pfuj

pfuj hányinger
danis elza takarodj! lol
pfuj alkohol ijesztően jól bírása
pfuj zénó
pfuj akg-s házibulik
pfuj minden
pfuj kevés idő
pfuj megjavíthatatlan dolgok
pfuj visszafordíthatatlan vétkek

és üdvözöljük régi ismerősünket, a letargiát újra kis köreinkben

Óóóó bassza meg

hat perc gyönyör

írtam egy iszonyút (boldog szülinapot Luca!)

Íme egy meghatározhatatlan műfajú posztmodern átérezhető rokonszenves iszonyat, ami csak úgy kiömlött belőlem tegnap este.

Hiányzol                                        

(alcím: a "vers" szó beszennyezése)

Hiányzik, ahogy integetsz.

Mikor még én értem oda elsőnek.

Hiányzik, ahogy beszélsz

Ahogy a téged csodáló igényes leánytömegeknek

beintesz.

Hiányzik, mikor úgyemlegetsz személyeket

mintha ismerném őket

Mikor félórás monológomra a válaszod "Igen?"

s fusztrációm ölte így  gigantikus méreteket

rávágom, hogy "NEM!"

te nevetsz, arcodról sugárzik az értelem

(csak én nem észlelem). 

Hiányzik, mikor zenére halgattunk

gitáros buziság szerintem

dalra alkalmazott boldogság, állítod te

fenn este a domboson kábé tíz a fok

kicsiny énem a fűben vacog

körülölelik hamarost a szeplős karok

- rövidke pánik

hamar elmúlik - 

aztán már csak a gitáros buziság marad

ahogyan  dalra (és dombra) alkalmazott boldogsággá válik.

Hiányzik,  ahogy nem hagyod meghívatni magad,

ahogy szabadkozgatsz meg magyarázol

hiányzol.

(Bár megjegyezném,  

te eszement barátsággyilkos

mielőtt még  jellemző módon feledném

ha megjelennél most mellettem

váratlan és szervezetlen

undok lennék, bunkó,

"Olyan, mint egy felnőtt"

mert tulajdonképpen és tényszerűleg

utállak meg rühellek

s lenne úrrá rajtam ezerféle hevület

akkor sem bírnék mosolyogni

 meg ilyenek.)

Hiányzik, ahogy mesélsz

ablak alatt lakó és filmbeli denevérekről regélsz

hogy mindenre szó szerint emlékszel 

amit valaha mondtam (vagy gondoltam)

a telefonokra, melyek szerint már

hazafelé igyekszel

holott velem vagy valami valószínűtlen helyen

és eszed ágában nincs az indulás még 

mindez volt rohadtul rég

mikor a késés

a mozi, az értekezés

nem csupán halovány emlék

ellenben nagyon is valós

(énem meg még mindig adós

a tábori fogkrém árával).

Művem hosszúra nyúlt

rétestészta  már kicsit

idézek hát még egy bűnösebb fajta homlokpuszit

dunapartot, mekit, valami kevésbé  ödipuszit

mondjuk, hogy önfejű vagy marhára

(ez pont az, de hiába)

hiányzol

de k-vára

ennyit mára? 

szabad a vélemény nyilvánítás a lehúzás a leszólás

a lehányás
áldjon az ég, Lucus

azt mondta "hogy ő nem bánja"

és ezt a gondolatot még csak most gondolta újra az agyam.
fura
Nagyon el vagyok foglalva az "emlékek definiálásával", mégpedig oly módon, hogy gondolkodom az emlékeim jelenlegi tartózkodási helyén (az elveszett emlékeimén is), azon, hogy elmebeteg vagyok-e úgy egyébként, és hogy mégis milyen füzetbe fogom mindezt leírni.
Ilyen minimalista újrahasznosított papírosra gondoltam, aminek majd a keményfedelére ráírom szép betvekkel, hogy "EMLÉKEK" és leülök a dunapartra, akis sziklámra a mínusz negyvenhét fokban, és elértekezgetek magamban.

