig nem volt más mint 50 cent. THOSE FACES THO. ez az amikor valami annyira indokolatlan, annyira nem úgy keltél fel hogy így 50 cent hangversenyre mész majd aznapmeg ilyesmik arc. Ezen kívül amúgy az egész nagyon igénybevette tálentumaimat, táncolni kellett meg sikoltozni meg ilyenek, mindezt néha némán, hogy a színművészek tudják mondani a dialógjukat. Rettenetes volt az előzőhöz képest, ott paradicsomi körülmények és hangulat volt ehhez képest. Én meg sztár voltam kb. De többet nem is megyek ilyenre, olyan anti humanista az egész. Pedig imádom ezt a filmforgatásdit .
Másnap lefokoztak prostituálttá.
Ma a Godot-ra várva főpróbáját tekintettem meg. És nem értem. Semmit sem értek, azt sem amit eddig igen. Pedig ugye lassan fél éve minden pénteken (jó hát az én esetemben ez statisztikailag 3 hetentét jelent) ezt a csoda művet elemezzük, mini parafrázisokat gyártunk írásban majd demonstrálunk a testünkkel, szóval elviekben egy expertnek kéne lennem godóból, de akkor sem értek szart sem.Mondjuk kb a 17. Oldalig jutottam el benne az alatt a 3 hónap alatt amikor kivettem a könyvtárból 3 hétre, az is jelenthet valamit. Meg kikerestem a lényeges részeket.
Hadd foglalom össze. Két amnéziás csávó, egyikük enyhe paranoid skizofrén tüneteket is produkál, szóval ők ülnek az országút szélén egy fa mellett és vár valakit akiről már 10. oldalon egyértelműen kiderül hogy az életben nem fog megjelenni, nem sokkal később hogy nem is biztos hogy létezik, ennek ellenére a mű további 100 000 oldalon keresztül folytatódik még. A két emberke ezalatt faszságokról beszél és faszságokat csinál, néha az egyik arra a konklúzióra jut hogy  menni kéne, de a másik rendre megvétózza az ötletet. Megjelenik Pozzo és Lucky, akik közt határozottan alá és fölérendeltségi viszony van, és akkor ők tartanak egy kis cirkuszt, és a következő felvonásban/napon is visszatérnek, ám ekkor Kulka János külsejével és szavaival azt sejteti, hogy a két találkozás közt valójában ezer év telt el. Aztán mind a két felvonás végén megjelenik egy kisfiú Godó üzenetével, és miután mindkétszer kb ugyanazt mondja, rájössz hogy az egésznek semmi értelme. Kicsit ilyen pszichthriller érzés, aztán vége.
Nem értem.
Olyan gyökérnek érzem magam ettől! A barátaim dobfelszerelést kértek karácsonyra12 évesen, én meg rózsaszín mobiltelefont, én Bridget Jonesszal meg Hannah Horvath-al (ez a név baszki) azonosulok ők meg a százszorszépekkel, és ők hosszasan tudnak bármiről mély, tartalmas eszmecserét folytatni míg én soha nem bírnék, és értik a godóra várvát, én meg a legkevésbé sem. Olyan kívülállónak érzem magam. Talán szívből át kéne adnom magam a cosmopolitan magazin, mtv-s műsorok, instagram meg airmaxek bűbájos világának, mert az sokkal kevésbé megerőltető. Mert most olyan, mintha én is Godotra várnék, hülyeségemet beszëlek és csinálok, néha rájövök hogy szar az egész és el kéne kezdeni valahogy normálisan viselkedni és nem várni a megváltásra, mert ugye tudjuk, hogy Godot rohadtul nem jön, csak hát gogó és didi megszokták hogy várják.
Na! Lehet erről szólt.
Buenos noches!

így hívják a világon a legtökéletesebb embert

lola kirke!
olyan hangja van, hogy legszívesebben valahogyan magadhoz rögzítenéd és beszélésre kényszerítenéd amikor csak úgy tetszik. és úgy nevet, mintha zokogna. mindig csak olvas, és gyönyörűen áll neki a dohányzás. úgyhogy rászabadítottam egy katicát a könyvének lapjaira hogy jelezzem, mennyire tökéletes is ő. viki azt mesélte hogy eléggé promiszkuóz. egy valódi szabaderkölcsű new yorki intellektüel, senki sem érhet fel hozzá!

komoly probléma

MEGINT DAGADT VAGYOK!
puffadt a fejem, ha leülök a combjaim lefolynak a székről, meg amúgyis összeérnek mindenhol, három sorban gyűrűznek a hasi zsírjaim, két seggem van, és néha hihetetlen rossz érzés tör rám emiatt, mintha stroke-ot akarnék kapni, lezsibbadok és undorodom, és nem akarom hogy ez így legyen, nagyon szar, és amúgy ezt a naplómba írtam volna, de sajnos túl kövér és lusta vagyok hogy megkeressem, meg felkapcsoljam a villanyt!
nagyon rossz!

öh

Na, rájöttem, mi a nehéz.
Ugye minden kapcsolatban elvárjuk az őszintséget. Valaki lemondja a találkozást, mi pedig kiakadunk, mert az illető nem azt mondta hogy kurvára nincs kedve kikelni az ágyból, hanem, hogy "el van havazva". Ja. Meg ilyenek. Meg amikor találkoznak valakivel, aki annak idején önökön keresztül igyekezett menedéket találni laposodó kapcsolatának gondterhes semmije elől, majd találkoznak ismét, hónapokkal később, és TELJESEN EGYÉRTELMŰ hogy azért van ez, mert szakítottak, ő meg rohant az első ribijéhez aki felvette a telefont. Önök pedig okék ezzel. Mert elképzelik, ahogyan felvont szemöldökkel szembestik a ténykkel, merthát mi az akadálya, meg mennyire vicces lesz igaziból tök nyíltan beszélni róla hogy mind ösztönlények vagyunk.
De aztán mégsem.
Egyszerűen lehetetlen. Nagy önelemző létemben megfeledkeztem róla, hogy nem cssak velem nem őszinték az emberek, hanem én sem feltétlen bírok az lenni velük, bármennyire is imádnám ha így lenne.
Szóval találkoztunk, de semmi szemtelen utalgatás vagy inkább zavarbaejtően száraz tényfeltárás, inkább: "És te hogy vagy?...aha, aha... hát ja ez gáz... ....  ... .. .. . és mi van a barátnőddel?"

Megpróbáltam vagy ötször elkezdeni, és mindig csak hápogtam. Szó szerint, mint valami kacsa, de szerencsére mindketten előre néztünk.
Pedig semmi rossz nem volt ebben, mármint én nem találtam sértőnek vagy megalázónak vagy bármi, csak jó lett volna ha nyíltan megállapodunk ebben, hogy ja, nyilván ezért vagyunk most mind a ketten itt, mert. De van egy csomó dolog ami egyértelmű és egyszerűen tilos róla beszélni, vagyis lehetetlen, vagyis egyszerűen... na. Egyszer egymás mellett aludtunk ilyen barátféleségemmel, inkább ismerős vagy nem is tudom, ilyen ember akivel jóban vagyunk, és akkor megöleltük egymást aludtunkban (jó nyilván ennél több és bonyolultabb dolgok de annyira azért nem) pedig tökre nem olyan az egész viszony, de persze azóta nem esett erről egy szó sem és nem is fog soha.
hirtelen nincs több példám. és úgy utálom, hogy amikor végre eljutok odáig hogy legyen kedvem írásba foglalni az agyamat, akkor kimegy az egész cucc belőle és csak faszságokat bírok leírni, és az egésznek semmi értelme, és már nem is olyan többé, mintha valami nagy igazságra jöttem volna rá.

de szóval minek vannak ezek a dolgok, amikről nem beszélünk akkor sem ha neonszínű meztelen hulla módra villog az orrunk előtt? nyilván, ha mindig mindent el lehetne mondani akkor annyira az sem lenne már izgi, de mégis, ha nem egymás elcsábításáról van szó hanem mondjuk többéves barátságról akkor mi a faszt kell udvariaskodni még akkor is, ha amúgy nekünk az egész nem is kínos egyáltalán????

regina az imént a számba rakta a mozzarelláját

ez a kép pedig Reginát és engem ábrázol, ahogy nagyon csúnya 13 évesek vagyunk!

dolgok amik végtelenül boldoggá tennének

1. Ha Cseni nem gyűlölne
2. Ha találnék egy egyetemet ami nem ilyen alibi egyetem mint ez a velszi és felvennének
3. Ha lenne valami normális munkám s ezáltal pénzem a budai rajziskolára
4. Ha a muffin amit most sütni fogok finomra sikerülne
5. Ha mostantól soha többé nem tennék olyasmit amit megbánok 
6. Ha idén nem buknék meg semmiből sem viszont hatos lennék művtöriből ami lehetetlen mert kettes lett a félévem de ha csodát művelek lehetek ötös
7. Ha ötöst kapnék az irodalom házidolgozatomra vagy a művtöri kiselőadásomra vagy mondjuk mindkettőre
8. - 10 kiló
9. Ha nem taszítana a szexualitás minden formája és lehetne PÁÁÁárom
10. De beérem azzal is ha tudnám mi van Csenivel 
11. Ha elkezdenék most valami iskolai dolgot csinálni pl házidolgozatot írni ami mára kellett
12. Ha megtalálnám a könyvtári samuel beckett összes drámáit amit el sem olvastam és kivehetnék helyette valami rendes könyvet
13. Ha nem kéne töriórára bejárnom mivelhogy úgyis le kell vizsgáznom belőle

velszi bárdina leszek

Jaj és mondom, mi van: a tanuláson kívül csupa jó dolgokat csinálok. hamarosan kezdetét veszi életem első produkciójának elkészülése, ami nagyon király lesz! A szagos hörigekkók iskola cmű számához fogok stop motion filmet készíteni, pénteken pedig Magdi behozza a makró obiját és fantasztiks fotósorozatot fogok készíteni, amihez úgy jött az ihlet hogy találtam egy tükröt aminek segtségével nagyon közelről megvizsgálhattam az arcom részeit és rájöttem, mennyire érdekes az ember arca, márpedig mi ezzel fordtottan arányos mértékű figyelmet fordítnk például a szájunk sarkára vagy a homlok és a haj találkozására. Mennyivel jobb mint az exponenciális logaritmus kurvaanyám, nem?

:(

a doktornéni szerint fantasztikus teljesítmény, hogy idén még nem hánytam/vágdostam szét magam, vagy nem kezdtem el huzamosabb ideig nem enni. és azt mondta, normális, hogy nagyobb kupac szarnak érzem magam mint akkor, mert ezek a dolgok mind arra voltak, hogy jobban érezzem magam, kiválóan helyettesítették a szeretve és elismerve levést (jó hülyén hangzik).
Van egy olyan gyanúm viszont, hogy ez rohadtul nem tudatos volt eddig, hanem csak a szőnyeg alá söpörtem a dolgokat, mint ahogy mindig előszeretettel teszem, és csináltam valami furát, például hogy kikerültem a tükröket. Egyik nap ugyanis bementem erobikra és volt szerencsém egy hatalmas tükörrel szembetalálni magam, és a tükörből visszanézett rám az a plusz nemtomhány kiló amit a reguláris étkezéseknek köszönhetek, de talán nem is ez volt ami fájdította a lelkem, mert én "vékonyabban" sem láttam magam vékonyabbnak. Hanem hogy mennyire hiányzik ez a egész szar. Tényleg olyan, mintha egy barátnőm hiányozna. Jó szar barátnő egyébként, mert azt mondogatja hogy mekkora szar vagy és csak akkor dícsér meg ha ájuldozol a gyengeségtől, de az viszont olyan jó mintha orgazmusod lenne. De akkor is ez a képzeletbeli barát a fejedből legalább mindig ott volt, megértett meg minden szar, neki nem x-edik opció vagy ha nem ér rá más, hanem bármikor fordulhatsz hozzá, csak annyi a feladat, hogy gecihangosan korogjon a gyomrod és szépen hazudd azt mindenkinek hogy márpedig most zabáltál fel egy egész hűtőt.
 Szóval néztem a dagadékot a tükörben, és igazán nagyon szomorú lettem, hogy véget ért egy csodálatos időszak, egy bimbózó barátsság, oh! És nem kaphatom vissza mert én is jól tudom, hogy amit leírtam az nem igaz, ez az időszak nem volt fantasztikus hanem hiper megafos volt, csak hát ugye... attól legalább néha ügyinek éreztem magam. Így meg nincs semmi ami olyan nagyon lelkesítene.
De üzenem neki, hogy hiányzik. Kedves evészavar, nagyon hiányzol.