szombat, október 18
keményen diktál a fasz. nem szabad alábecsülni.
Rengeteg minden történt.
Laktak nálunk chilei lányok, kiderült, hogy tulajdonképpen létezünk chilében is. Konkrétan egy chilei Cseni és Lau jött ide, akik úgy viselkedtek külön és együtt is, mint Cseni és Laura. Vagy mi vagyunk Ceci és Claudia. (Még a nevünk is összecseng. PARA)
(JA, ÉS Csenge a lakótársammá lett.)
Aztán visszataláltam önmagamhoz. Egy darabig megint egész embernek éreztem magam, de ennek köszönhetően valami irtózatosra döbbentem rá, hogy engem kilencedikben halálra basztattak a társaim, jó nem halálra de a vécéig, ahol is a vécépapírtartóval próbáltam felnyiszálni a csuklómat. Nagyon érdekes, hogy ez teljesen kiveszett az emlékezetemből. Az ilyesmit az ember blokkolja, letagadja és inkább megpróbál asszimilálódni. Hajh, be rosszul teszi! Aztán visszatalál magához és hirtelen megint basztatják és akkor visszaemlékszik. Hú de nagyon szar volt. Na mindegy, most már nem akarok asszimilálódni.
Az önmagamhoz visszatalálás egy másik aspektusa az írás művészetének újrafelfedezésében nyilvánult meg. Most járok "írós csoport"-ba is a Katonában, amit fene mód élvezek és nem értem, hogy erre miért nem hamarabb jöttem rá.
A megszokotthoz képest intenzívebben kulturálódom. A kedves kedvvesztett társaimnak üzenem, hogy inkább járjanak sokat színházba. Nem olcsó, és az első 10 előadás alatt valószínűleg kizárólag a saját problémáikon fognak gondolkodni és fingjuk sem lesz arról hogy mit láttak. De aztán ez szépen kikopik. Ráadásul sokkal jobban megtérül, mint holmi beszédterápiák, gyógyszerek, hasonló hókuszpókuszok.
Volt egy fiú, aki miatt elfelejtettem hogy tiszta szerelmes vagyok egy másikba. Ennek a fiúnak óceán volt a szeme helyén, és olyanok voltak a szempillái mint egy porcelánbabának, vagyishogy még mindig olyanok. De aztán ez túl bonyolult lett, és már örökre elbaszódott. Olyan szomorú! Nagyon rossz, mostanában van bennem ez az ösztön, hogy az életem történéseit valamiféle modern drámává gyúrjam, és ezért ha lehet, minden kis epizódot megfelelően érdekesen tartsak, vagy ha nem lehet, drámai lezárást eszeljek ki. Ennek sikerült,. sikerült magamra erőltetnem az elképzelést, mely szerint a mi találkozásaink nagyon negatívan befolyásolják az önbecsülésemet, ezért itt az ideje, hogy elbúcsúzzunk. (mert ebben a két négyzetméteres városban ugye akkor soha többet nem fogunk találkozni) De nagyon szép, kedélyes elválás volt, tulajdonképpen hálás vagyok magamnak, mert azt a jelenetet egyszer gyönyörűen le fogom írni. De a lényeg, hogy természetesen tökre megbántam, hát olyan jófej! Az ilyen "ne találkozzunk többet" elhatározásoknak mi az elévülési ideje?
Aztán lakott nálunk egy finn fiú, akinek nagyon szerettem a beszédét hallani, mert hiányzik nekem, ahogy a finnek angolul beszélnek a jóléti társadalmukról.
Mi még? Hajlandó voltam találkozni anyukámmal 2 hónap után.
Talán mégsem leszek művészettörténész. Félek, hogy túl buta vagyok ahhoz hogy felfogjak néhány dolgot ezzel kapcsolatban. Egyszerűen sosem fogok rájönni, hogy mi leszek ha nagy leszek.
A moszkva téren a földnek basztam a telefonomat. Ebben az a nagyon különös, hogy én amúgy is minden nap minimum háromszor leejtettem a telefonom, melynek következtében az mindig 3 felé esett. De most, hogy mérges voltam (magas telefonszámla amit nem én okoztam és ami miatt nem hagyják lemondani az előfizetést) és szándékosan tettem ezt, lett egy kis repedés a sarkán. Igazán semmiség. De ettől az egész nem működik. Végre lehet gombos telefonom. És nem fogom befizetni a telefonszámlát soha.
Elsírtam magam angolon, egy beszélgetés alatt, melynek során világossá vált számomra, hogy nagyon sok ember szörnyen gonosz. De tényleg, gonosz. Nem úgy Hitler-gonosz, hanem a te személyes környezetedben normális embernek hitt-gonosz. Nagyon megdöbbentő ezt tapasztalni.
Asszem ennyikeh. Imádom az olajfesték illatát, a verseket, és megint a lányok vonzanak jobban összességben. Ez is már roppant fárasztó. Jó lenne túl lenni ezen a tinédzserkoron.
Laktak nálunk chilei lányok, kiderült, hogy tulajdonképpen létezünk chilében is. Konkrétan egy chilei Cseni és Lau jött ide, akik úgy viselkedtek külön és együtt is, mint Cseni és Laura. Vagy mi vagyunk Ceci és Claudia. (Még a nevünk is összecseng. PARA)
(JA, ÉS Csenge a lakótársammá lett.)
Aztán visszataláltam önmagamhoz. Egy darabig megint egész embernek éreztem magam, de ennek köszönhetően valami irtózatosra döbbentem rá, hogy engem kilencedikben halálra basztattak a társaim, jó nem halálra de a vécéig, ahol is a vécépapírtartóval próbáltam felnyiszálni a csuklómat. Nagyon érdekes, hogy ez teljesen kiveszett az emlékezetemből. Az ilyesmit az ember blokkolja, letagadja és inkább megpróbál asszimilálódni. Hajh, be rosszul teszi! Aztán visszatalál magához és hirtelen megint basztatják és akkor visszaemlékszik. Hú de nagyon szar volt. Na mindegy, most már nem akarok asszimilálódni.
Az önmagamhoz visszatalálás egy másik aspektusa az írás művészetének újrafelfedezésében nyilvánult meg. Most járok "írós csoport"-ba is a Katonában, amit fene mód élvezek és nem értem, hogy erre miért nem hamarabb jöttem rá.
A megszokotthoz képest intenzívebben kulturálódom. A kedves kedvvesztett társaimnak üzenem, hogy inkább járjanak sokat színházba. Nem olcsó, és az első 10 előadás alatt valószínűleg kizárólag a saját problémáikon fognak gondolkodni és fingjuk sem lesz arról hogy mit láttak. De aztán ez szépen kikopik. Ráadásul sokkal jobban megtérül, mint holmi beszédterápiák, gyógyszerek, hasonló hókuszpókuszok.
Volt egy fiú, aki miatt elfelejtettem hogy tiszta szerelmes vagyok egy másikba. Ennek a fiúnak óceán volt a szeme helyén, és olyanok voltak a szempillái mint egy porcelánbabának, vagyishogy még mindig olyanok. De aztán ez túl bonyolult lett, és már örökre elbaszódott. Olyan szomorú! Nagyon rossz, mostanában van bennem ez az ösztön, hogy az életem történéseit valamiféle modern drámává gyúrjam, és ezért ha lehet, minden kis epizódot megfelelően érdekesen tartsak, vagy ha nem lehet, drámai lezárást eszeljek ki. Ennek sikerült,. sikerült magamra erőltetnem az elképzelést, mely szerint a mi találkozásaink nagyon negatívan befolyásolják az önbecsülésemet, ezért itt az ideje, hogy elbúcsúzzunk. (mert ebben a két négyzetméteres városban ugye akkor soha többet nem fogunk találkozni) De nagyon szép, kedélyes elválás volt, tulajdonképpen hálás vagyok magamnak, mert azt a jelenetet egyszer gyönyörűen le fogom írni. De a lényeg, hogy természetesen tökre megbántam, hát olyan jófej! Az ilyen "ne találkozzunk többet" elhatározásoknak mi az elévülési ideje?
Aztán lakott nálunk egy finn fiú, akinek nagyon szerettem a beszédét hallani, mert hiányzik nekem, ahogy a finnek angolul beszélnek a jóléti társadalmukról.
Mi még? Hajlandó voltam találkozni anyukámmal 2 hónap után.
Talán mégsem leszek művészettörténész. Félek, hogy túl buta vagyok ahhoz hogy felfogjak néhány dolgot ezzel kapcsolatban. Egyszerűen sosem fogok rájönni, hogy mi leszek ha nagy leszek.
A moszkva téren a földnek basztam a telefonomat. Ebben az a nagyon különös, hogy én amúgy is minden nap minimum háromszor leejtettem a telefonom, melynek következtében az mindig 3 felé esett. De most, hogy mérges voltam (magas telefonszámla amit nem én okoztam és ami miatt nem hagyják lemondani az előfizetést) és szándékosan tettem ezt, lett egy kis repedés a sarkán. Igazán semmiség. De ettől az egész nem működik. Végre lehet gombos telefonom. És nem fogom befizetni a telefonszámlát soha.
Elsírtam magam angolon, egy beszélgetés alatt, melynek során világossá vált számomra, hogy nagyon sok ember szörnyen gonosz. De tényleg, gonosz. Nem úgy Hitler-gonosz, hanem a te személyes környezetedben normális embernek hitt-gonosz. Nagyon megdöbbentő ezt tapasztalni.
Asszem ennyikeh. Imádom az olajfesték illatát, a verseket, és megint a lányok vonzanak jobban összességben. Ez is már roppant fárasztó. Jó lenne túl lenni ezen a tinédzserkoron.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)