insomnia/hypersomnia

ma éjszaka során körülbelül hétszer ébredtem fel követően a hajnali kettő körül bekövetkezett elalvásomat.

Ugye az ember életében a változó korok roppant megterhelőek tudnak lenni, van aki jól viseli, van aki kevésbé. Sokan azt gondolják, hogy nem normálisak, ilyenkor pedig mindenki jön a megnyugtató szöveggel, hogy ez ilyenkor normális, így kell lennie, kamasz vagy! De ha így van akkor miért csak az én fejem akar felrobbanni bizonyos időközönként a fájdalomtól? Miért vagyok képtelen kikelni az ágyból, vagy vagyok képes mozdulatlanul végig feküdni (néha aludni) teljes napokat? Miért nem érdekel semmi, mikor azelőtt egyik mániámból a másikba repültem, és hihetetlen szenvedéllyel készültem pilótának vagy könyvkiadó tulajdonosnak? Miért akarom azt néha, hogy szétloccsanjon a fejem és kis virágocskák szálljanak ki belőle mint a kis képen ott fent, amit még sok évvel ezek előtt tettem oda?

Kicsit idő előtt beteljesült a jóslatom. Leírom ide, ha már beszélni nem óhajtok róla (többnyire ugyanazzal a kb 3 emberrel vagyok körülvéve akik tudnak erről, de emiatt úgy érzem, hogy mindenkinek elmondtam a világon, hogy mindenkinek a nyakába varrom a problémáimat és ettől is szörnyű bűntudatom van), hogy idő előtt beteljesült a jóslatom és a gyermekpszichiátria visszatérő vendége vagyok az iskola befejezése óta.
Ez az egész nagyon furcsa. Rengeteg mindenre kaptam választ, és ez valahol csodálatos mert ilyenkor az ember ugye semmi másra nem vágyik, és kicsit most már jobban értem magam, de azért mégsem egy újabb betegségben kívántam meglelni ezt a biztonságot (már harmadik éve tart a sorozat, amelyben időről időre fény derül egy-egy gyógyíthatatlan de gyógyszerrel tünetmentesíthető betegségemre).
Még nem kapok gyógyszert, mert ettől függetlenül nem tiszta, hogy mi van. De valószínű, hogy fogok.
Akarom is, meg nem is. Addig a pillanatig, míg a pszichiáter meg a pszichológus leültettek, és közölték, hogy beteg vagyok és valószínűleg gyógyszeres kezelésre van szükségem, azt kívántam, hogy ez így legyen. Akkor viszont elsőre kicsit szörnyet haltam, kezdődtek a fantasztikus gondolataim, a bűntudat, és hogy én ezt nem akarom, bár ne lennék itt hanem lepkéket kergetnék valami valószínűtlen helyen. Azt gondoltam, hogy ez lesz a megoldás, egy kis gyógyszer meg beszélgetés és újra a régi vagyok, a régi elviselhetetlen, önelégült kis náci kivégzőtiszt.
De ez rohadtul nem az. Éppen úgy gondolom, hogy semmilyen megoldás nem létezik az én borzasztó kilátástalan helyzetemre. Ez egy óra múlva valószínűleg már nem így lesz, akkor majd örömmel nyammogok a lenmagos müzlimen, bízva a természetes módszerek erejében, aztán, mivel 10 perc után nem érzem majd a gyógyulást, ismét elölről az egész.
És ebben a hülye körforgásban vagyok. Semmi nem történik, mert többnyire ki sem akarok lépni a szobámból, csak a véleményem változik meg, néha halálra szekálom magam, néha pedig olyan csodálatos az egész, hogy az ablakon keresztül akarok távozni (ötödik emelet) és futni a citadelláig meg vissza.
De a legtöbb időt a tökéletes középtől jóval lejjebb töltöm. Ez az a hely ahol vagyok, amikor találkozom a rengeteg barátaimmal, és úgy tűnik mindenkinek, hogy normális vagyok és nagyon jó a kedvem, még nekem is, de úgy érzem, mindenkit átverek akihez csak hozzászólok,  mert igaziból pillanatokon múlik, hogy ne szakadjon le valamelyik végtagom vagy essek össze a tér közepén, annyira darabokban érzem magam. Fantasztikus színészi tálentumaimnak köszönhető, hogy az átverés ilyen sikeres, ha még néha én is elhiszem, de ez utólag csak ront a helyzeten, ezért a legjobb lenne sehova nem menni.
Meg hogy a legtöbb embert igazából nem is izgatja, az is segít. Mint ahogyan engem sem izgat mindenki lelki világa.

A diagnózis mezei depresszió, körülbelül mióta középiskolás vagyok. A "jó" időszakaim nem elég durvák ahhoz, hogy mániás legyek, de a hangulatom túl ingadozó, főleg túl gyakran (időnként órák alatt lényegülnek át önpusztító gondolataim a világ csodái iránti határtalan lelkesedésbe) ingadozó ahhoz, hogy simán csak depressziós legyek. Rövid ideig tart, de olyankor túl jól vagyok.
Korábban annyiszor diagnosztizáltam már magam, azt is merészeltem gondolni hogy személyiségzavarom van, de érdekes mód ebben a legsúlyosabb időszakban, amiből kicsikét kilábalva segítséget mertem kérni, eszembe nem jutott, hogy ez valódi betegség lenne, vagy leszartam, vagy azt hittem simán idegösszeomlást fogok kapni.

Szóval, most ez van. Félek a gyógyszertől, mert még jobban meg fogok hízni, és attól csak szarabb lesz minden (látom, hogy mennyire szánalmasan hangzik de ez elég fontos szempont tekintve a problémás táplálkozási és önértékelési szokásaimat amik ugyanezen betegség számlájára írhatók), de félek tőle hogy ha nem kapom, a terápia simán nem fog meggyógyítani. És így maradok. És ez így nagyon szar.

dopamin

nem értem, hogy mi van velem!
nagyon szeretnék így 32 óra ébrenlét után hunyni egy kicsit, vagy enni valami főtt ételt, de egyáltalán nem megy. szóval olvasok még mindenféle dolgokat, hadd járjon az agyam, nehogy jó legyen nekem.