Kicsit mint a lenin mauzoleum

Szasz Janos keszulo jatekfilmjeben van szerencsem szipkaval dohanyozni (legalabb ket napja errol almodozom es tessek!), pezsgospoharbol traubizni, de legesleginkabb ezt a csodalatos muvet, Az Egy elmebeteg no naplojat olvasni. Olyan asztalszomszedokkal mint Gryllus Dorka es Tartuffe. A rendezo Gizellanak nevez a konyv apropojan. Jo moka, foleg penzert, de tovabbra is kristalytiszta elottem is a teny, hogy az en helyem a kamera melyik felen is van. Hat jo messze tole, a melegedoben, a monitor elott. Ha Kry olvassa e sorokat, legyen szives blogjanak olvashatosagat a szamomra lehetove tenni!

"nem figyelünk egymásra"

Szintén a Csehov-drámákkal foglalkozás eredménye, hogy felmerült az egymással nem törődés nagyon hálás témája, hálás, mert ha felmerül, órákig parttalanul beszéltet minket magáról, egyik aspektusából következik a másik, könnyedén lehámozható és megállapítható a végén, hogy a dologról újabb órákon keresztül lehetne még beszélni, és semmiféle konklúzióra nem jutni azon kívül, hogy milyen rettenetesen álszent lény az ember.
 Minek minősül az, hogy tegnap este, amikor is meglátogattuk a kéklovat (poszttraumás stressz szindróma, fél fiatalságomat ott töltöttem és ez utólag rettenetesen nyomaszt és nagyon ritkán megyek oda, amikor meg odamegyek akkor rettenetesen furán érzem magam) mert nagyon jó kis koncert volt: a formáció neve GNÚ, Porteleki Áron, Kapusi Viktor és a csodálatos Ajtai Petya a csodálatos bőgőjével, de ha már itt tartunk, arra sem annyira figyeltem oda mert nem fértünk be a "koncertterembe" ezért egy helyiséggel odább sörikéztünk és párkapcsolati drámáztunk, na mindegy, utána az egyik legkedvesebb barátnőm beszámolt róla, hányféle antibiotikumot fog szedni a következő hetekben tegnaptól kezdve, egyetértettünk abban, hogy most akkor nem kéne inni, majd 10 perccel később a sörömmel kínáltam, mintha a beszélgetés meg sem történt volna. A faszija pálinkával. Ő meg elfogadta. Mivé teszi ez őt, ő sem figyel magára? Tudom, ez nem egy drámai történet, de nagyon sok ilyen van, a csajommal is, senkire sem figyelek oda érdemben, akkor meg mi a fasznak beszélgetünk, szeretjük hallgatni a hangunkat? szerintem igen. Ha nem törődünk egymással igazából, minek ez az illúzió, miért kell tudnunk akkor mégis egymásról annyi mindent? Alábbi, lazán kapcsolódó esszémben felvetek még néhány kérdést.

/Sontag: Mi a különbség a között a kijelentés között, hogy mára az emberek a képdömping hatására eltompultak a szenvedés képei iránt, és hogy korunkban kevéssé állnak rendelkezésre olyan meditatív terek, melyek a szenvedés képei feletti elmélkedést lehetővé tennék?/

A „rutinszerű érzelemgerjesztés”

Éppen a múlt héten tanultam egy számomra új fogalomról, a kognitív disszonancia csökkentéséről, és amint elkezdtem gondolkodni ezen a témán, ez a három szó ismétlődött a fejemben. Az órán, amin a fogalom szóba került, a tanárom a következő hasonlaton keresztül igyekezett megértetni velünk a dolgot: „Ha hajlandóak volnánk azzal foglalkozni, mennyi káros anyag van egy csomag zacskós levesben, soha többé senki nem venne zacskós levest”. Ugyanez igaz a szövegben is említett dohányzós példára, a dohányzás mellett ugyanis annyi érv sincs, mint a zacskósleves mellett, épeszű emberek számára semmi szükség nem volna sokkoló fotókra a csomagolásokon, de mégis, láncdohányosként én is figyelmen kívül fogom hagyni őket azzal a nyilvánvaló ténnyel együtt, hogy folyamatosan mérgezem magam. Vannak dolgok, amelyek tudatával nem tudnánk együtt élni.

Úgy gondolom, a jóérzésű ember számára ilyen dolog az is, amit egyszerű, összefoglaló néven „hírek”-nek vagy a világ történéseinek nevezünk. Minden egyes nap minden egyes órájára jut valami borzalom, amiről többnyire értesülünk: minél borzalmasabb (illetve minél inkább közlésre érdemesnek ítélt), annál részletesebben. Minél fontosabb politikailag, történelmileg, minél fontosabb az, hogy állást foglaljak valami mellett, annál megrázóbb fotóriportok születnek majd az eseményről. Abban az esetben azonban, ha minden egyes alkalommal, amikor földrengések áldozatairól, vízbefulladt menekültekről, pakisztáni gyermekmunkásokról látok képet, és megengedném magamnak azt, hogy a dolgot valóban felfogjam, nem létezik, hogy tovább tudjam élni a megszokott kis életemet. Ez rosszat tenne azonban a komfortzónámnak, amit nagyon nagyon szeretek, így aztán azt az elemelt, „mesterkélt képet” engedem csak tovább feldolgozásra, amit a szenvedésről konvencionálisan alkottunk, szomorúan ingatom a fejem, szólítom a mindenhatót, grimaszolok – és igaz, hogy minél több ilyet látok, minél megszokottabbá válik, annál kevésbé talál be még ebbe a steril, alaposan cenzúrázott fiókba is az agyamban. (Bizonyára igaz, hogy az ingerküszöb nő a dömping hatására, amit számomra nem is ez, hanem az ízes-szagos mozik bizonyítanak leginkább.) Ezt a gyarlóságot feltételezem, s engedem meg jóéletű embertársaimnak. Páran majd hosszabban elgondolkodnak a történteken, kevesebben tanulmányozni kezdik azt, még kevesebben segíteni próbálnak. De érdemben semmit nem változtat meg. Persze nem is feladata a puffadt hasú etióp kislány fotója arra sarkallni engem, hogy gépre üljek majd etetni kezdjem őt és sorstársait, de akkor mégis mi? Hogy tudjunk róla: ilyen is van? Minek, ha valójában nem akarunk? Miért kattint rá mégis mindenki a döbbenetes tartalmat ígérő linkekre? Katasztrófa-turizmus? Puszta szórakoztatás?

„A megdöbbentés már élenjáró fogyasztási inger és értékforrás” - állítja a szöveg. Ha ez így van, és a megdöbbentő képeket fogyasztandó tartalomnak tekinthetjük, úgy ez nem táptalaja semmiféle elmélkedésnek. Egy példám mégis akad a megdöbbentő, tabudöntögető fotók közlésére, amik kivételt képeznek: egy német fotós, Patrik Budenz éveket töltött azzal, hogy az ember halálát objektíven lekövethesse, megtalálja azt a szöget, ahonnan megmarad a téma iránti érzékenység, de bekerül a képbe valami új: szembesülni a halandósággal, egyszerű, megmásíthatatlan tényként kezelni azt. Visszatérő látógatója lett bonctermeknek, helyszíneléseknek, amely látogatásoknak két albumnyi fotó lett az eredménye.

 Nem tálalt semmiféle szenzációt. Itt lehet a kulcs.   

megint buzulás

Önkéntessé lettem a Pride filmfesztiválon, ahol rengeteg remek filmet vetítetenek és ebből egyet sem tudok megtekinteni. Volt ilyen (milyen?) csapatépítő foglalkozás, amikor mindenki elmondta, mit keres épp ott, én meg azt mondtam, hogy szenvedek az egyetememtől mint a bűn, utálom, mint a szart, és ettől kicsit szar a kedvem is, ezért, hogy kevésbé legyen szar, gondoltam eljövök otthonról és csinálok valamit, meg filmek közelében tartom magam, meg kilépek a komfortzónámból. Emberekre kell ugyanis karkötőt meg matricát meg gyufásdobozt sózni adományért cserébe, ami rendkívül nehezemre esik, szeretem az embereket a szaraimmal traktálni de csak ilyen közvetett formában, mint itt például, na mindegy. Szóval nagyon érdekes tapasztalat ott lenni, hajlamos vagyok a lányokat szeretem problémakört egyedinek tekinteni, ezzel együtt a melegségről pont olyan bután gondolkodni mint bárki aki teljesen tájékozatlan, és mindig meglepődni, hogy nem csak felborotvált hajú kockásinges leszbikusok vannak, hanem olyanok is akik nem azok, olyan fura, hogy én is mintha elvárnék valamit a leszbikusoktól ilyen kvír vagy milyen létemre (feladtam hogy definiáljam a szexuális orientációmat, általában undorodom a férfi testektől, de mintha a kamasz énemet büntetném ezzel, aki merészelt kísérletezni a heteroszexualitással, közben meg az ilyen lányos szépségű fiúkák és androgün csodalények és Vincent Cassel tökre tetszenek, úgyhogy nem vágom), úgyhogy íme megint egy lazn kapcsolódó esszé a hagyományostól eltérő nemi szerepben tetszelgő nőkről, mert mindenáron publikálni akarom az egyetemi ötöst (! - a tapasztalataim az elte btk-val kapcsolatban eddig a kövekezők: nem nagyon adnak át használható tudást, mármint nyilván nem, de vizsgán és számonkérésekkor használható tudásra gondolok, ellenben elvárják azok ismeretét, és valószínűleg azt hiszik, hogy az orvosi egyetemen vagyunk mert hatvan százalék alatt buktatnak) érő disszertációimat és mert abban reménykedem, hogy egyszerre csak felpezsdül a szellemi élet itt a blogomon, ezzel együtt az agyamban is.

Thomas Cunningham/Stephen Daldry - Az órák

/műalkotás, mely rendhagyó női vagy férfiszerepet jelenít meg/

Az órák című 2002-es film (Thomas Cunningham 1998-ban kiadott Pulitzer-díjas regénye alapján) három nő egy-egy napját mutatja be, köztük Virginia Woolfét, akit 1925-ben kiadott könyve, a Mrs. Dalloway (munkacíme Az órák volt) köt a két másik nőhöz, ez a könyv pedig – látszólag - egy nő egy napjáról szól. Ez így rögtön három olyan nő, akiknek jellemzésekor bár nem a „rendhagyó női szerep” kifejezést használnám, kétségtelen, hogy egyikük sem kora etalon-asszonya, és a vívódásaik vagy éppen tehetségük valahol igenis rendkívüli szerepbe helyezi őket.

 Az órák hősnői saját identitásuk elvesztése nélkül próbálják betölteni több-kevesebb sikerrel a szerepet, amelyben a társadalom tudni kívánja őket. A viszonyuk a szerephez változó: az egyik véglet, Clarissa amiatt aggódik, hogy talán túlságosan is eleget tett az elvárásoknak, míg a másik, Laura, csapdában érzi magát az életében.

A filmben szereplő Woolf alakja abból táplálkozik, ami róla köztudott: a huszadik század egyik legnagyobb hatású és tudású esszéistája, kritikusa, kiadója, feministája, gyermektelen felesége, írónője, és ezzel nagyjából ki is merít mindent, ami nem fér bele kora nőideájába (bár élete során rengeteget változott a társadalom, és ezen belül a nők szerepe, megítélése). Az írásra úgy gondolt, mint a megfelelő eszköz, hogy érzéseit és energiáit produktívan összpontosítsa, máskor úgy érezte, az írás inkább “csak úgy megesik vele”, semmint, hogy ő irányítaná azt. Nagyon érzékeny volt az őt körülvevő világra, és rendkívül fogékony a környezete apró részleteire – úgy gondolta ugyanis, hogy a lényeg éppen a legapróbb részletekben van. Ez az érzékenység hatalmas íróvá emelte, ugyanakkor a depressziója is dupla terhet rótt rá - kabátzsebét megpakolta kővel, majd belesétált az Ouse folyóba 1941. márciusában. Ez egyben a film nyitójelenete is, érdekes színezetet adva így a film egészének. A filmbeli Virginia pontosan tisztában lévén különcségével, kicsit mintha rá is játszana az őrult író-szerepre. Azon tűnődik, vajon miért nem olyan, mint amilyen a nővére, vagy mint amilyen az édesanyja volt. Mindkét nő sikeres volt ugyanis abban, amit vártak tőlük: ellenőrző hatalmasai voltak tökéletes háztartásaiknak, tökéletes életüknek, eleget téve a konzervatív társadalmi elvárásoknak, mialatt ő a saját szolgálóját sem volt képes elirányítani. Végül hősnőjét, Clarissát teszi azzá a feleséggé, anyává, nővé, akivé sosem tudott és soha nem is tudna válni. Érdekesség, hogy a film közben azon is mélázik, Clarissa megölje-e magát a regény végén – ami élettörténetének ismeretében végképp egyértelművé teszi (kicsit szájbarágja) a néző számára, hogy az írónő saját tépődéseit vetítette hősébe.

Clarissa Dalloway barátnőjével (élettársával) él együtt egy olyan háztartásban, amit sokan szokatlannak tekintenének – bár a barátnő tényétől eltekintve életvitele, szokásai meglehetősen mindennapiak, régi szerelme meg is jegyzi, hogy Clarissból valódi kirakatfeleség vált. A nő ugyanakkor gyakran érzi magát elidegenedve kedves, komfortos, környezetében, a saját gyönyörű otthonában. Megkérdőjelezi magát: vajon jól tette-e, hogy ennyi komprumisszumot kötött. Alakja sok mindenben megegyezik Woolf regényének címszereplőjével, Mrs Dalloway-jel (a nevük is ugyanaz), aki bár rendkívül élvezi mindennapi teendőit, mégis megkérdőjelezi magát, a döntéseit, az életet, amit él. Fájdalmas nosztalgiával gondol ifjúkori szerelmére, a kihasználatlan lehetőségeire, amik akkor előtte álltak. Összhasonlítja valahai bátorságot, szertelenséget, szabadságot a jelenlegi kisszerű hétköznapi kényelemmel, és már nem biztos benne, hogy elég neki az, amit elért, hogy tényleg erre vágyik, erre az életre, erre a párkapcsolatra (egy értelmezés szerint Mrs. Dalloway (Woolfé) olyan leszbikus nő, aki a biztonságos, férje oldalán eltöltött polgári életformát választja, mert az igazi szerelemről le kell mondania). A nap végén azonban (mindkét) Clarissa arra jut, hogy az élet értelme pontosan azokban az apróságokban, azokban a pillanatokban, órákban keresendő, amik most is örömet nyújtanak neki – például ha virágot vásárol és azt beleteszi egy vázába a gyönyörű otthona közepén.

Clarissa problémája nem is igazán tekinthető problémának ebben a kontextusban – az ő története a kilencvenes évek végén, New Yorkban játszódik - és éppen ettől az, hogy bár története egy nála majd száz évvel korábban él(hetet)t nőén alapszik, számomra arról szól, milyen a jólétünk betegének lenni, amikor már azon tűnődünk, vajon nem feleltünk-e meg túlságosan is, nem lehetett-e volna valahol, valamikor mégiscsak többet, vagy kevesebbet, vagy mást? Nem tudom, a kilencvenes évek amerikájában (illetve New Yorkban) mennyire kirívó dolog nőként egy nővel együtt élni, vagy, hogy egyáltalán beszélhetünk-e egységes idealizált nőképről egy fejlett nyugati ország esetében – ha csak arról van szó, hogy egy nőnek legyen férje, gyereke, háztartása amit vezet és esetleg, nagyon esetleg valami tisztességes ámde nem túl megterhelő munkája, akkor Clarissa máris megbukott a teszten.

Laura belső konfliktusa a legsúlyosabb hármuké közül. Fiatalon feleségül ment valakihez, mert úgy érezte, ezt kell tennie, ezt várja tőle mindenki. Személyes igényeit alárendeli a kötelességtudatnak amit a családja iránt érez, ennek eredményeképp pedig folyamatosan elfojtja elégedetenségét a világával kapcsolatban, ami így perfekcionizmusba hajlik, mind a házát, mind a gyerekét, mind pedig férje születésnapi tortáját illetően. Úgy érzi, boldognak kéne lennie, hiszen mindene megvan amiről egy hozzá hasonló nő álmodik, ő mégsem az, fuldoklik a feleség- és anyaszerepben, ebben a bűntudat-örvényben. Laura története a második világháború után játszódik, az ötvenes évek amerikájában. Ugyan nincsenek már olyan szigorú erkölcsi normák, íratlan szabályok, mint amik Virginia Woolf Angliájában voltak, a társadalom konvencióit, ha tetszik, hatványozott erővel kezdte ilyentájt az emberek arcába sugározni a televízió, az óriásplakátok – még egyszer, az ötvenes évek amerikájában, egy középosztálybeli fehérek lakta kisvárosban, ahol és amikor – benyomásaim szerint – körülbelül olyan véresen komolyan vették ezt a zsigeri konvencionalizmust, ami számomra felér a viktoriánus anglia végtelen illemszabályainak tömegével. Nem csoda tehát, hogy ez a nő, aki úgy érzi, ez a szerep, ez a fajta élet számára nem felel meg, pontosabban inkább, hogy ő nem tud sem az évezredes anya toposzban helyt állni, sem a szomszédainak megfelelni, rettenetesen kínlódik. Az olvasásban mindenesetre átmeneti nyugalomra lel, a Mrs. Dalloway olvasása közben ki tud lépni saját életéből, és kritikusan megvizsgálni azt. Felmerül benne az öngyilkosság gondolata is, hogy végleg kiléphessen, ám végül nem teszi meg, de elhagyja őket, Kanadába költözik. Ez a tette a külső személő számára hihetetlen önzésről árulkodik, számára pedig a megváltást, az egyetlen ehetőséget jelenti. A családját elhagyó nő talán az egyik legnagyobb tabu – azon nagyon kevés írások egyikének, melyet a témában találtam, éppen ez a címe.

Az általam felsorolt nőket és logikusabb lenne a nőként megbukott, vagy nem megfelelt kategóriába sorolni, figyelembe véve azonban jellemüket, sorsukat, belső vívódásukat, én rendhagyónak értékelem őket.

szerelem

szóval egy ideje járok dramaturg felvételi előkészítőre, bár az eleitől fogva úgy gondoltam, hogy sosem lennék színházi dramaturg, mert ahhoz rendesen műveltnek és következetesnek kell lenni, meg mindenféle kvalitások kellenek, amiknek én beérem az illúziójával, meg hát kegyetlenül lusta is vagyok és a filmnél a nagyobb szabadsággal kevesebb munka jár, nem én lennék, ha nem így gondolkodnék. Azért annak érdekében, hogy két (már csak másfél) év múlva lehetőleg nagyobb siker koronázhassa próbálkozásomat a filmdramaturg szakra, gondoltam kapok a lehetőségen és drága színházamban tanulom és gyakorlom a mesterséget. most viszont azt is gondolom, hogy megmérettetem magam idén is a színházi felvételin, mert bár sokáig ezt is hülyeségnek tartottam, hogy össze vissza felvételizgetni minden szakra hogy nyugodtan gondolják, tökmindegy nekem csak szfe-s akarok lenni, talán mégsem AKKORA hülyeség felvételi szituációba kényszeríteni magad amikor csak lehet, célként kitűzni a nemkibaszódást az első fordulón, és akkor csak-csak közelebb kerül az elérni óhajtott cél. úgyhogy a tavaszom előreláthatólag ismét a felvételizésről fog szólni, amit nagyon várok, szeretem amikor rendesen van célja az életemnek ha csak átmenetileg is.
úgyhogy íme első próbálkozásom élesben a dramaturgiával, egy reménybeli jelenet a katona klubos sirály-parafrázishoz, amihez mindenféle csehov-művek szerelmes baszódós jeleneteit használtam fel.
a szereplők nem ismeretében viszonylag nehéz lesz követni, mindegy, a lényeg, hogy írtam ide valamit.

Koncepció: Párok bent vannak a színen, alapvetően egymással foglalkoznak, de időnként reflektálnak egymásra, vagy összefutnak a szálak. Mindegyik párnak megvan a maga sztorija, ami a (néma) játékból, gesztusokból derül ki, aminek azonban nagyon határozottnak és egyértelmnek kell lennie, mivel párhuzamosan több szerelmi jelenet fut, melyekben a megszólalások Zoli tanításainak megfelelően mind már a tetőpontok. Felhasznált művek: Platonov, Ványa bácsi, Három nővér, Sirály. 

Mira egyedül ül unott arccal, Gabe és Gabi a földön ülve bámulják egymást, Laci és Gabibácsi ezeréves házasokként ülnek egy padon, Bálint és Réka a fal mellett oldalt, Lilla és Zoli a falnak támaszkodva hátul, egymás mellett áll, Zoli telefonozik, Lilla a kezét tördelve nézi.

Párok

Vica - Tamás

Gabe – Gabi

Zoli - Lilla

Laci – Gabibácsi

Mira – Dani

Bálint – Réka

Gyimi – Fanni

Gabe Angyal szállt el felettünk.

Bálint Miért nem beszél?

Réka Nem tudom. Nagyon szeretnék egy kis teát.

Vica (hátsó ajtón beront) Hagyjon! Menjen! Valahányszor a szerelméről beszél, valahogy eltompulok, és nem tudom, mit mondjak. Bocsásson meg, de semmit nem tudok mondani magának. Jó éjszakát!

Tamás (utána rohan) Szívem! Tavaszi napsugaram!

Gabibácsi (Tamás után néz) Hülyeség: reménytelen szerelem - regényes baromság. Üres

frázis. Nem szabad elhagyni magát az embernek, és várni,

csak várni, hogy egy nap minden jobb lesz... Ha befészkelt a szívedbe a szerelem, ki kell onnan tépni.

Laci (Vica után néz) Gyönyörű, gyönyörű... khm, csodás a kilátás.

Danika (bejön,Kihívóan) Maga egyedül van?

Mira Egyedül. Isten vele.

Bálint Nem bírom ki maga nélkül.

Réka Fél életemet egy pohár teáért!

Gabe Csak csókolózni érdemes... (csók)

Gabi Az ott milyen fa?

Dani Az imént nem éppen udvariasan és tapintatosan viselkedtem. De maga nem olyan, mint a többiek – nemes és tiszta -, maga látja az igazságot. Csak maga érthet meg engem. Én szeretem magát, szeretem mélyen, végtelenül.

Mira Nos, Isten önnel.

Gyimi, Fanni bejönnek

Fanni Mondja, ha volna egy barátnőm vagy húgom, és ha megtudná, hogy ő mondjuk szeretei magát, akkor hogyan fogadná ezt?

Gyimi Nem tudom. Valószínűleg sehogy. (Ki)

Fanni (Utána néz) Nem tudok élni nélküle... Még lépteinek zaja is gyönyörű. (Ki)

Dani Úgy csókolnám magát, mint egy szentképet.

Mira Mit óhajt tulajdonképpen?

Vica (keresztülrohan, Tamás utána) NE JÁRKÁLJON UTÁNAM!

Bálint Ha teát nem adnak, legalább filozofáljunk.

Réka Maga szinte elviselhetetlen a számomra. Nem keresek enyhébb kifejezést, elnézést…

Maga nap, mint nap azzal traktál, mennyire szeretett engem valaha, és hogy én

mennyire szerettem, meg ilyenek… Egy diák szeretett egy lányt, egy lány szeretett

egy diákot… Túl régi és közhelyes történet ahhoz, hogy ennyit beszéljünk róla, és

hogy maga meg én túl nagy fontosságot tulajdonítsunk neki…

Bálint De hiszen szeretem magát, nem bírok otthon maradni,

úgy hiányzik. Minden nap idegyalogolok kilenc kilométert, az haza is kilenc, de a maga részéről csak totális közömbösség fogad.

Danika (nyomakodik) (dúdol) „Újra csak itt állok előtted, elbűvöltél...” Ó micsoda gyönyörű kéz! ( kezet csókolna, Mira felpofozza, Dani kéjesen simogatja a pofon helyét)

Lilla (hisztérikus) MAGA SZERET ENGEM?? IGEN??! (Zoli kirohan, magára zárja az ajtót, Lilla ráveti magát, egy darabig üti, aztán csak simogatja és hallgatózik)

Gabi Miért néz így rám?

Gabe Hát nézhetek másképpen, ha egyszer – szeretem?!

Gabi Kínos...

Danika No mindegy. Erőszakkal nem lehet szerelmet szerezni. De szerencsés vetélytársat nem tűrök, esküszöm az életemre, megölöm őt... Ó, maga Isteni!

Mira (már kintről) Tőlem. Isten önnel!

Réka Járok egyet. (Ki)

Gabi Most már sietnem kell...

Gabe Csak még egy percet.

Maga gyönyörű... Boldogság arra gondolni,

hogy nem sokára látom! Újra látom, ezeket a csodálatos szemeket, ezt a

kimondhatatlanul édes, gyengéd mosolyt... ezeket az angyali tisztaságú, kedves vonásokat.. Drágám...

Danika (Mira után) Az enyém vagy... az enyém... Enyém ez a homlok, ezek a szemek, és ez a gyönyörű, selymes haj is az

enyém... Minden az enyém.

Gabe Ezért tehát szeress! (Újra megcsókolná)

Gabi (felpattan, Danihoz rohan, veri a mellkasát(mármint Daniét)) és Bálint(aki épp megsemmisülten támasztja a falat) egyszerre: Én átkoztalak, én gyűlöltelek, összetéptem a leveleid és

a fényképeidet, de közben minden pillanatban tudtam, hogy

örökre hozzád van láncolva a lelkem. Nincs elég erőm, hogy

kivesselek a szívemből! (Gabi bőgve kirohan, Dani, Gabe nem vágja, mi van)

Zoli (hisztérikusan) Meghat a szerelme, de nem tudom viszonozni, ennyi!

Lilla ELMEGYEK! (nem mozdul)

Mira bejön, ill. megáll az ajótban, Danihoz: Jaj, de mulatságos maga! Haragudtam, de azért... Jó érzéssel fogok visszaemlékezni magára. Eredeti, érdekes ember. Soha többé nem találkozunk, tehát – minek titkoljam? Én is beleszerettem magába egy kicsit. (Ki)

Laci Milyen idegesek mind! És mennyi szerelem!

Gabibácsi: Hogy te milyen unalmas lettél. Régebben legalább voltak

valami eszmefuttatásaid.

Ezután az a vízióm, hogy szépen lassan mindenki visszatérhetne, és előadhatánnk a Goldfrapp Happiness című számának feldolgozását (úgy kezdődik hogy join and group and you will find /harmony and peace of mind és nagyon cuki) mintegy boldogtalan szerelmes szekta fesztiválként.

mégsem bírom

ha nem kapok nyilvánosságot.
megváltoztattam a blog címét, hogy ne olvassa senki az ömléngéseim, hogy ne lássa senki milyen következetlen vagyok, hol öngyilkosságról írok drámai rébuszokban, hol pedig mentőápolónak, diplomatának, forgatókönyvírónak készülök nagy elánnal és azt ecsetelem, hogy erre a sorsra tulajdonképpen már spermiumként predesztinálva voltam. mondjuk ezt minden esetben szeretem bizonygatni.
de a megmásíthatatlan igazság az mindenképpen az, hogy szükségem van közönségre. ha utáltok, ha szerettek, ha gyűlölködve olvassátok bejegyzéseimet és epekedve várjátok őket egy jó szemforgatás reményében, vagy bármi, tökmindegy, kell látnom, legalábbis úgy látnom, hogy olvasnak, nem jó ez nekem, magamnak írogatni, nincs értelme, minek? Közlöm hát újra minden szaromat, fogadjátok... figyelemmel.