kevesebb, mint két hónap van hátra a várva-várt londoni utazásomig és akkor aki régóta ismer, az tudja, hogy most minimum bele kéne fulladnom az örömkönnyeimbe, hogy ilyen egyszerűen és zökkenőmentesen és izgulás nélkül teljesül az egyik legnagyobb álmom, de az a baj, hogy semmi ilyesmi nem történik! Mármint borzasztóan örülök és nagyon várom, de nem vagyok idegbeteg, és csak háromszor jut eszembe egy nap. Ez vajon züllés, érzelmi csillóim elpusztultak, vagy mi? Az emberek ahogy nőnek (öregszenek), kevésbé képesek valami iránt lelkesedést mutatni? Nem értem.
Lehet az a helyzet, hogy egész más valamiért úgy lelkesedni, hogy semmi garancia nincs a megvalósulására, és tulajdonképpen álmodozunk míg bele nem görcsöl a gyomrunk (ami rohadt jó érzés, mikor nagyon csodálatos képeket látsz magad előtt, és beleremeg a gyomrod), vagy lehet valamiért úgy lelkesedni, hogy tudjuk, meg fog történni, tán szarabb lesz mint reméltük, vagy jobb, de akkor is elveszik a varázsa a dolognak... egy kissé.
Summa summarum, álmodozni jobb, mint konkrét dolgokra készülni :D.
Az egyetlen alkalom, mikor mégis olyan gyomorgörcsösen érzetem magam, az akkor volt, mikor Vikivel a gép előtt összeírtuk az összes boltot, ahova be akarunk menni, és kitaláltuk, hogy jutunk el oda.
Mindegy, ... mindegy.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése