socially awkward penguin strikes again

jaj, hát ez egy remek produkció volt megint. elmentem egy helyre, ami tele volt az iskolatársaimmal akik mind ismerik egymást, engem kivéve, mert én ugye képtelen vagyok csak úgy kommunikálásba kezdeni az emberekkel, de a lényeg, hogy elmentem, és az üresjáratokban való magányos ücsörgést egy cseppet sem tartottam volna kínosnak, ha mások nem fejeznék ki az aggodalmukat irántam és a szociális érzékenységemet illetően, mert én szeretek magamban lenni és másokat nézni, de az a baj, hogy ez így kínos volt nagyon, mert jelen volt a crushom (erre nincs magyar szó, nagyon sok embert megkérdeztem, olyat is aki angolajkú, és mind azt felelte, hogy erre nincs magyar szó, úgyhogy ezt fogom használni, bármily idegesítőnek is találom) aki valószínűsíthetően tisztában van vele, hogy az, és így, hogy kábé alig társalogtam valakivel, ő azonban ott volt, szörnyen félreérthetőnek találtam a szituációt, de én meg nem is sejtettem hogy jelen lesz, és egy világ omlott bennem össze, és onnantól fogva úgy éreztem magam, mint valami stalker és iszonyatosan ügyeltem rá, hogy még csak az irányába se nézzek, ugyanis ha netán benne is felmerült volna, hogy egy őrült mániákus megszállott stalker van a közelében, úgy ezt a tévhitet a mai viselkedésemmel semmiképpen sem óhajtottam volna alátámasztani (és talán épp ezzel sikerült ismét hülyét csinálnom magamból). Remélem, ügyes voltam és kellőképpen csúnya. Arról nem is beszélve, hogy a vélt vagy valós tálentumaim is kissé enyhülni látszódtak a nagy alakítás közben, körülbelül kétszer sikerült beleérnem a labdába, de akkor is lecsaptam igaziból, össze-vissza remegett a térdem és olyan is volt, hogy valaki körülbelül két kilométerre ütötte a labdát, én meg nyugodtan ácsorogtam a bázison és csak akkor eszméltem fel, hogy futnom kellene, mikor 3 csapattársam fékezett le mellettem hatalmas porfelhőt kavarva. Én ezt nem bírom, ezt a kínt, azonnal essek át azon a műtéten,  és legyek érzéketlen árnyéka önmagamnak, mint a Delíriumban-
Persze az is lehet, hogy igaziból nem is törődött velem senki, mert irrelevant vagyok, mint a... szőke. Serena. Tessék, lehet, hogy ez a megoldás, és akkor minden rendben.

a szívem szakad meg és fuldokolva kell zokognom ettől a daltól, de nagyon felszabadító.

polisse

ezt az információáramlási sebességet és módot bármelyik titkosszolgálat vagy híretelvízió megirigyelhetné. azon tűnődöm, hogyan történik ez. biztos valami másik frekvencián, mint a denevéreknél, meg delfineknél, vagy mi. delfinek közé járok iskolába, úgy tűnik :D tény, hogy én sem tartottam a saját titkomat, bár nagyon kértem magam erre, és minden alkalommal, ha mégis beszéltem róla, gondolatban zarándokútra indultam valami sivatagba és menet közben ostoroztam a hátam mint azok a  középkori emberkék.. a lényeg, hogy ötletem sincs, mi történt, de érzem a szuicíd hajlamaimat előtörni, ahogyan felidézem a boldog tudatlanság pillanatait. Egy kedves, south parkos idézettel zárnám rébuszaimat:
"fuck

fuckity

fuck fuck fuck!"

Persze, hogy azért meglegyen a napi arconcsapási kvóta vagy mi az isten, testnevelés órán gyönyörű találatot kaptam az arcomba ez alatt a remek, floorballnak nevezett játék alatt, ami arról szól (számomra legalábbis) hogy minél agresszívebben hadonásszak az ütővel, lehetőleg mindenkit bokánvágjak és mindenki bokánvágjon engem is, mert szeretem a lila és zöld bőrszínt, továbbá, amikor véletlenül(!) gólt lövök, iszonyú elégedetten tekinthessek társaimra. Szeretem ezt a játékot, és fel van dagadva a szám.

