knock 'em out

A hetem több szempontból is csodálatos volt, például elhagytam a diákom a háromnapos bérletemmel, nagyon sokszor elestem, bevertem a fejem mindenhova, életemben először lógtam óráról, rettenetes mennyiségű ételt tömtem magamba, ami mondjuk tényleg jó, nagyon sokat voltam Vikivel, továbbá pénteken, mikor az Új Színházban voltunk hogy megtekintsük milyen a kulisszák mögött, a színházigazgatótól kaptam egy könyvet mert "olyan nehezeket kérdeztem", aztán a szerdai kirohanásomat követően megint elkeseredtem egy kicsit, látva, hogy rajtam kívül nagyjából senkit nem érdekel az amit lát, sőt csomóan személyes sértésnek veszik, hogy engem igen.
És nem bírom eldönteni, hogy fotóra vagy jelmeztervezésre menjek (a díszletet azért nem írom ide, mert arra képtelen vagyok), de annak azért örülök, hogy sikerült egyértelműen a művészeti mellett döntenem végre.

now i'm ready to start

kevesebb, mint két hónap van hátra a várva-várt londoni utazásomig és akkor aki régóta ismer, az tudja, hogy most minimum bele kéne fulladnom az örömkönnyeimbe, hogy ilyen egyszerűen és zökkenőmentesen és izgulás nélkül teljesül az egyik legnagyobb álmom, de az a baj, hogy semmi ilyesmi nem történik! Mármint borzasztóan örülök és nagyon várom, de nem vagyok idegbeteg, és csak háromszor jut eszembe egy nap. Ez vajon züllés, érzelmi csillóim elpusztultak, vagy mi? Az emberek ahogy nőnek (öregszenek), kevésbé képesek valami iránt lelkesedést mutatni? Nem értem.
Lehet az a helyzet, hogy egész más valamiért úgy lelkesedni, hogy semmi garancia nincs a megvalósulására, és tulajdonképpen álmodozunk míg bele nem görcsöl a gyomrunk (ami rohadt jó érzés, mikor nagyon csodálatos képeket látsz magad előtt, és beleremeg a gyomrod), vagy lehet valamiért úgy lelkesedni, hogy tudjuk, meg fog történni, tán szarabb lesz mint reméltük, vagy jobb, de akkor is elveszik a varázsa a dolognak... egy kissé.
 Summa summarum, álmodozni jobb, mint konkrét dolgokra készülni :D.
Az egyetlen alkalom, mikor mégis olyan gyomorgörcsösen érzetem magam, az akkor volt, mikor Vikivel a gép előtt összeírtuk az összes boltot, ahova be akarunk menni, és kitaláltuk, hogy jutunk el oda.


Mindegy, ... mindegy.

the tales of csimpi the phone

a telefonomnak nagy valószínűséggel szintén van őrangyala, lévén ma hosszútávfutót játszottam Mark Ronson nem evilági muzsikájára, hogy mindenképp odaérjek balettra, ám  a telefonka kiugrott a zsebemből, de ahelyett, hogy a földre esve apró darabokra törjön/gyönyörű karcolásokkal gazdagodjon, bungee jumpingolni kezdett a fülhallgató zsinórja segítségével, anélkül, hogy földet ért volna. Éljen! Pedig korábban a fülhallgató anélkül különvált a telefonjaimtól, hogy megmozdítottam volna bármelyiket is.

Egyébként haladok a pimsleurrel, már rengeteg felesleges dolgot el tudok mondani pa svenska.
csá

är du krympling?

 az olyan rideg, hogy végre eléred kamaszkorodnak azt a szakaszát, mikor nem akarsz folyton azzal törődni, ki mit gondol rólad, hanem bírsz csak önmagad lenni, nem szemet hunyni afelett, hogy valakit 5 perc alatt kiismertél, és nem várni tőle olyan dolgokat, amiket soha nem fog megtenni, hanem csak tudod előre minden cselekedetét és reakcióját, és pontosan nem vársz szájtátva olyan dolgokat, amiket nem fog megtenni. :D érthető.
na. és ezzel együtt lemondasz az egészséges ismerkedés/párkapcsolat reményéről is, mert éppen nem bírod elképzelni, hogy egy férfi érzelmeket tud táplálni másvalaki iránt, és nem csak magát sajnálja mikor maga alatt van, szóval teljességgel fosol az ellenkező nemre, aztán jön valaki, aki nagyon nagyon nagyon értelmesen, tisztán, helyesen és érthetően beszél hozzád, te meg teljesen ellágyulsz, csak oldalra döntöd a fejed, és hallgatod. Kicsit szájtátva. Gyönyörködsz. Mert ellenkező nemű.
Gyönyörű.

twitttwitttwitt

úgy döntöttem, csinálok egy twittert és olyan dolgokat teszek közzé, amik senkit nem érdekelnek (még engem se) mintegy válaszként (vagy nem tudom, hogy miként) azoknak az embereknek, akik komolyan gondolják, hogy ez a twitter ez értelmes dolog

Őrangyal

 Mostanában ugye van ez a mániám, hogy folyamatosan azt hiszem magamról, hogy halott vagyok, és mindent csak kívülről szemlélek, pontosabban a Komfortos Mennyország elolvasása, és azóta, hogy Gergő megjegyezte mikor Kriszta épp egy sállal készült megfojtani, hogy "Laura ilyenkor olyan fejet vág, mintha csak kívülről szemlélné a dolgokat.". És mikor sikerül eltűnődnöm azon, hogy ha írnék akkor miről írnék, akkor biztos hogy vannak benne halottak, balesetek, vér, cinikus első szám egyes személy, vagyis egyes szám első személy, nyomorék, meg "köcsög szellemek", pedig rám egyáltalán nem volt soha jellemző ez a földöntúli lelkesedés a nem evilági dolgokért. Utáltam a nem evilági dolgokat. (Kivéve a twilight 13 évesen, a Herri Pottyer pedig a kivételek kivétele) Na, és akkor mindig eszembe jut Hazel Hallinan története, amit vicces módon 13 évesen ötöltem ki, és arról szólt, hogy Hazelt elüti a saját apja (az igazi) és meghal, de ő nem a saját széthulló családját figyeli fentről mert az rohadt unalmas és nem is a valódi családja, tudják ez ilyen hülye amerikaias csavar ami csak egy hülye 13 éves fejéből pattanhat ki, hogy az anyukának volt egy (kettő) afférja amiből lett egy Hazel meg egy Hazel húga, de Hazel meghal, a húg meg előkeresi a valódi apját, akiről kiderül, hogy elgázolta a saját lányát HAHAHAHAHAAHAAAAA HAPPY END!
Na, szóval figyelte volna a szembe szomszédokat a kedves Halott Lány, mert azok épp aznap költöztek be, mikor ő meghalt, és pontosan olyan életet élnek, amilyet Hazel is szeretett volna mindig.
Aztán elkezdtem írni is a dolgot, és tökre nem is erről szólt, mert nem bírtam megölni.
És ez egy rakás szar, de mindegy :D Akkor teljesen meg voltam vele elégedve.
 Na, és ma a villamoson az egyik pillanatban még azon tűnődtem, hogy ez valami elképesztő, ez a mód, ahogyan a nyugdíjas nénikék MEGSZÁLLJÁK a fűtőtest melletti helyeket még azelőtt, hogy egyáltalán felszállnának a járműre, a másikban meg már azon, hogy állítólag vannak nekünk ugye őrangyalaink.
 És kik is ők?
Tán a meg nem született ikertestvéreink, akik naponta körülbelül hússzor mentik meg az életünket (de a bénábbaknál akár 200 is lehet ez a szám), akik megakadályozzák, hogy valami rohadtul vicceset mondjunk arról, aki épp a hátunk mögött áll, és akik döntenek helyettünk, mikor rohadt gyorsan kéne, de nem megy, mert leblokkol a beszélőszervünk, és mindig ők beszélnek helyettünk, mikor azt érezzük, hogy a szavak csak úgy maguktól ömlenek ki a pofánkból. Ott áll mellettünk, cinikus tekintettel, mert ő már mindent megtapasztalt és mindenkinél okosabb annak ellenére, hogy nem is tapasztalt meg semmit, tekintve hogy nem is létezik. Illetve nem egészen. Ehhez pontosan definiálni kéne a létezés fogalmát, de nincs kedvem hozzá. Ő minden lépésünket előre tudja, ezért halálosan un és utál minket.
 Az őrangyalok háromszor olyan züllött lények, mint mi vagyunk, egy csomó embernek ezért nincs is őrangyala, vagyis van, de épp züllik. (Ez egy saját fejlesztésű ige szerintem. Züll.) Ők az igazi túlélők, akik őrangyal nélkül élnek! Köztünk vannak. Általában arról lehet felismerni őket, hogy sosem fogják be a pofájukat, ha nagyon kéne és mindig elbotlanak. Ezek a legalapvetőbb dolgok.
És mi van, ha egy őrangyalnak meghal a delikvense? Az a legnagyobb kudarc az életében, hiszen akkor ő is megszűnik létezni. És akármennyire is utálják ezek a gonosz kis törpe(lelkek) ezt a világot, azért eltűnni ők sem akarnak róla.
 Amikor balesetünk van, vagy szar dolog történik velünk? Mégiscsak mi vagyunk az emberek, és elsősorban rajtunk múlnak a dolgok, nem az őrangyalainkon. Persze azért az is lehet, hogy ők bénáznak.
És még egy csomó csomó csomó dolog megfogalmazódott bennem. És biztos, hogy le kéne írnom ezt az egészet, a kérdés csak az, hogy milyen cím alatt fusson a dolog, mert én egy olyan könyvet, hogy "Őrangyal", a kezembe nem vennék soha.