hángör gémz

az egyik kedves osztálytársam padján megpillantottam az éhezők viadala című könyv egy példányát, (s minthogy  annak megvásárlására már korábban készültem, ám hárommillió forintos ára miatt ezt alaposan átgondolni kényszerültem, majd el is tántorodtam célomtól vagy mi) úgyhogy el is koboztam, töri epocha alatt elolvastam 60 oldalt, majd ebédszünetig eljutottam százig, és azt hiszem, ennyi pont elég is volt, mert bitang pusztulatosan fostosnak ítéltem, pont olyan mint a Delírium csak még zagyvább és olyan, mintha kábé egy 15 éves lány írta volna. Most megtekintettem az előzetesét, és nagyon tetszik, hogy Lenny Kravitz játssza azt az öltöztetőt, vagy szépségtanácadót vagy mit (erre például nem értem, miért volt szükség, egy ilyen túlélőkalandtúrához minek kell "ugly girl becomes pretty" epizód? Vagy ez mostmár minden művészeti alkotásnak az alapeleme kell, hogy legyen? Nem értem.), továbbá hogy Josh Hutcherson, az én (Mila Kunis és Emma Stone után) elsőszámú celebrity crush-om testesíti meg Peeta-t, akinek csak a nevét nem értem. Tűnődtem rajta, hogy az Egyesült Államok romjain létrejött Panemben most akkor milyen mértékben maradtak meg az emberi civilizáció nyomai, dehát ez az, ami nekem nagyon zagyva, és hogy ez a Peeta talán Peter lehetett valaha? Na mindegy, persze nem ártana elolvasnom az egész könyvet, vagy inkább trilógiát mielőtt így lefikázom, de igazából nincs kedvem már ezekhez. Mivel elhagytam a Pet Semataryt (feltehetően a héven), amit is szókincs gyarapítás gyanánt olvasgattam így az érettségi meg osztályozóvizsga meg hasonló szemétségek előtt, most Csehovval vigasztalom magam. Igaz, hogy az Éhezők Viadala izgalmasabb lenne, de valószínűleg körülbelül két órába telne kiolvasnom, majd értékes perceket vesztegetnék arra, hogy ezen olvasmányom hitványságát részletezzem barátaim számára.
...
Hmmm. Na, mégis el kéne olvasni.

irodalom epocha

ismét hányok.
megint elég fakultatívvá vált az iskolábajárás. Igazából csak szerfelett sok kedvem van létezni, egy napot ki kellett hagynom orvoshozmenés miatt, másnap felkeltem, konstatáltam hogy élek, és elbőgtem magam, úgyhogy nem lettem volna alkalmas arra hogy tanítsanak, majd harmadnap tehát ma szimplán elaludtam, de azért háromnegyed kilenckor bringára pattantam, és 9:20-kor(!!! tehát gyorsabban, mintha buszoztam volna) már bent is voltam. Viszont igazából szeretek iskolába járni, annak ellenére, hogy mennyire kínlódom.
Főleg mivel töri és irodalom epochánk van, és irodalmon ilyesmi dologról tanulunk:

Előttünk már hamvassá vált az út

És árnyak teste zuhant át a parkon,

De még finom, halk sugárkoszorút

Font hajad sötét lombjába az alkony:

Halvány, szelíd és komoly ragyogást,

Mely már alig volt fények földi mása,

S félig illattá s csenddé szűrte át

A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata

Fénylett hajadban s béke égi csendje,

És jó volt élni, mint ahogy soha,

S a fényt szemem beitta a szívembe:

Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,

Vagy áldott csipkebokor drága tested,

Melyben egy isten szállt a földre le

S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,

És percek mentek, ezredévek jöttek, -

Egyszerre csak megfogtad a kezem,

S alélt pilláim lassan felvetődtek,

És éreztem: szívembe visszatér,

És zuhogó, mély zenével ered meg,

Mint zsibbadt erek útjain a vér,

A földi érzés: mennyire szeretlek!
(Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú)