De legalább láttam a Polisse-t, ami kicsit durvább volt, mint ahogyan én azt elképzeltem, majd másnap reggel mogyoróvajas pirítóst reggelizhettem. In every cloud there is a silver lining. ma mindössze egy darab fehércsokis fánkot faltam fel azonban, és nem is bírok több tápanyagot magamba adagolni. örülök, hogy ismét elvehettem két percet az életükból.

la délicatesse

A mai egy igazán rendkívüli vasárnap volt, a vasárnapjaim ugyanis rendszerint abból állnak, hogy nem tudom, mit csinálok, majd este tizenegykor rádöbbenek, hogy semmi olyasmit nem cselekedtem, ami a jellememet vagy lexikális tudásomat fejlesztette volna, s eme felismeréstől lesújtva hajtom álomra a fejem.
Ma viszont (bár délután négyig a szokásos volt a program) megtekinthettem egy kedves kis francia filmet a Művészben a csodálatos Audrey Tautou főszereplésével, majd estebédeltem sztarapcskát egy fantasztikus belvárosi éttermecskében, végezetül a lila színű égben gyönyörködhettem a rakparton ücsörögve legdrágább Rozita barátnémmal.
Ha minden vasárnapom ilyen lenne, akkor szeretném a vasárnapot, mert egyelőre úgy gondolom, hogy a világon a legszörnyűbb nap a vasárnap.

ez pedig egy kis filmzene

A Horse is not a Home

Megtérvén a 4 napos (vagyis 3) "művésztelepről" csak nem azon kapám magom, hogy szeretek rajzolni?
A szülőm immáron tizedik éve járat művészeti iskolába, vagy erőlteti hogy művészeti képzésben vegyek részt, és íme. Teher alatt nő a pálma, vagy mi van. Most, egy újabb kemény napnyi szentendrei tartózkodás után regenerálnom kell magam, így egy hatalmas sétát teszek a belvárosba (és jön a vázlatfüzetem is), hogy aztán hazajöjjek, és leírjam, mekkora szar volt az angol érettségi, és hogy soha többé nem akarok ilyesmit csinálni.
És utálok allergiás lenni. Ma majdnem kifolyt az agyam.

say you will

újabb rejtély az életemben: a miike snow mióta ilyen népszerű? miért van meg az egész happy to you album mindenki ájpodján? miért hallgattuk tegnap iszonyú hangosan a kedvenc zenémet, amire szerelmes ábrándozásokat szoktam rendezni (olyankor, legyen bármilyen szar idő, mindig kisüt a nap, vagy igazából csak az agyamban süt ki, és minden más tökkéletesen megszűnik létezni) miközben valami mást kéne csinálnom, például átadnom a helyem a buszon egy idős néninek, vagy epochazárót írnom az iskolában? nagyon fura ez nekem, nagyon nagyon fura. ja, és szokás szerint jókedvű voltam, úgyhogy,  amennyire az érzés beleégett az emlékezetembe, egész nyomorult kis valómat lehelyeztem a földre, archaikus mosolyra húzódott a kis szám, a szemem megtelt könnyel, és fájdalmas sóhaj kíséretében közöltem vagy a szekrénnyel, vagy a cipőmmel, hogy iszonyatosan szerelmes vagyok, és rajtam senki sem segíthet.
ja igen, pár órával később meg a drága Soma motorján utaztam, nagyon ajánlgatta már egy ideje,  de én mindannyiszor elutasítottam, gondolván, hogy már van miért élnem:D hahaha, de vicces dolgokat gondol az ember, ha nem normális. a lényeg, hogy persze aztán rákényszerültem hogy elérjem az utolsó hévet (ami akkor már rég a batyin alukálhatott amúgy), de életemben olyan halálfélelmet még nem éreztem. minden egyes villanyoszlop úgy nézett ki, mint egy fejfa, rajtuk egy kis réztáblával, a réztáblára meg rágravírozva valami iszonyatos fotóm, mondjuk a diákigazolványképem. lehangoló látvány.

ja hogy csütörtökön érettségit írok! ja! ja, akkor jó! nagyon jó, remek. fantasztikus.
nagyon örülök, hogy ma szólt erről a patrónusom. úgy értem, én azt hittem, majd valamikor júniusban lesz, vagy ilyesmi. hogy soká. végül is nem számít, mert az összes hülye feladatlappal 10 perc után végezni fogok, és szét fogom unni az agyam, és úgyis ötös lesz, de mi van, ha mondjuk valami normális tantárgyból érettségiznék? na jó, akkor gondolom minimum magam néztem volna utána, hogy mikor írom. ráadásul haza kell jönnöm emiatt témahétről, aminek keretében kedden utazunk el (jó messzire, kb 20 km-re) és pénteken jövünk haza, de nem, nekem csütörtök reggel nyolcra bent kell lennem a suliban, és emiatt nem lesz lehetőségem kőszobrokat faragni, ami miatt pedig egészen lelkes vagyok. na jó. na jó. na jó, megyek, kimegyek a szabadba, viszek egy rakat könyvet és elkezdem az antológiám. már csak 24 nap van rá úgyis. de legalább egyetlen feladatot megcsinálok ebben a tanévben.

ja? és damn you, ballagások. kell ilyen meghatónak lennetek, vagy patrónusok, kell ilyen jó búcsúszöveget írnotok. amúgy az ablakban ültem, és iszonyatos élvezettel szórtam az emberekre a kórókat, bogarakat, tetveket, tüskéket, szárakat, meg elvétve néhány virágszirmot.

gombócba gyűrve

igazi mosott szar vagyok! és utálom a shiftet, nem fogom megnyomni soha. ...
semmihez sincs kedvem, csak a szerelmesvers antológia-készítéshez, ami is az irodalom projekt mostan, és be lettünk fenyítve, hogy amennyiben a dolog nem készül el megfelelő minőségben határidőre, úgy minimum egy jeggyel rosszabbat kapunk az amúgy sem sok jóval kecsegtető év végi... foskulába (hát ennyit a mai fogalmazáskészségemről). mármint epochák összeredménye, vizsgajegy, meg ez a projekt izé.. olyan fura hármasnak lenni irodalomból. pont irodalomból. meg történelemből is. (mondjuk minden másból meg kábé kettes vagyok, úgyhogy mindegy.) az angol szóbelim rettenetes volt. bár a drága tanárnő megnyugtatott, hogy ötöst ad, és ezzel végre lezárhattam angolnyelv-tanulmányaim borzadalmas történetét, körülbelül három egész szót bírtam kinyögni a 10 perc alatt. vagyis úgy érzem.
de nem mintha ez amúgy annyira letaglózna. igazából cseppet sem teszi. az sokkal jobban megrémített, hogy ma suli után kimerészkedtem a kopaszi gátra, mely az este fél hetes időponthoz képest (hatkor jöttem ki a suliból, és mintha kicsit gyorsan leértem volna.. ez a biciklizés ez nagyon remek dolog) meglehetősen crowded volt - megfogadtam hát, hogy napfényben soha többé nem teszem a lábam a park területére, csakis kilenc óra után, ahogyan eddig mindig tettem. abban a tudatban szeretnék elszenderedni, hogy az én gondosan kiválasztott, tökéletes panorámával rendelkező ugyanakkor eldugott kis helyem nem színtere sem jógapartinak, sem más boldog párok randevúinak, sem pedig tíz év alatti gyerekek kacsázási próbálkozásainak. amiről pedig nem tudok, az nem fáj.
és holnap epochazáró. és az elmúlt egy hét minden egyes óráján... vagy nem voltam jelen, vagy nem voltam jelen pszichikailag (vagy hogy). fogalmam sincs, hova kerülök olyankor, egyszerűen végigülök 80 percet anélkül, hogy egy szót is hallanék a tananyagból. úgyhogy a legutolsó dolog, amit felfogtam az Szent István volt, de igazából azt sem sejtem, ő honnan került elő, ma pedig hirtelen a tatárjárásról beszéltünk. nagyon sok szerencsét nekem. ... vagy inkább nem megyek be holnap reggel! ez a megoldás mindig be szokott válni.
ja, és szerelmesverset is kell írnunk. legalább arra képes leszek.

undorító hívó szagú a kezem és ég mint a rohadás, és egy filmet kicsit el is rontottunk egy telefonból áradó hirtelen fényvillanásnak köszönhetően. de csodálatosak lettek a képeim, ííímádom az analóg.

 ennek a dalnak a szövege, bár idézni felér egy "nárcisztikus hajlamaim vannak, teljesen abnormális vagyok" táblával az ember homlokán miközben el óhajt csábítani valakit, s bár minden szavával egyet kell értenem, sosem mutatnám meg olyan embereknek, akikkel kapcsolatban esetleg így éreztem vagy érzek. vagy fogok. kicsit a szeptember végénre emlékeztet, arra a versre, amit még asszem hetedikben tanultunk, és én akkor, bár nem tudom valaha kedveltem-e különösebben Petőfi verseit, úgy éreztem, hogy én ezt az embert az életben nem fogom tudni kedvelni, vagy a munkásságát éltetni, mert teljesen idegbeteg. Nagyon ijesztő az a szöveg. És ez is. De nem baj, mert ezt le fogom műfordítani nagyon szépen, és belerakom az antológiámba, ez lesz az utolsó szöveg. hogy csak a végén derüljön fény énem sötét, abnormális nárcisztikus, személyiségzavaros oldalára. vagy mi van.