megint buzulás

Önkéntessé lettem a Pride filmfesztiválon, ahol rengeteg remek filmet vetítetenek és ebből egyet sem tudok megtekinteni. Volt ilyen (milyen?) csapatépítő foglalkozás, amikor mindenki elmondta, mit keres épp ott, én meg azt mondtam, hogy szenvedek az egyetememtől mint a bűn, utálom, mint a szart, és ettől kicsit szar a kedvem is, ezért, hogy kevésbé legyen szar, gondoltam eljövök otthonról és csinálok valamit, meg filmek közelében tartom magam, meg kilépek a komfortzónámból. Emberekre kell ugyanis karkötőt meg matricát meg gyufásdobozt sózni adományért cserébe, ami rendkívül nehezemre esik, szeretem az embereket a szaraimmal traktálni de csak ilyen közvetett formában, mint itt például, na mindegy. Szóval nagyon érdekes tapasztalat ott lenni, hajlamos vagyok a lányokat szeretem problémakört egyedinek tekinteni, ezzel együtt a melegségről pont olyan bután gondolkodni mint bárki aki teljesen tájékozatlan, és mindig meglepődni, hogy nem csak felborotvált hajú kockásinges leszbikusok vannak, hanem olyanok is akik nem azok, olyan fura, hogy én is mintha elvárnék valamit a leszbikusoktól ilyen kvír vagy milyen létemre (feladtam hogy definiáljam a szexuális orientációmat, általában undorodom a férfi testektől, de mintha a kamasz énemet büntetném ezzel, aki merészelt kísérletezni a heteroszexualitással, közben meg az ilyen lányos szépségű fiúkák és androgün csodalények és Vincent Cassel tökre tetszenek, úgyhogy nem vágom), úgyhogy íme megint egy lazn kapcsolódó esszé a hagyományostól eltérő nemi szerepben tetszelgő nőkről, mert mindenáron publikálni akarom az egyetemi ötöst (! - a tapasztalataim az elte btk-val kapcsolatban eddig a kövekezők: nem nagyon adnak át használható tudást, mármint nyilván nem, de vizsgán és számonkérésekkor használható tudásra gondolok, ellenben elvárják azok ismeretét, és valószínűleg azt hiszik, hogy az orvosi egyetemen vagyunk mert hatvan százalék alatt buktatnak) érő disszertációimat és mert abban reménykedem, hogy egyszerre csak felpezsdül a szellemi élet itt a blogomon, ezzel együtt az agyamban is.

Thomas Cunningham/Stephen Daldry - Az órák

/műalkotás, mely rendhagyó női vagy férfiszerepet jelenít meg/

Az órák című 2002-es film (Thomas Cunningham 1998-ban kiadott Pulitzer-díjas regénye alapján) három nő egy-egy napját mutatja be, köztük Virginia Woolfét, akit 1925-ben kiadott könyve, a Mrs. Dalloway (munkacíme Az órák volt) köt a két másik nőhöz, ez a könyv pedig – látszólag - egy nő egy napjáról szól. Ez így rögtön három olyan nő, akiknek jellemzésekor bár nem a „rendhagyó női szerep” kifejezést használnám, kétségtelen, hogy egyikük sem kora etalon-asszonya, és a vívódásaik vagy éppen tehetségük valahol igenis rendkívüli szerepbe helyezi őket.

 Az órák hősnői saját identitásuk elvesztése nélkül próbálják betölteni több-kevesebb sikerrel a szerepet, amelyben a társadalom tudni kívánja őket. A viszonyuk a szerephez változó: az egyik véglet, Clarissa amiatt aggódik, hogy talán túlságosan is eleget tett az elvárásoknak, míg a másik, Laura, csapdában érzi magát az életében.

A filmben szereplő Woolf alakja abból táplálkozik, ami róla köztudott: a huszadik század egyik legnagyobb hatású és tudású esszéistája, kritikusa, kiadója, feministája, gyermektelen felesége, írónője, és ezzel nagyjából ki is merít mindent, ami nem fér bele kora nőideájába (bár élete során rengeteget változott a társadalom, és ezen belül a nők szerepe, megítélése). Az írásra úgy gondolt, mint a megfelelő eszköz, hogy érzéseit és energiáit produktívan összpontosítsa, máskor úgy érezte, az írás inkább “csak úgy megesik vele”, semmint, hogy ő irányítaná azt. Nagyon érzékeny volt az őt körülvevő világra, és rendkívül fogékony a környezete apró részleteire – úgy gondolta ugyanis, hogy a lényeg éppen a legapróbb részletekben van. Ez az érzékenység hatalmas íróvá emelte, ugyanakkor a depressziója is dupla terhet rótt rá - kabátzsebét megpakolta kővel, majd belesétált az Ouse folyóba 1941. márciusában. Ez egyben a film nyitójelenete is, érdekes színezetet adva így a film egészének. A filmbeli Virginia pontosan tisztában lévén különcségével, kicsit mintha rá is játszana az őrult író-szerepre. Azon tűnődik, vajon miért nem olyan, mint amilyen a nővére, vagy mint amilyen az édesanyja volt. Mindkét nő sikeres volt ugyanis abban, amit vártak tőlük: ellenőrző hatalmasai voltak tökéletes háztartásaiknak, tökéletes életüknek, eleget téve a konzervatív társadalmi elvárásoknak, mialatt ő a saját szolgálóját sem volt képes elirányítani. Végül hősnőjét, Clarissát teszi azzá a feleséggé, anyává, nővé, akivé sosem tudott és soha nem is tudna válni. Érdekesség, hogy a film közben azon is mélázik, Clarissa megölje-e magát a regény végén – ami élettörténetének ismeretében végképp egyértelművé teszi (kicsit szájbarágja) a néző számára, hogy az írónő saját tépődéseit vetítette hősébe.

