pukinmaki

szóval eljöttem Finnországba.
Anyukám szerint gyerekes és felelőtlen dolog elmenekülni a problémák elől. Azt kérdezte, nem gond-e, hogy kábé halálos veszélybe sodrom magam, hogy idejövök két férfihez nevetségesen kevés pénzzel és élettapasztalattal satöbbi... én meg azt mondtam, vagyis nem mondtam de gondoltam, hogy inkább erőszakoljanak halálra és áldozznak fel valami részeges szarvasos szentivánéji szauna bulin, mint hogy ott kelljen fetrengenem a szüleim szarában. Annyit mondtam, hogy "hát inkább ez, remélem ezzel mindent elmondtam". Hát nem, nem érti, még mindig nem.
Egyébként a világ legszebb helyén avgyok most itt, nagyon kedves emberekkel, és iszonytató mennyiségű egészséges eledellel meg idővel arra hogy testeddzek. Reggel elmentem futni, és a kibaszott valhallában éreztem magam, fenyőerdők, sziklák, gyönyörű színek, nem több mint 15 fok, nekem ide kellett volna születnem!
csodás.
C S O D Á S.
azt hiszem, bár ezt talán hülység másfél nap után kijelenteni, hogy nem fogok hazajönni ameddig nem muszáj tényleg. De tegnap, mikor a fiúka körbevezetett a kertben (= akkora telek mint a gesztenyés játszótér budafokon, balra mező, jobbra erdő) olyasmit éreztem, amit régen nem: lelkesedtem úgy igazán, szívből, nem beszívva, nem berúgva, jól esett arra gondolnom hogy jó lesz ami lesz, és akartam hogy legyen is!
Dehát már olyan régen rájöttem, hogy el kell jönnöm otthonról ahhoz, hogy meggyógyuljak. De nem bánom, hogy nem tettem meg hamarabb, minek? Örülök, hogy most van.
Szóval itt meg fogom tanulni a II magyar rapszódiát zongorán, rengeteget fogok olvasni és futni, meg sajna tanulni mert persze megint megbuktam, de még ennek is örülök.
Nagyon jó nekem most! :)