Hangulatskála

Dragomán György : Oroszlánkórus

Hatalmas vállalkozás írásban rögzíteni valamit, ami nem vizuális. Érzéseket, hangulatokat közvetíteni, lefesteni, ez az, amiben az írók elviekben elég jók, ezért kedveljük olvasni a szerzeményeiket. Izgalmas példa azonban Patrick Süskind Parfüm című könyve, aminek hosszú bekezdései szólnak szagokról, illatokról, és a történet katarzisa is egy szagélmény elszabadulása – emellett már nem is tűnik olyan nagy dolognak az, hogy Dragomán György a novelláiban sikeresen szavakká konvertálta a hangot – legyen az zaj, beszéd vagy éppen a zene, aminek nagysága éppen abban rejlik, hogy a többi művészeti ággal ellentétben nem utánoz, hanem saját szabályrendszere van, csak ott és akkor létezik, amikor létrehozzák. Ez a novellafüzér egy hangulatskála.

Dragomán stílusa elég markáns, messziről és kevésből is felismerhető: hosszú, akár bekezdésnyi élőbeszéd-szerű mondatok, amiken nem kell túl sokat gondolkodni, mert határozott, élő képeket írnak le, melyeket körülleng a mágikus realizmus – némely írása például néhány apróbb stilisztikai átalakítás után akár forgatókönyvként is funkcionálhatna. Ez valamiféle választóvonalat is jelent Dragomán munkásságához való viszonyban – az olvasót vagy magával ragadja, vagy pedig viszolyog tőle néhány bekezdés után. Esetleg felváltva a kettő.

A 2015-ben kiadott novelláskötet tizenhárom év termését fűzi össze, az író tehát aktívan alkotott a Fehér Király és a Máglya között eltelt nyolc év szünetben is, de szokatlan jelenség, hogy egy írónak a regényei után jelenjen meg novelláskötete. “Novellát az elején könnyebb írni, kicsi és kegyetlen tér a novella, nem lehet az időt húzni, vagy működik, vagy nem. Nagyon jó iskola, lehet próbálkozni, amit egy regényben nem lehet” - állítja maga a szerző. És talán éppen ez az, ami miatt az Oroszlánkórus novellái inkább magukkal ragadtak, mintsem elszédítettek volna. Az író és regényei nagyságát zengő megannyi hang mellett merészelem kijelenteni, hogy Dragománnak jobban fekszik a novellaírás (a Fehér Király sikere is talán ezt támasztja alá). A kicsi felület és idő, amiben nincs hely és alkalom arra, hogy a szöveg terjengőssé váljon, vagy túlságosan eluralkodjon, az ilyen metróútnyi etapok éppen tökéletesek ahhoz, hogy ezek az élénk, mágikus képek beleégjenek az ember tudatába, megríkassanak/nevettessenek, elgondolkodtassanak. Egy nagyjátékfilmet végignézni megterhelő, de egy rövidfilm kevesebb kockázattal jár, ha nem tetszik, akkor sem tart sokáig, és poszttraumás stressz szindrómává is kisebb eséllyel alakul az olvasói élmény a mű letétele után.

Persze itt sem minden momentum kiemelkedő: a lezárások a novellák némelyikében igen váratlanra sikeredtek – nem a jó értelemben. Kiemelném azonban a Hevimetált, aminek varázsa éppen ebben a hétköznapi, élő vulgaritásban leledzik, és éppen a lezárása (“Pedig bazmeg, kurvára igaz”) zengeti tovább a történetet, konzerválja a hangulatot, vagy a Cry Me a Rivert, ami egy énekesnő életéből mutat fragmentumokat ijesztő pontossággal – Dragomán csodálatos képessége (amivel alapvetően nem árt, ha egy író rendelkezik, de ő a magasiskoláját prezentálja ennek), hogy tökéletes hitelességgel ír mind egy nyolcéves kisfiú, egy dél-amerikai lány, vagy a már említett énekesnő szemszögéből, mindamellett, hogy mindegyik alakjában eltéveszthetetlenül ott van ő is. Erre ellenpélda a Húsleves című novella, ahol a kislány alakja kivételesen közhelyesre, egy buta gügyögő kis lénnyé egyszerűsödött. Többnyire azonban az írónak súlyos témákat, dilemmákat sikerült rendkívül pontosan, de csupán egy villanásnyira, elemelve, egy varázsvilágból tálalnia hol a humoros oldalról közelítve, mint amilyen a Poszthumán Randi, vagy éppen a körülmények adta közönyből, ahol az anya egy villamosúton próbál megszabadulni soha meg nem született kislánya emlékétől, és ahol éppen ez a közöny teszi igazán meghatóvá a történetet.

Minden jövőbeli olvasónak, aki még nem találkozott Dragománnal, azt tanácsolnám, a novelláival kezdje az ismerkedést – az Oroszlánkórusban található novellák nemcsak az emberi lét mély ismeretéről adhatnak számot, azt is megmutatja, milyen fantasztikus is tud lenni az, ha valaki ért az írás mesterségéhez.

“Elhatároztam, hogy én mindig írni fogok, mert ez a módja annak, hogy papírra vessem a képeket, amiket látok, és utána ne is gondoljak rájuk többet.” Nem is tudnám jobban üdvözölni ezt az elképzelést.