Clarissa Dalloway barátnőjével (élettársával) él együtt egy olyan háztartásban, amit sokan szokatlannak tekintenének – bár a barátnő tényétől eltekintve életvitele, szokásai meglehetősen mindennapiak, régi szerelme meg is jegyzi, hogy Clarissból valódi kirakatfeleség vált. A nő ugyanakkor gyakran érzi magát elidegenedve kedves, komfortos, környezetében, a saját gyönyörű otthonában. Megkérdőjelezi magát: vajon jól tette-e, hogy ennyi komprumisszumot kötött. Alakja sok mindenben megegyezik Woolf regényének címszereplőjével, Mrs Dalloway-jel (a nevük is ugyanaz), aki bár rendkívül élvezi mindennapi teendőit, mégis megkérdőjelezi magát, a döntéseit, az életet, amit él. Fájdalmas nosztalgiával gondol ifjúkori szerelmére, a kihasználatlan lehetőségeire, amik akkor előtte álltak. Összhasonlítja valahai bátorságot, szertelenséget, szabadságot a jelenlegi kisszerű hétköznapi kényelemmel, és már nem biztos benne, hogy elég neki az, amit elért, hogy tényleg erre vágyik, erre az életre, erre a párkapcsolatra (egy értelmezés szerint Mrs. Dalloway (Woolfé) olyan leszbikus nő, aki a biztonságos, férje oldalán eltöltött polgári életformát választja, mert az igazi szerelemről le kell mondania). A nap végén azonban (mindkét) Clarissa arra jut, hogy az élet értelme pontosan azokban az apróságokban, azokban a pillanatokban, órákban keresendő, amik most is örömet nyújtanak neki – például ha virágot vásárol és azt beleteszi egy vázába a gyönyörű otthona közepén.

Clarissa problémája nem is igazán tekinthető problémának ebben a kontextusban – az ő története a kilencvenes évek végén, New Yorkban játszódik - és éppen ettől az, hogy bár története egy nála majd száz évvel korábban él(hetet)t nőén alapszik, számomra arról szól, milyen a jólétünk betegének lenni, amikor már azon tűnődünk, vajon nem feleltünk-e meg túlságosan is, nem lehetett-e volna valahol, valamikor mégiscsak többet, vagy kevesebbet, vagy mást? Nem tudom, a kilencvenes évek amerikájában (illetve New Yorkban) mennyire kirívó dolog nőként egy nővel együtt élni, vagy, hogy egyáltalán beszélhetünk-e egységes idealizált nőképről egy fejlett nyugati ország esetében – ha csak arról van szó, hogy egy nőnek legyen férje, gyereke, háztartása amit vezet és esetleg, nagyon esetleg valami tisztességes ámde nem túl megterhelő munkája, akkor Clarissa máris megbukott a teszten.

Laura belső konfliktusa a legsúlyosabb hármuké közül. Fiatalon feleségül ment valakihez, mert úgy érezte, ezt kell tennie, ezt várja tőle mindenki. Személyes igényeit alárendeli a kötelességtudatnak amit a családja iránt érez, ennek eredményeképp pedig folyamatosan elfojtja elégedetenségét a világával kapcsolatban, ami így perfekcionizmusba hajlik, mind a házát, mind a gyerekét, mind pedig férje születésnapi tortáját illetően. Úgy érzi, boldognak kéne lennie, hiszen mindene megvan amiről egy hozzá hasonló nő álmodik, ő mégsem az, fuldoklik a feleség- és anyaszerepben, ebben a bűntudat-örvényben. Laura története a második világháború után játszódik, az ötvenes évek amerikájában. Ugyan nincsenek már olyan szigorú erkölcsi normák, íratlan szabályok, mint amik Virginia Woolf Angliájában voltak, a társadalom konvencióit, ha tetszik, hatványozott erővel kezdte ilyentájt az emberek arcába sugározni a televízió, az óriásplakátok – még egyszer, az ötvenes évek amerikájában, egy középosztálybeli fehérek lakta kisvárosban, ahol és amikor – benyomásaim szerint – körülbelül olyan véresen komolyan vették ezt a zsigeri konvencionalizmust, ami számomra felér a viktoriánus anglia végtelen illemszabályainak tömegével. Nem csoda tehát, hogy ez a nő, aki úgy érzi, ez a szerep, ez a fajta élet számára nem felel meg, pontosabban inkább, hogy ő nem tud sem az évezredes anya toposzban helyt állni, sem a szomszédainak megfelelni, rettenetesen kínlódik. Az olvasásban mindenesetre átmeneti nyugalomra lel, a Mrs. Dalloway olvasása közben ki tud lépni saját életéből, és kritikusan megvizsgálni azt. Felmerül benne az öngyilkosság gondolata is, hogy végleg kiléphessen, ám végül nem teszi meg, de elhagyja őket, Kanadába költözik. Ez a tette a külső személő számára hihetetlen önzésről árulkodik, számára pedig a megváltást, az egyetlen ehetőséget jelenti. A családját elhagyó nő talán az egyik legnagyobb tabu – azon nagyon kevés írások egyikének, melyet a témában találtam, éppen ez a címe.

Az általam felsorolt nőket és logikusabb lenne a nőként megbukott, vagy nem megfelelt kategóriába sorolni, figyelembe véve azonban jellemüket, sorsukat, belső vívódásukat, én rendhagyónak értékelem őket.