Dragomán
György : Oroszlánkórus
Hatalmas
vállalkozás írásban rögzíteni valamit, ami nem vizuális.
Érzéseket, hangulatokat közvetíteni, lefesteni,
ez az, amiben az írók elviekben elég jók, ezért kedveljük
olvasni a szerzeményeiket. Izgalmas példa azonban Patrick Süskind
Parfüm című könyve, aminek hosszú bekezdései szólnak
szagokról, illatokról, és a történet katarzisa is egy szagélmény
elszabadulása – emellett már nem is tűnik olyan nagy dolognak
az, hogy Dragomán György a novelláiban sikeresen szavakká
konvertálta a hangot – legyen az zaj, beszéd vagy éppen a zene,
aminek nagysága éppen abban rejlik, hogy a többi művészeti ággal
ellentétben nem utánoz, hanem saját szabályrendszere van, csak
ott és akkor létezik, amikor létrehozzák. Ez
a novellafüzér egy hangulatskála.
Dragomán
stílusa elég markáns, messziről és kevésből is felismerhető:
hosszú, akár bekezdésnyi élőbeszéd-szerű mondatok, amiken nem
kell túl sokat gondolkodni, mert határozott, élő képeket írnak
le, melyeket körülleng a mágikus realizmus – némely írása
például néhány apróbb stilisztikai átalakítás után akár
forgatókönyvként is funkcionálhatna. Ez valamiféle
választóvonalat is jelent Dragomán munkásságához való
viszonyban – az olvasót vagy magával ragadja, vagy pedig
viszolyog tőle néhány bekezdés után. Esetleg felváltva a kettő.
A
2015-ben kiadott novelláskötet tizenhárom év termését fűzi
össze, az író tehát aktívan alkotott a Fehér Király és a
Máglya között eltelt nyolc év szünetben is, de szokatlan
jelenség, hogy egy írónak a regényei után jelenjen meg
novelláskötete. “Novellát
az elején könnyebb írni, kicsi és kegyetlen tér a novella, nem
lehet az időt húzni, vagy működik, vagy nem. Nagyon jó iskola,
lehet próbálkozni, amit egy regényben nem lehet” - állítja
maga a szerző. És talán éppen ez az, ami miatt az Oroszlánkórus
novellái inkább magukkal ragadtak, mintsem elszédítettek volna.
Az író és regényei nagyságát zengő megannyi hang mellett
merészelem kijelenteni, hogy Dragománnak jobban fekszik a
novellaírás (a Fehér Király sikere is talán ezt támasztja alá).
A kicsi felület és idő, amiben nincs hely és alkalom arra, hogy a
szöveg terjengőssé váljon, vagy túlságosan eluralkodjon, az
ilyen metróútnyi etapok éppen tökéletesek ahhoz, hogy ezek az
élénk, mágikus képek beleégjenek az ember tudatába,
megríkassanak/nevettessenek, elgondolkodtassanak. Egy
nagyjátékfilmet végignézni megterhelő, de egy rövidfilm
kevesebb kockázattal jár, ha nem tetszik, akkor sem tart sokáig,
és poszttraumás stressz szindrómává is kisebb eséllyel alakul
az olvasói élmény a mű letétele után.
Persze
itt sem minden momentum kiemelkedő: a lezárások a novellák
némelyikében igen váratlanra sikeredtek – nem a jó értelemben.
Kiemelném azonban a Hevimetált,
aminek varázsa éppen ebben a hétköznapi, élő vulgaritásban
leledzik, és éppen a lezárása (“Pedig bazmeg, kurvára igaz”)
zengeti tovább a történetet, konzerválja a hangulatot, vagy a Cry
Me a Rivert,
ami egy énekesnő életéből mutat fragmentumokat ijesztő
pontossággal – Dragomán csodálatos képessége (amivel
alapvetően nem árt, ha egy író rendelkezik, de ő a
magasiskoláját prezentálja ennek), hogy tökéletes hitelességgel
ír mind egy nyolcéves kisfiú, egy dél-amerikai lány, vagy a már
említett énekesnő szemszögéből, mindamellett, hogy mindegyik
alakjában eltéveszthetetlenül ott van ő is. Erre ellenpélda a
Húsleves című novella, ahol a kislány alakja kivételesen
közhelyesre, egy buta gügyögő kis lénnyé egyszerűsödött.
Többnyire azonban az írónak súlyos témákat, dilemmákat
sikerült rendkívül pontosan, de csupán egy villanásnyira,
elemelve, egy varázsvilágból tálalnia hol a humoros oldalról
közelítve, mint amilyen a Poszthumán Randi, vagy éppen a
körülmények adta közönyből, ahol az anya egy villamosúton
próbál megszabadulni soha meg nem született kislánya emlékétől,
és ahol éppen ez a közöny teszi igazán meghatóvá a történetet.
Minden
jövőbeli olvasónak, aki még nem találkozott Dragománnal, azt
tanácsolnám, a novelláival kezdje az ismerkedést – az
Oroszlánkórusban található novellák nemcsak az emberi lét mély
ismeretéről adhatnak számot, azt is megmutatja, milyen
fantasztikus is tud lenni az, ha valaki ért az írás mesterségéhez.
“Elhatároztam,
hogy én mindig írni fogok, mert ez a módja annak, hogy papírra
vessem a képeket, amiket látok, és utána ne is gondoljak rájuk
többet.” Nem is tudnám jobban üdvözölni ezt az elképzelést.