A szerelmes versekről tanulunk, és ettől a verstől konkrétan kirázott a hideg; gyökérségre vallana azt mondanom, hogy olyan, mintha én írtam volna, hiszen azt sem tudtam kifejezni, hogy ez milyen dolog volna, hát a "gyökér" szóval helyettesítettem, de mégis: pontosan ezeket a szavakat használnám, ha szerelmes verset írnék, pontosan így kezdeném és így fejezném be... És lehet, azért van ez, mert nagyon képszerű, de a többi verssel ellentétben ebbe nagyon könnyen beleéltem magam, holott aztán nem tudnék túl sokat mondani szerelemről. Vagyis de, valami ilyesmit:  

köszönöm a figyelmet.

who'd have known

nos, éppen egy éve annak az estének, amikor a 2 treest hallgattuk Barnussal a budafoki tengerparton, és akkor még a csepeli erőmű vízen tükröződő jelzőfényei vagy mijei által voltam lenyűgözve, a Lágymányosi meg valahol a távolban merengett fel piros csíkként, jó idő esetén - akkor még nem is sejtettem, hogy mostanra pár kilométerrel feljebb fogok csövezni, ugyanazt a számot hallgatni és elmélázva bámulni budafok város irányába.
 Aztán otthon lázasan pakoltam a kis bőröndöm tele a sok csúnya ruhámmal, s közben folyamatosan egyeztettem jövendőbeli szobatársaimmal, és tudják, az utazásnak ez egy olyan izgalmas része, mikor próbálunk praktikusan pakolni, hogy minden közhasznú dologból csak egyet kelljen cipelni meg ilyenek, aztán persze nem sikerül egyáltalán, de akkor is, aztán az volt a téma, hogy mikor megyünk aludni. Vagy hogy megyünk-e egyáltalán. Fú, nagyon jó volna megint valami ilyesmit éreznem.
Nagyon jó volna megint hajnali fél négykor kelni Lily Allenre és 20 perc alatt kiérni a reptérre méghozzá anélkül, hogy az arckifejezésem akár egy fikarcnyit is változna. Ú nagyon örvendenék, de ha most mennénk Londonba, egész biztosan visszamennék a többiekkel az Oxford Streeti Primarkba (A Marble Arch nevű megállónál kellett leszállni, és ez a megálló, ha jól emlékszem, ötven percre volt az otthonunktól metróval, átszállás nélkül), nem innék egyáltalán tejet (merthogy folyamatosan azt ittam, és nem sejtettem, hogy ez összefüggésben lehet azzal, hogy akkora a hasam mint egy 7 hónapos terhes nőé) és nem kajára költeném az összes pénzem, hanem ruhára és száraz samponra. ... Na jó nem, az a Marks&Spencer kajabolt az egy hihetetlenül brutális hely, ahol muszáj mindent megvenni, vagy nagyon megbánod.
Ú de sokkal jobb volna, ha most mennénk Londonba, és nem tavaly. Iszonyú béna volt az az utazás. Mármint nem, nagyon hálás vagyok hogy ott lehettem, de akkor is béna volt, ennyi idős embereket annyira felesleges bárhova is elmenni, az osztály felének szerintem kábé tökmindegy lett volna, ha Jászberénybe megyünk, vagy Londonba. Ja nem, Jászberényben nincs Starbucks.

én ebben a társalgásban nem vettem részt

Jézusom, kezelhetetlenné vált ez a blogíró felület.

- Mi ez?
- Petőfi.
- Ú, a Petőfi az jó!
- Ja.
- Ki is volt, Petőfi Mihály, vagy mi?
- Az Petőfi híd, te hülye.

köszönöm. Most csak olyan átlagos mértékben érzem magam egy tragédiának, úgyhogy lassan ki is merészkedem felvonulni a biciklimmel.

