Andris

Reggel olvasgatom a híreket, pontosabban többnyire a cikkek címét... Ov illiberális állama, még mindig a szaros emlékmű, elgázoltak egy embert az M3-ason, elkezdték azonosítani a maláj gép áldozatait, félni kell a repüléstől? ajjaj, lássuk!

Pár órával később a nővérem vészjósló dolgokat közöl a facebookon, pontosabban egy elsötétült arcképpel sejteti hogy valami szarság van, szóval visszafojtott lélegzettel kezdek tájékozódni, hogy mi az.

Még sosem halt meg senkim. Pontosabban de, de nem ismertem őket és/vagy túl kicsi voltam mikor történt. Fogalmam sincs milyen érzése van az embereknek, ha meghal valaki a közvetlen környezetükben. Andrist gázolták el az M3-ason.

Mikor elballagtam a nádasdyból, utána az egész családdal beültünk egy étterembe, ami önmagában is igazán megható volt, mert nem nagyon volt jellemző a csaldomra az ilyesmi. Nem, valójában nagyon természetellenesen éreztem magam. Akkoriban fogtam fel, mik az erőviszonyok a családomban, akkor ment a világháború afelett hogy vajon szabad-e nekem magániskolába járnom vagy az egész egyszerűen nem a mi kasztunknak lett kitalálva és hagyjuk is ennyiben, és ezért igazából egy tök nagy képmutatás volt az egész összejövetel. Andris és a nővérem mindenesetre akkor jelentették be az eljegyzésüket aminek szerintem marhára örültem, mert Andrist nagyon jófejnek találtam. De szerintem zavarban voltam, fogalmam sem volt hogy ez most meglepő-e vagy nem, hiszen felvételire, mikor képeket kellett vinni a családomról, ő is rajta volt a képeken.

Aztán a karácsony valamelyik napját náluk töltöttem, vagyis rögtön mind a kettőt, mert akkor már nem lehetett a család két felét egyszerre egy helyen üdvözölni. Andrisnak van egy ilyen hihetetlen nagy böhöm ipodja amin vagy 10 millió előadótól volt ezer milliárd szám, és teljesen lenyűgözött, hogy ezt mind magánál tarthatja, és bármikor hallgathatja bármelyik zenéjét. azóta akarok én is olyat. Szóval ezzel az ipoddal szórakoztam. Ja, és Andrisék indiai kaját csináltak vacsira, iszonyú jó volt nem halászlevet meg ezeket a  kötelező dolgokat enni, amiknek mind nagyon rossz az íze. Bűvöltem a dobcuccát is, megjegyeztem hogy szívesen dobolnék, mire a nővérem valószínűleg jól kiröhögött. Egy Fekete-Kovács Quintet albumot kaptam tőle.

Ők végül aztán szétmentek. Utoljára egy éve láttam Andrist véletlen a 86-oson, mikor szokás szerint 11 körül sikerült beerőszakolnom magam az áhított iskolába. Kedvesen integettünk egymásnak, de kedvem és igazából bátorságom sem volt hozzá, hogy odaüljek beszélgetni vele. Szerencsére hely sem volt. Ideges voltam, hogy mégis miről beszélnénk, és különben is egy begubózott melankólikus kis szaros görcs voltam.

De most nagyon haragszom, hogy nem ültem oda beszélgetni vele. Akkor is, ha semmiről sem szólt volna. Csak megkérdezni, hogy hogy van, hagyni hogy megkérdezze, én hogy vagyok... Csak hetekkel később meséltem nővéremnek, hogy láttam Andrist, ő pedig aggódva kérdezgetett hogy szerintem hogy volt, hogy nézett ki. Akármilyen szarságok is történtek velük, vagy kettejük közt, a nővérem azért nagyon szerette őt, ez a szakításuk után is sokszor kiderült számomra.

Szóval még így sem egészen biztos, hogy ő olyasvalaki, aki az én közvetlen környezetemnek számít, vagy számított.
De örülök, hogy legalább rámosolyogtam a buszmegállóból! És örülök, hogy ismertem!
Még párszor elsírom majd magam emiatt, szörnyülködöm, hogy fel sem fogjuk, bármikor véget érhet az életünk anélkül hogy bármi jelentőset is cselekedtünk volna...
De ő cselekedett!

Pont ma gondolkodtam el azon, hogy tényleg be kell iratkoznom szeptembertől dobra, és nincs kifogás. Mostmár tényleg nincs kifogás. Ez lesz az én tiszteletadásom.
És mostmár tényleg jó lenne hazmenni és megölelni a nővérem.
Nyugodj békében, Andris!

megírják helyettem

CSINÁLTAM EGY ÚJ BLOGOT.
kérem az univerzumot, hogy fogadja el ezt, mint értékes időtőltés.