"nem figyelünk egymásra"

Szintén a Csehov-drámákkal foglalkozás eredménye, hogy felmerült az egymással nem törődés nagyon hálás témája, hálás, mert ha felmerül, órákig parttalanul beszéltet minket magáról, egyik aspektusából következik a másik, könnyedén lehámozható és megállapítható a végén, hogy a dologról újabb órákon keresztül lehetne még beszélni, és semmiféle konklúzióra nem jutni azon kívül, hogy milyen rettenetesen álszent lény az ember.
 Minek minősül az, hogy tegnap este, amikor is meglátogattuk a kéklovat (poszttraumás stressz szindróma, fél fiatalságomat ott töltöttem és ez utólag rettenetesen nyomaszt és nagyon ritkán megyek oda, amikor meg odamegyek akkor rettenetesen furán érzem magam) mert nagyon jó kis koncert volt: a formáció neve GNÚ, Porteleki Áron, Kapusi Viktor és a csodálatos Ajtai Petya a csodálatos bőgőjével, de ha már itt tartunk, arra sem annyira figyeltem oda mert nem fértünk be a "koncertterembe" ezért egy helyiséggel odább sörikéztünk és párkapcsolati drámáztunk, na mindegy, utána az egyik legkedvesebb barátnőm beszámolt róla, hányféle antibiotikumot fog szedni a következő hetekben tegnaptól kezdve, egyetértettünk abban, hogy most akkor nem kéne inni, majd 10 perccel később a sörömmel kínáltam, mintha a beszélgetés meg sem történt volna. A faszija pálinkával. Ő meg elfogadta. Mivé teszi ez őt, ő sem figyel magára? Tudom, ez nem egy drámai történet, de nagyon sok ilyen van, a csajommal is, senkire sem figyelek oda érdemben, akkor meg mi a fasznak beszélgetünk, szeretjük hallgatni a hangunkat? szerintem igen. Ha nem törődünk egymással igazából, minek ez az illúzió, miért kell tudnunk akkor mégis egymásról annyi mindent? Alábbi, lazán kapcsolódó esszémben felvetek még néhány kérdést.

/Sontag: Mi a különbség a között a kijelentés között, hogy mára az emberek a képdömping hatására eltompultak a szenvedés képei iránt, és hogy korunkban kevéssé állnak rendelkezésre olyan meditatív terek, melyek a szenvedés képei feletti elmélkedést lehetővé tennék?/

A „rutinszerű érzelemgerjesztés”

Éppen a múlt héten tanultam egy számomra új fogalomról, a kognitív disszonancia csökkentéséről, és amint elkezdtem gondolkodni ezen a témán, ez a három szó ismétlődött a fejemben. Az órán, amin a fogalom szóba került, a tanárom a következő hasonlaton keresztül igyekezett megértetni velünk a dolgot: „Ha hajlandóak volnánk azzal foglalkozni, mennyi káros anyag van egy csomag zacskós levesben, soha többé senki nem venne zacskós levest”. Ugyanez igaz a szövegben is említett dohányzós példára, a dohányzás mellett ugyanis annyi érv sincs, mint a zacskósleves mellett, épeszű emberek számára semmi szükség nem volna sokkoló fotókra a csomagolásokon, de mégis, láncdohányosként én is figyelmen kívül fogom hagyni őket azzal a nyilvánvaló ténnyel együtt, hogy folyamatosan mérgezem magam. Vannak dolgok, amelyek tudatával nem tudnánk együtt élni.

Úgy gondolom, a jóérzésű ember számára ilyen dolog az is, amit egyszerű, összefoglaló néven „hírek”-nek vagy a világ történéseinek nevezünk. Minden egyes nap minden egyes órájára jut valami borzalom, amiről többnyire értesülünk: minél borzalmasabb (illetve minél inkább közlésre érdemesnek ítélt), annál részletesebben. Minél fontosabb politikailag, történelmileg, minél fontosabb az, hogy állást foglaljak valami mellett, annál megrázóbb fotóriportok születnek majd az eseményről. Abban az esetben azonban, ha minden egyes alkalommal, amikor földrengések áldozatairól, vízbefulladt menekültekről, pakisztáni gyermekmunkásokról látok képet, és megengedném magamnak azt, hogy a dolgot valóban felfogjam, nem létezik, hogy tovább tudjam élni a megszokott kis életemet. Ez rosszat tenne azonban a komfortzónámnak, amit nagyon nagyon szeretek, így aztán azt az elemelt, „mesterkélt képet” engedem csak tovább feldolgozásra, amit a szenvedésről konvencionálisan alkottunk, szomorúan ingatom a fejem, szólítom a mindenhatót, grimaszolok – és igaz, hogy minél több ilyet látok, minél megszokottabbá válik, annál kevésbé talál be még ebbe a steril, alaposan cenzúrázott fiókba is az agyamban. (Bizonyára igaz, hogy az ingerküszöb nő a dömping hatására, amit számomra nem is ez, hanem az ízes-szagos mozik bizonyítanak leginkább.) Ezt a gyarlóságot feltételezem, s engedem meg jóéletű embertársaimnak. Páran majd hosszabban elgondolkodnak a történteken, kevesebben tanulmányozni kezdik azt, még kevesebben segíteni próbálnak. De érdemben semmit nem változtat meg. Persze nem is feladata a puffadt hasú etióp kislány fotója arra sarkallni engem, hogy gépre üljek majd etetni kezdjem őt és sorstársait, de akkor mégis mi? Hogy tudjunk róla: ilyen is van? Minek, ha valójában nem akarunk? Miért kattint rá mégis mindenki a döbbenetes tartalmat ígérő linkekre? Katasztrófa-turizmus? Puszta szórakoztatás?

„A megdöbbentés már élenjáró fogyasztási inger és értékforrás” - állítja a szöveg. Ha ez így van, és a megdöbbentő képeket fogyasztandó tartalomnak tekinthetjük, úgy ez nem táptalaja semmiféle elmélkedésnek. Egy példám mégis akad a megdöbbentő, tabudöntögető fotók közlésére, amik kivételt képeznek: egy német fotós, Patrik Budenz éveket töltött azzal, hogy az ember halálát objektíven lekövethesse, megtalálja azt a szöget, ahonnan megmarad a téma iránti érzékenység, de bekerül a képbe valami új: szembesülni a halandósággal, egyszerű, megmásíthatatlan tényként kezelni azt. Visszatérő látógatója lett bonctermeknek, helyszíneléseknek, amely látogatásoknak két albumnyi fotó lett az eredménye.

 Nem tálalt semmiféle szenzációt. Itt lehet a kulcs.