statisztálok egy forgatáson. szemerkél az eső és olyan mesterséges alkonyati kékség van, nagyon szép. már éppen befejezték a jelenetet amihez kellettünk, de nem is volt átálls, hanem rögtön folytatják egy olyan képpel, amikor a kamera végigsuhan egy folyosón, vagy inkább szűk sikátoron, és a gyerekek bukkannak fel meg kezdenek el valamit csinálni dolgokat gondosan megkoreografálva. ahogyan ezt felveszik, valamiért hirtelen képes vagy a már kész filmet látni, sőt, ahogy a végére ér a kép, vissza is tudom tekerni majd újranézni lassítva, és megfigyelni, hogy bár a koreográfia nagyon ki van találva, a statiszta gyerekek elég bénák, és látszik a fejükön mielőtt elindultak, hogy a jelre várnak. (bár ahogy most belegondolok, ez direkt volt így, különben miért láttuk volna őket mozgás előtt?) hirtelen felocsúdok ebből a játékomból, arra, hogy már mindenki eltűnt körülöttem, és csak a rendezőt látom, aki az operatőr is, és magában áll a kamera előtt, nem sürög körülötte senki. nagyon szép kép, ahogy áll a nagy tér közepén a kamerával, előtte ez a sikátor, kicsi füst is van, meg gégen, és elég gynyörű az alakja, ráadásul tudom, hogy maga Spike Jonze az. most sínen tologatja a kamerát, merőlegesen a képre, én pedig egyedül vagyok, csak nézem ahogy dolgozik és senki nem szól be, és el sem hiszem, hogy egy ekkora mestert nézhetek dolgozni, ilyen közelről. vége van, kész lett, örülnek, megfordul és azonnal beszélni akarok hozzá. elindul felém, mosolygok a szemébe nézve, azt hiszem észre vett és rám mosolyog, aztán mikor közelebb jön, kiderül, hogy mögöttem vigyorog valakire, de ez sem szegi kedvem, mert mikor észreveszi, milyen elkeseredetten próbálom útját állni, megáll és nyújtja a kezét. körülbelül a hasáig érek. nagyon magas és lenyűgöző, valójában valami érdekes keveréke annak, amire Spike Jonze külsejéből emlékszem, valami személyes szakmai védőszentemnek/megváltómnak és ennek a figurának:
bemutatkozik, de azt érzem, hogy nem nagyon figyel, mégis belekezdek. you see i also want to be a filmmaker... nem igazán figyel, már megint egy random arc ezzel a szöveggel. ..the...the d.o.p.. hirtelen én is meglepődöm, hogy ez jött ki a szmon, bár a legnagyobb természetességgel mondtam és lelkesedéssel szenvedéllyel minden szarral, furcsa hogy az írást nem is mondom, én is azt hittem, hogy az a fókusz. and its just... elcsuklik a hangom, tiszta könny a szemem, tényleg olyan őszintén boldog és meghatott vagyok, mint szerintem még soha, de mosolyog, hogy nyugodjak le, érti, ő is volt itt, miközben szintén meg van hatva attól, hogy valakit ennyire lenyűgöz. just so fascinating to meet someone like you. boldogan hosszan nézzük egymást, mintha egész életünkben arra vártunk volna, hogy találkozzunk. a következő pillanatban azt játsszuk, hogy képet csinálunk magunkról, eszembe sem jut, hogy igazi képet csináljak, nem akarom erre pazarlni ezeket a drága és soha vissza nem térő pillanatokat, valamiket beszélünk, nem emlékszem mit, csak hogy pontosan azt az őszinte örömöt látom az arcán mint amit érzek és megjegyzi, hogy you're just like me, see? és nevetgélve a kabátjainkra mutat, neki is nagy sárga kabátja van mint nekem, csak élénkebb, és akkor mégis úgy döntök, hogy akarok képet, valami csodának köszönhetően a zsebemben van a telefonom, erre megjelenik három operatőr inas, elég messze állnak tőlünk és az egyik vonalzóval méregeti hogy jó helyről lőjön, egy telefonos képet, na mindegy, eddig fogta amúgy a kezem az ő hatalmas kezével, de most arra eszmélek, hogy már ötven statiszta gyűlt körénk és elég ideges leszek, kis idő után meg is kérem a csajt aki például közénk állt, hogy hadd cseréljünk helyet, nekem ez a kép tnagyon nagyon fontos. elkeseredem, úgy érzem, vége a csodának, ráadásul egy ilyen hülyeség miatt, és akkor elengedem a kezét, már két ember választ el minket és csak kínos. a következő pillanatban átnyűl a "tömegen", kiemel, mintha az óvodás kislánya lennék, olyan is az egész, mintha értem jött volna az oviba, nevetünk egymásra, elvisz kicsit odébb a többiektől, leülünk egy padkára, kérdezem tőle a hülyeségeimet, hogy mindent ő fényképez? csodálatos az egész, egyszerre látom magunkat kívülről és vagyok benne a jelenetben. aztán elképzelem, mégis hogyan fogom ezt elmesélni meg tudatni mindenkivel? és ahogy fogalmazoma történetet, egyszercsak beugrik, hogy valami nem stimmel, ez tényleg megtörtént?
ez tényleg megtörtént?
nem.
és akkor minden összeomlott, kiszippantott a valóság ebből a csodából, tényleg olyan érzés volt, mintha keresztül passzírozódnék a porszívó csövén, vissza zuglóba az ágyamba és bőgtem mint egy hülye, mert maradnom keett volna még ebben az álomban, beszélnünk, fontos dolgokról, ő volt az én Capronim, aki álmomban elmondja, hogy nem kell eltemetnem magam azért mert tiszta fogyatékos vagyok és az elemzőképességem egy nagy nulla, ehhez csak álmodni kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése