- jön a tél és jön az ünnepem is hamarosan.
- hiszem, hogy létezik objektív én. de most rá is keresek. mindegy. van.
- haldoklom a jólétben. ezt látja az objektív én.
- nagyon mélyen bennem van, ritkán jön elő, de akkor teljesen használhatatlanná tesz. eléri, hogy viselkedjek magamhoz hűen.
- ő meg akar engem szüntetni, és én mélyen egyetértek vele. magammal.
- mégis várok még. és ez a tény, hogy gyáva vagyok engedni magamnak, csak legitimálja minden sötét gondolatomat, minden lentet, minden katatón percet.
- lesz még jó, tudom. nagyon sokat fogok még röhögni, századmásodpercek erejéig a jelenben lenni, satöbbi satöbbi
- nincs már sokáig energiám letagadni azt amiben élek, azt amit megtudtam, a rengeteg cenzúrát a fejemben, nem lesz energiám újra elmenekülni ezektől, és ott szembesülni azzal, hogy amúgy nem szűnik meg a probléma attól, hogy odébb megyek pár ezer kilométert. nem vagyok rá kíváncsi, mit "tartogat nekem az élet". mi a feladatom, vagyok-e jó valamire.
- egy héttel ezelőtt újra határozottan feltámadtak a kis öngyilkos gondolataim. már értek, de aznap este határozottan kimondta végre a belső monológom, felkelt az objektív én, elárulta a megoldást, nagyon ...intenzíven voltam, és az elmúlt hetek teljes érzelemmentessége után ez olyan volt, mintha hazaértem volna végre hathetes sivatagi sétámról. de nem, még dolgom van. és gyáva vagyok, valamibe még kapaszkodom.
- semmi.
vasárnap, november 8
10semmi
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése