10semmi

1.  jön a tél és jön az ünnepem is hamarosan.
2. hiszem, hogy létezik objektív én. de most rá is keresek. mindegy. van.
3. haldoklom a jólétben. ezt látja az objektív én. 
4. nagyon mélyen bennem van, ritkán jön elő, de akkor teljesen használhatatlanná tesz. eléri, hogy viselkedjek magamhoz hűen. 
5. ő meg akar engem szüntetni, és én mélyen egyetértek vele.  magammal.
6. mégis várok még. és ez a tény, hogy gyáva vagyok engedni magamnak, csak legitimálja minden sötét gondolatomat, minden lentet, minden katatón percet.
7. lesz még jó, tudom. nagyon sokat fogok még röhögni, századmásodpercek erejéig a jelenben lenni, satöbbi satöbbi
8. nincs már sokáig energiám letagadni azt amiben élek, azt amit megtudtam, a rengeteg cenzúrát a fejemben, nem lesz energiám újra elmenekülni ezektől, és ott szembesülni azzal, hogy amúgy nem szűnik meg a probléma attól, hogy odébb megyek pár ezer kilométert. nem vagyok rá kíváncsi, mit "tartogat nekem az élet". mi a feladatom, vagyok-e jó valamire.
9. egy héttel ezelőtt újra határozottan feltámadtak a kis öngyilkos gondolataim. már értek, de aznap este határozottan kimondta végre a belső monológom, felkelt az objektív én, elárulta a megoldást, nagyon ...intenzíven voltam, és az elmúlt hetek teljes érzelemmentessége után ez olyan volt, mintha hazaértem volna végre hathetes sivatagi sétámról. de nem, még dolgom van. és gyáva vagyok, valamibe még kapaszkodom.
10. semmi.

semmi

megtaláltam magamnak az egzisztencialista filozófiát

it begins

történelmi eseméyek! Regina a padtársam lesz minden csütörtökön a bevezetés a filmtörténetbe című előadásokon, amelyekről kiderült, hogy bár ezen a néven futnak, valójában a filmtörténetírás módszereiről szólnak, és a kedves tanárnő nem is értette, hogyan érthettük ezt ennyire félre. Mindenesetre ja.
Majd ha lesz erre alkalmas telefonom, mindenképpen készítek képet ezekről a történelmi találkozásokról.
Ja igen, a megszűnő filmszakon vagyok. Illetve oda készülök. Kicsit jó átlag kell hozzá, dehát épp ideje tanulni is kicsit.



egyébként nagyon bizarr érzés lesz úrrá rajtam minden alkalommal amikor belépek a campus területére. Olyan esetlegesnek érzek mindent. Mármint soha igazán nem képzeltem el, milyen lesz majd ide bejárni, ellentétben ugye az SZFE-vel, ott valahogy már az egész infrastruktúrámat kiépítettem, aztán már tudtam, hogy nem vettek fel, de azért vártam az sms tájékozatást (épp berlin felé vonatoztunk ha jól emlékszem) és ilyen nagyon mélyről jövő, tulajdonképpen inkább önvédő beletörődéssel fogadtam a hírt, hogy elértem a btk ponthatárát, és ez a beletörődés kíséri most mindennapjaimat is, tök jó itt meg minden, és persze, hogy egy hét alatt nem találom a helyem ebben az egészben, de valamiért azt érzem, hogy később sem fogom. Ezalatt az egy hét alatt kettő darab új emberrel elegyedtem szóba, és egyáltalán nem is igénylek több emberi kapcsolatot. Nagyon jól érzem magam ettől, de azért meg is rémiszt önmagamnak lenni.
  Kicsit olyan ez most, mint egy váróterem. Beülök egy előadásra, és nem feltétlen érzem, hogy szeretném tudni, amiről hallok, de azért izgi, kösz az infót. Ha ez így maradna, kínkeserves három év áll most előttem, és akkor inkább még tízszer kijárom a középiskolát. Nem tudom. Semmit sem tudok. Ami leginkább megrémiszt, hogy azt sem tudom, igazán akarok-e aztán megint a színműre felvételizni, ami nem baj, hanem az a baj, hogy akkor viszont mi lesz. Mert eza  tudat megnyugtató, hogy most akkor még nyolc évig egyetemre fogok járni, és az a fő, de ha nem, ...? egyáltalán nem vonz az élet, ami az iskolán kívül várna rám. Nem tudom. Olyan ijesztő. Félek, nagyon nagyon félek.

estképzavar

Ünnepi beszéd az ikes igék stigmatizálásának eltötrlésére

Kemény Gabinak

Folyok

Remegek

Puffadok

Rengek

Lógok

Kerekedek

Hányok

Türemkedek

Sírok

Nehezedek

Zabálok

Szégyenkezek

Dagadok

Szeretek

Utálok

Vedelek

Koplalok

Elégedek

Számolok

Beszenvedek

Párolgok

Eszegetek

Hányok

Nyelek

Szívok

Zabálok

Lemondok

Ismét Hányok

Szarok az egészre

Kezdem elölről

“Olyan jó alakod van, hogy rohadnál meg”

Ja. dehát hiába

A tükröt

Azt szívesen összetörném a picsába

vége

húsztizenöt

Amúgy nem feltétlen. Csak most abban vagyok, hogy az írás az színészet. Bele kell élni magad régmúlt lelkiállapotaidba, amiket éppen egyáltalán nem értesz, mert az aktuális az tök elviselhetetlen és unalmas nemjó, szar.

buzulás

tényleg nem mehetek a megszűnő filmszakra szeptembertől mert elfelejtettem feltölteni az érettségimet! hahahah nem baj nem is akartam pedig amúgy kurvára rengeteg pontom lett, még gyógyszerész is lehetnék

hmm

nyakcsigolyák     ???

legalább ide nem felejtettem el menni, nagyon remek volt, egy tökéletes kis buborék dehát nem olyan nehéz ezt, amikor 3 km-es rádiuszban le van zárva a város körülötted, hogy tökéletes buborékban érezd magad, ez igazából így kurva szar, nem baj, de búzának lenni jó, bár elég rapszodikusan változik, hogy ezt elfogadom-e vagy sem, viszont egész végig úgy viselkedtem mint egy hároméves aki rengeteget spurizott, nagyon érdekes volt, hogy csupán az, ahogy senki nem volt ideges körülöttem, sőt, leginkább mosolyogva andalogtak, valahogy tényleg biztonságban éreztem magam, ez kurvára nyálasan fog hangzani de tényleg más lett a levegő összetétele is szerintem attól, hogy egy csomó egészen fantasztikusan normális (toleráns, humanista beállítódottságú, egyéb köcsögségek) ember keveredett egy helyre, én ettől egészen bedrogozva éreztem magam.

rá vagyok a legproudabb, hát ő egy tündérke.

a világ legobb ekszbarátnője, mostantól legyen ilyen kategória.

éreccségi

az alábbi videómon arra reagálok, hogy 392 oldalas a dokumentum, az egyetlen, amiből készülni tudok a művtöri érettségimre, és az egész tök érthetetlen egyetemi szar, és 10 órám van a tételhúzásig, és nincs otthon internetem, se semmilyen könyvem csak albumok (másból meg nem nagyon volt kedvem tanulni úgyhogy egészen egyszerűen hagytam a picsába és megnéztem a malcolm x-et de végülis egészen ügyesen leérettségiztem)

ciklus

 úgy volt, hogy kiszórnak a filmdramaturg felvételi második fordulóján, bőgtem mint egy hülye, aztán megbékéltem, belenyugodtam a középszerűségbe és jól leittam magam, erre másnap felhívtak, hogy mégis tovább vagyok jutva, és hasítottam egészen a negyedik fordulóig ahol most tizenketten vagyunk, és minden másodiknak kell lennem, ha ezt akarom, de én úgy voltam vele, hogy már ez is kurva jó, hát tudok írni, kit érdekel hogy felvesznek-e, de most azért mégiscsak stresszelek, úgyis megint összezuhanok majd, ha kiderül, hogy nem, főleg mivel persze a nem tanuláshoz képest zseniálisak lettek az érettségi eredményeim de sajna nem lesz elég pontom mert a szóbelire sajnos úgysem fogok tanulni és lerontom az összeset a faszba, szóval nem mehetek a megszűnő filmszakra szeptembertől, csöves leszek, de nem baj, ez az élet, még barátnőm is volt, egy gyönyörűséges hihetetlenül csodálatos barátnőm, de szakítottunk mert nem illettünk össze egyáltalában, érdekes, ettől nem zuhantam össze, viszont még sosem volt ennyire rendben az életem, mint mostanában és még kopasz is vagyok