best day ever

kissé sok dolog történt, amit most ki kell ide hánynom az ujjaimon keresztül. sok hatás érte törékeny, labilis idegzetemet. (teljesen szar a billentyűzetem mostanra.)
Pénteken nagyon szenvedtem például. Előző este a rakparton ültünk egy kis barátnőmmel, aki azt jósolta, ha elsőként a Burberry kockás öngyújtót húzza ki feneketlen táskájából, akkor az április 13 péntek évünk egyik legjobb napja lesz, ellenkező esetben pedig nyilván az ellenkezője is érvényes (maguk nem szokták ilyen dolgokkal hergelni önmagukat? Hogy ha nem érnek át a piros előtt/nem futnak el a következő sarokig megállás nélkül holott már kétszer lesakadt a tüdejük és szívrohamot kaptak/nem tudják kitépni a lapot a füzetükből anélkül, hogy beszakadjon, úgy összedől a világ? Én ilyen módon elértem már buszt, úgy, hogy körülbelül egy teljes megállónyit futottam:D), és sikeresen azt is húzta elő, ehhez képest életemben nem produkáltam olyan pangást mint aznap. Vagyis nem. Tavaszi Fesztivál volt a suliban, ami elvileg kötelező, gyakorlatilag meg erőteljesen fakultatív, olyannyira, hogy én két program között elmentem kilövetni a fülem, az egyik osztálytársam ugyanis azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy nem akarom-e ezt tenni véletlen, és akkor elfelezhetnénk (az más kérdés, hogy nem sikerült túl jól a dolog, szóval szerdán visszamegyünk). Ezután kettőkor megtekinthettem az akkezdet phiait a könyvtárban ahogy verset szavalnak és zenélnek, csodálatos volt, de ezután már csak ötkor kedődött előadás ami érdekelt, így igazán nem bírtam magammal mit kezdeni, elsétáltam a kolosyig gyömbérsörért és a romantikus óbudai utcácskák felett a távolban kibukkanó Citadellára szegeztem szomorú, halálosan szerelmes tekintetem (milyen fura, hogy látni onnan..), ja, és kirázott a hideg; közhelyes és kínos az ilyen jellegű megállapítás, de olyan jó, amikor a lelkedből beszél a muzsikus, akit hallgatsz a füleden keresztül. Este pedig olyan hülyén éreztem magam egy pillanatra, mintha valami hülye lélektani folyamat végére értem volna, de tényleg, mintha egy novella lennék és Ozorai darabokra szedetne irodalmon. A Krisztina tértől sétáltam ugyanis egészen hazáig nulla óra negyven perces kezdettel, ha jól emlékszem. A mi csodás rendezőnknél voltam magazin és bor esten, de nem akartam ott aludni mert másnap dolgoztam és amúgy is: észrevettem magamon az öregedésnek ezt a nagyon érdekes jelét, hogy vagy iszonyú spontán kedvemben kell lennem (amilyen korábban mindig voltam), vagy iszonyú részegnek, de máskülönben nagyon alaposan fel kell készítenem magam lelkiekben arra, hogy nem fogok otthon aludni, másképpen borzalmas mélységekbe ereszkedik a komfortérzetem. Szóval nekiindultam borvirágos jókedvemben szélviharra meg mínusz ötven fokra számítva, erre kigombolt kabátban tettem meg az utat lent a rakparton, nagyon kedvesen mosolyogva a számomra az otthon melegének szimbólumává avanzsálódott Citadellára. Pontosabban a sziluettjére, tekintve hogy már nem volt kivilágítva. Ijesztő látvány, de akkor igazából mindenhez túl boldog voltam, össze vissza forogtam, és tényleg mosolyogtam egész végig, a végére megfájdult az arcom...
 De basszus :)))) Igazándiból nem vagyok felhőtlenül boldog, ugyanis valami olyasmi készülődik történni velem, amire már jó ideje várok, de az a baj, hogy a valóságban még mindig ugyanolyan szerencsétlen volnék és olyan rossz belegondolni, hogy a valóság nem lesz olyan tökéletes, mint a jelenetek a fejemben, sőt, igazából fogalmam sincs mihez kezdenék magammal. Bízom benne hogy a bennem tomboló szájbakúrt pillangók hatására előtör belőlem a szerethetőbb szerencsétlen énem. Egy hetem van edzeni magam a normális viselkedésre, és elhitetem magammal, hogy a világon semmilyen drámai végkifejletbe nem élem bele magam (tekintve hogy a szóban forgó dolog mindössze néhány óra, amit a már emlegetett crush közvetlen közelében töltök majd el, szóval a legdrámaibb ami történhet, hogy köszönünk egymásnak, de igazából már az is egy mérföldkő lesz az életemben) miközben nagyon is, és ezt a számot hallgatom:


 Na örvendtem a szerencsének.