Egy óra ebédszünet, az azért jóféle dolog... Tiszta menőnek érzem magam, hogy kings of leont hallgatok miközben soma almás gépén nyomulok és megtagadom a "gimnazistalány objektíven vagy hogy" stílust, és úgy írok blogot, mint a Dóri, hogy "a savoyain találkotunk fél délkor majd elmentünk talpbetétet venni".

Egyébként ma a hülye orkok csak egyszer csináltak belőlem hülyét, mikor is a batyin megint hagytam negyvenkilenc embert átesni önmagamon, miközben előkotortam az érvényes jegy és bérletem, aztán nem akart senki rám támadni, miközben lélekszakadva rohantam a békási hévhez.
Ja igen.
Remélem, hogy egy olyan alatt lelem a halálomat, ha belátható időn belül nem válok normálissá.

Tegnap este Reginának azt vallottam, hogy nagyon erős hiányérzetem van, mire ő azt mondta, hogy hát biztos valami fiú kéne ismét a tyúkszaros kis életembe, mire én magamban nagyon felháborodtam, hogy én egy olyan dolog miatt érzem magam furán, mint ezek az agyrokkant barmok, akik állítólag emberek.
Na mindegy.

Ma már lefordítottam másfél oldal bibiszi hírt a vörösiszapról, írtam egy epochazárót (sosem mondtam még ilyet, de megölöm magam, ha nem lesz 100 százalék, vagy annál jobb :D) és nem...

Ú basszus utálom ezt a bejegyzést... újat kezdek, ugyanezzel a címmel. Viszlát.

életem legromantikusabb percei (Kerepelek amíg leheet)

Most képzeljék el, hogy már ezen is túl vagyok.
Szerdán találkoztunk.

 Túl vagyunk  búcsúzkodás első felvonásán. Az én vállam erősen rázkódik valamilyen kból, bár még eszem ágában nincs bőgni, kis fejem a vállán nyugszik.
Ismeretlen lány a távolban: - BARNABÁS!
Én produkálok egy groant (na tessék, a nyelvi év), mert csak annyit érzékelek vak és gyengénlátó érzékszervemmel, hogy az egyed nőnemű, és beszélni fog. Ismeretlen lány közelebb jön, látom, hgy Vivi az, megenyhülök, és időközben már eleresztettem B-t.
B: - Szia!
Vivi: - Sziasztoook! Szia, Vivi vagyok. - Odahajol, megpuszil*.
B: - Már ismeritek egymást.
Vivi: (nevetve) - Jó. (Hosszas magyarázatba kezd arról, mit keres rrafelé, kire vár, és hova fog vele menni.) És ti? Együtt?
B, én: órákna tűnő pillanatokig csak nyögdécselünk, cipőt bámulunk, felvonjuk a szemöldököt, magunkban hatalmasat röhögünk a helyzet iróniáján, aztán zavartan: - Nem.
Vivi: (egyre jobban vigyorogva): - És KÉSŐBB? EGYÜTT?
B, én: - NEM.
Vivi: megdöbben.
Én: - Ezt most rohadtul eltaláltad.
B: - Igen.
Én: - Épp túl vagyunk egy borzasztó beszélgetésen.
Vivi - BORZASZTÓ? MIÉRT?
B: - (Megindokolja, de az indok olyannyira nem tetszik hogy nem is emlékszem rá.)
Vivi: - És akkor csak barátok vagytok?
Én: határozott, önálló, érzékeny, intelligensnő hangon - Nem tudjuk.
Csend.
Vivi és Barnabás beszélgetésbe kezdenek olyan dologról, amihez nincs opcióm vagy mim hozzászólni, így aztán kivárom a lehető legváratlanabb (XD) pillanatot, hogy bejelentsem a távozásomat, aztán egy félresikerült búcsúölelés után kifejezéstelen arccal el is vonultam. 

De ez komolyan, ez díjnyertes, ez hihetetlen. Még szóvá sem tesszük a "barátságunk" zátonyra futásának tényét, erre jön valaki az égből, hogy megkérdezze azt az egyetlen dolgot, amit nem kéne. Ilyen nem csak a tévében van? Hát nem véletlenül ne nézek tévét, basszameg! Na.
Ajánlom a hevön sztrít szevön kereplő című számát búcsúzásképpen mindenkinek, akivel először hallottam.