kiegyensúlyozott családi körülményeim

Kedves Doktornő!
Ma este megint cirkusz volt, olyan igazi. 
Otthon voltam, nővéremről tudtam hogy jönni fog mert kölcsönkért valamit, én pedig lusta voltam elvinni neki úgyhogy megkértem, jöjjön át érte. Vele jött azonban anyukám is, és persze rá 10 perccel megérkezett az apám. Teljesen higgadtan köszöntötte őket, aztán kicsit később kérte anyukámtól a nővérem lakáskulcsát (ez nála van, mióta a nővérem ugye elköltözött). Ebből természetesen iszonyatos vita lett, egy darabig ment hogy süketnek tettessem magam, aztán elkezdték ütlegelni egymást, amikor pedig már elég nehéz ezt csinálni, úgyhogy bőgve fogtam az apámat hogy hagyja abba. Elég ijesztő volt. Anyukám nagyon félt, a földön ült és rimánkodott apámnak hogy ne bántsa. Eddig meg sem fordult a fejemben, hogy ez talán sokkal többször fordult elő régebben mint gondoltam. Szörnyű volt így látni és lehet hogy ezután még nehezebb lesz elfogadnom azt, hogy nem tudok segíteni rajta. Vagy azt, hogy talán nem is akarok. 
Ezután elkezdték párhuzamosan hívni egymásra a rendőrséget, én bementem a szobámba hogy összepakoljak mert el akartam jönni. Apám közben az én kulcsomat is elvette, mindenkit bezárt a lakásba, az volt az elképzelése hogy addig nem megy ki senki ameddig nem kapja vissza a nővérem kulcsát. Ën erre azt mondtam, hogy rendben, akkor az ablakon megyek ki, mire mind rámugrottak. és elsősorban tényleg csak távozni akartam, nem megölni magam, és ez kivitelezhető is mert nem messze az ablakomtól van fél emelettel alacsonyabban egy tető és már csomószor elképzeltem hogy kimászok rá. De azért rizikós eléggé, és abban a helyzetben nem igazán bántam volna hogy sikerül-e vagy nem, csak máshol akartam lenni. 
Mindegy, innentől fél percig az volt a téma hogy üljek le szépen és minden ablak legyen becsukva, nekem pedig jót fog tenni egy kis kórház, nyugtató, felügyelet, már úgyis jönnek a mentők anyukámhoz. 
De ezután újrakezdődött. A nővérem provokált, apukám össze vissza beszélt. 
Kiültem a teraszra és sikerült összeszednem és őszintén leírnom amit érzek. Érdekes, hogy eddig egyszer sem sikerült ezt a családommal kapcsolatban.
Végig kint ültem a teraszon míg a rendőrökkel csevegtek (a mentősök nagyon kedvesek voltak egyébként) és csak foszlányokat hallottam anyukám meg nővérem vallomásából vagy mi is ez ilyenkor. Jobb is. Nekem szerencsére nem nagyon kellett megszólalnom.
Miután elmentek, apukám kb két vagy három mondatot intézett hozzám, egyiknek sem volt semmi köze a dolgokhoz, amik percekkel előtte történtek. Ugyanolyan társalgás, mint bármelyik másik. Vagyis én nem válaszoltam. Lettek volna kérdéseim , komolyak, de nem volt bátorságom feltenni őket. Pedig nem kell tartanom tőle. Vagyis nem tudom, hogy kell-e. De pénzt sem merek tőle kérni mondjuk buszjegyre, nemhogy azt megkérdezni, hogy most valóban csak miattam van-e itt még Magyarországon? Mert egy darabig ez volt a szöveg. Ugyanis én nem szeretném, ha miattam maradna. Ha hazamenne, akkor szépen elfelejtenénk egymást, legalábbis én őt el tudnám, nekem nem ő hiányozna, a legkevésbé sem, hanem egy apafigura, de ennek a hiányát már milliószor elgyászoltam, és képes lennék túllépni ezen. Sőt, ha visszamenne, egy mérgező tényezővel keveswbb lenne az életemben. És ezt le lehetett volna kommunikálni úgy is, hogy jól hangozzon neki (de ami rosszul hangzik azt úgysem mondtam volna mert nem érti). De nem tettem, mondtam volna de nem beszéltem mégsem. Mert félek tőle. Nem normális, hogy ilyen emberrel élek együtt, akitől félek, akivel nem tudok kommunikálni, persze hogy használhatatlan vagyok. Persze hogy nem véletlenül nem vagyok otthon ha ő is ott van. És ezekre mind csak most jövök rá.
De mégsem tudok tenni semmit. Nem akarok elköltözni, nem vagyok képes a saját lábamra állni, még nem. De az is biztos, hogy itt nem fogok tudni erőt gyűjteni hozzá.
Beszélnem kell apukámmal, ehhez szeretnék segítséget. Mit mondhatnék neki?

Az a baj, hogyha nem vagyok lusta eljönni otthonról, ez mind nem történt volna meg.