életem legromantikusabb percei (Kerepelek amíg leheet)

Most képzeljék el, hogy már ezen is túl vagyok.
Szerdán találkoztunk.

 Túl vagyunk  búcsúzkodás első felvonásán. Az én vállam erősen rázkódik valamilyen kból, bár még eszem ágában nincs bőgni, kis fejem a vállán nyugszik.
Ismeretlen lány a távolban: - BARNABÁS!
Én produkálok egy groant (na tessék, a nyelvi év), mert csak annyit érzékelek vak és gyengénlátó érzékszervemmel, hogy az egyed nőnemű, és beszélni fog. Ismeretlen lány közelebb jön, látom, hgy Vivi az, megenyhülök, és időközben már eleresztettem B-t.
B: - Szia!
Vivi: - Sziasztoook! Szia, Vivi vagyok. - Odahajol, megpuszil*.
B: - Már ismeritek egymást.
Vivi: (nevetve) - Jó. (Hosszas magyarázatba kezd arról, mit keres rrafelé, kire vár, és hova fog vele menni.) És ti? Együtt?
B, én: órákna tűnő pillanatokig csak nyögdécselünk, cipőt bámulunk, felvonjuk a szemöldököt, magunkban hatalmasat röhögünk a helyzet iróniáján, aztán zavartan: - Nem.
Vivi: (egyre jobban vigyorogva): - És KÉSŐBB? EGYÜTT?
B, én: - NEM.
Vivi: megdöbben.
Én: - Ezt most rohadtul eltaláltad.
B: - Igen.
Én: - Épp túl vagyunk egy borzasztó beszélgetésen.
Vivi - BORZASZTÓ? MIÉRT?
B: - (Megindokolja, de az indok olyannyira nem tetszik hogy nem is emlékszem rá.)
Vivi: - És akkor csak barátok vagytok?
Én: határozott, önálló, érzékeny, intelligensnő hangon - Nem tudjuk.
Csend.
Vivi és Barnabás beszélgetésbe kezdenek olyan dologról, amihez nincs opcióm vagy mim hozzászólni, így aztán kivárom a lehető legváratlanabb (XD) pillanatot, hogy bejelentsem a távozásomat, aztán egy félresikerült búcsúölelés után kifejezéstelen arccal el is vonultam. 

De ez komolyan, ez díjnyertes, ez hihetetlen. Még szóvá sem tesszük a "barátságunk" zátonyra futásának tényét, erre jön valaki az égből, hogy megkérdezze azt az egyetlen dolgot, amit nem kéne. Ilyen nem csak a tévében van? Hát nem véletlenül ne nézek tévét, basszameg! Na.
Ajánlom a hevön sztrít szevön kereplő című számát búcsúzásképpen mindenkinek, akivel először hallottam.