bocsánat

bocsánat, hogy nem veszem fel a telefont. bocsánat, hogy lemondtam, bocsánat, hogy nem válaszolok. akkor se, ha kérdeztek én meg ott állok szemben. bocsánat, de félek attól, ha valami egyszerű. bocsánat, hogy mindent túlbonyolítok, nem tudom, miért csinálom. legalább amíg húzhatom, van valamim. félek kimondani meg megtenni dolgokat, az túl valóságos, nagyon utálom a valóságot. bocsánat. a képzeletem szülöttei vagytok, és ez így nagyon kényelmes. bocsánat, már megint szerelmes lettem, de elneveztem minden másnak, ideológiát gyártottam amivel letagadhattam magam előtt is. bocsánat, hogy néha mégis kimondtam, vicceskedve, de csak most tudtam kimondani magamban is. bocsánat, hogy az utolsó előadáson alig bírtam visszatartani a bőgést a szövegem alatt, bocsánat, hogy nem tudom ezt otthon, úgy, hogy ti ne lássátok. hogy másról sem bírtam beszélni és mégsem vallottam be. bocsánat. bocsánat. leginkább magamtól bocsánat, amiért ilyen vagyok, és ezzel megelégszem. és bocsánat.
bocsánat hogy nagyon szeretem és bocsánat hogy nem folytatom. bocsánat, hogy úgy közöltem ahogy, bocsánat, ha tényleg összetört a kis szíve, nem hiszem, de jól esne. bocsánat, de nem fogok magyarázkodni. nem fogok elgyengülni, nemet fogok mondani. nem fogok válaszolni. senkinek. most. egy kicsit. bocsánat. szeretlek. titeket is.

egy kis régi iskola

Regina felveszi az ezüstgyűrűmet, amire egy nem annyira szép gyönygöt applikáltak a gyártók.
Én: - Tiéd lehet. Neked adom.
Regina: - De miért?
Én: - Mert nekem van otthon egy sokkal szebb.
Regina: - Hát de akkor azt add nekem.

Ó, a párbeszédek amik senkinek ezen a világon nem viccesek, csak nekünk kettőnknek.

- "ízlik, mi?" - "jaaaja, fain"

csupa fantasztikus fejlemények!
debütáltam a színház világában, úgy rendesen, vagy megint, vagy sokadszor. egy napos hétfői délutánon kaptam egy telefont az egyik kedvenc színészemtől (egyik kedvenc, hát, az anamnesisben ő mondta, hogy "a választások óta akkora lett az arcom, és olyan kicsi az agyam, hogy pont belefér a seggembe" és emiatt a szívembe zártam) - ami amúgy önmagában gondolhatják, mekkora agyérelzáródást okozott -, mely beszélgetés során arra kért, ugorjak be az egyik darabjának egyik szerepébe. Azért vagyok ilyen konkrét, mert sosem akarnám, hogy bárki fontos ember ráleljen erre a blogra. Én örömmel igent mondtam, akkor még fogalmam sem volt, mire is, mert mint mondtam, épp szünetelt az agyamban a vérkeringés. Az előadás napjáig az égvilágon semmit nem gondoltam az egészről, reménykedtem hogy nem leszek bitang pusztulatosan fostos és akkor megtartanak erre a szerepre a sok hátralevő előadások erejéig. de hogy ja. király. életemben először nem gondolkodtam és izgultam túl valamit. Hát kurva nagy hiba volt, mert így az egész kijött egyben, az előadás előtt hat órával, amikor először kellett volna színpadon elmondanom amit mondok. Nem bírtam megszólalni. Sokat álmodoztam róla, hogy egyszer olyan színpadon állok majd, amivel szemben több mint száz bársonyszék meg egy erkély is van, és rendes reflektorok, de amikor ott álltam, a stressz olyan elemi erővel tört rám, hogy megnémultam. háromszor egymás után. senkinek sem kívánom. utána ebédszünetben vettem magamnak egy tíz százalékos sört és kimentem a margitszigetre keseregni a használhatatlanságom felett. és nagyon sok rivotrilról álmodoztam. vagy egy olyan világról, ahol nincs lámpaláz. mindegy, természetesen az előadásra összeszedtem magam, kezdés előtt még kicsit ájuldoztam meg kiborítottam vizespoharakat, meg lerohangáltam a mosdóba de na, ezzel jár egy debütálás akkor. (a két órás előadás alatt amúgy háromszor szólalok meg, tehát nagyon komoly a szerep, és kellett ennyit izgulni.) Ugyanezen a héten akadt egy kisebb váratlan színházi feladat, ami szintén nagyon izgi volt, de erősödött bennem az érzés, hogy kicsit azért elég szar vagyok.
megnyertem egy másik fantasztikus lehetőséget is, a budai rajziskolába járhatok egy tehetséggondozó továbbképző tanfolyamra vagy igaziból én sem tudom, mire, de már az első alkalommal összeomlottam, és csak azért megyek továbbra is, mert nagyon rossz lenne a lelkiismeretem, ha ezt nem használnám ki, de képtelen vagyok úgy hozzáállni a dologhoz ahogy van, hogy én nem akarok képzőművész lenni de itt most fejlődhetek és ez iszonyatosan király, nem, hanem szarul vagyok amiatt, hogy én  vagyok a legügyetlenebb. nagyon unom a tinédzserkort. jujj, nagyon!
mindenesetre beadtam a jelentkezésem filmdramaturg és prózai színész szakokra, valamint az elte szabad bölcsészetére (azzal a céllal hogy tanuljak egy kis esztétikát hiszen az fontos), nagy eséllyel tehát jövőre is megtalál mindenki az AKG első emeleti rajztermében vagy a fotólaborban.

a felvételire készülés jegyében tegnap végre megnéztem a moszkva teret (nagyon félve, miután végigszenvedtük a senki szigetét) de még mindig tart a feldolgozása. pedig azt gondoltam, írok róla most, de nem.

újabb izgalmas bejegyzés amelyben a hiányosságaimat taglalom

olyan sok mindent kell az embernek kibírni egyszerűen.
valami miatt arról kelett gondolkodonom, hogy az mindenkinek egy nagy trauma az életében mikor rájön hogy az anyja s apja nem csupán halandók, igaziból még az is lehet hogy kifejezetten szarfejek. a két felfedezés közt ideális esetben eltelik jópár év azért, de eljön mindenképp.
aztán a másik taruma amikor rájössz hogy te magad vagy egy nagy szarfej. ennek is megvan a maga ideje, úgy hívják tinédzserkor és 30 éves korodig tart, amikor teljesen normális azt gondolni hogy szerencsétlen életképtelen szar vagy, és mindenki nyugtatgat és a lelked mélyén te is sejted hogy talán túlzol. meg igaziból csak gecire nárcisztikus vagy, imádod mgad és azt szeretnéd képzelni hogy minden és mindenki gonoszságának és sekélyességének te vagy az áldozata ezért sokat tumblrözöl és nem veszed tudomásul hogy rajtad kívül még 30 milliárdan érzik ugyanígy magukat. csakhogy aztán kezd elmúlni a tinédzserkor és elkezdesz kritikusan állni a tetteidhez s szavaidhoz, arra a konklúzióra jutsz hogy szarfej vagy, és ezzel borzasztó nehéz szembenézni.
 mert most én is arra jutottam hogy tulajdonképpen elég bőséges kis listát tudnék írni azokról a tulajdonságokról amelyek másokban idegesítenek és amikkel be kell vallanom, hogy én egytől egyig rendelkezem. rá kellett döbbennem, hogy megbízhatatlan vagyok és lusta. és mindenből hatalmas drámát vagyok képes csinálni. szerencsére azért azt többnyire magamban. de én is elég ritkán bírom ki hogy ha van valami bajom akkor azt ne zúdítsam rá valakire azonnal. ez kurva idegesítő dolog.

igen, ez a folyamatos kényszerem, hogy beszéljek. akkor is, ha végre van egy csdálatos titkom amit csak úgy lehet elrontani hogy beszélsz róla akkor én biztos hogy beszélni fogok róla. megőrülök.

aztán hogy teljesen fogyatékos vagyok emberi kapcsolatokban. van egy kis emberke akiért szívből odáig vagyok, ő a gondolataimnak a 79 százaléka, erre amikor találkoztunk, azon kaptam magam, hogy könyörgök magamhoz, ne csináljam ezt, ne, nem ábrándulhatok ki, ne már, légyszi ne, légyszi ne, merthogy mindig ez van, hogy addig vagyok igazán lelkes ameddig a másikon nem látom a lelkesedést. szóval rimánkodtam magamhoz, hogy hagyjam abba ezt a hülyeséget. öleljem már meg. foglalkozzak már vele, jézusom, legalább nézzek már rá. de nem. csak azután, hogy abbahagyta az igyekvést, lett hirtelen azonnal megint hihetetlenül érdekes. legidegesítőbb ember valaha. mármint én. fú, komolyan.

aztán nagyon álságos módon azt hirdetem, hogy éljen az őszinteség és az átláthatóság és a minden faszom, ha van valami akkor mondjad és ne játszmázz mert én ettől nagyon rosszul vagyok. huh. én csinálom ezt a legtöbbet az egész vilgon. jaj. nagyon. nagyon szarfej vagyok. taigetoszra velem!

na, legalább írtam valamit. tüdővészem van egyébként, nagyon jó lenne ha valaki elmagyarázná az agyamnak hogy nem segít most, ha cigarettázom. megbuktam testnevelésből.