:(

a doktornéni szerint fantasztikus teljesítmény, hogy idén még nem hánytam/vágdostam szét magam, vagy nem kezdtem el huzamosabb ideig nem enni. és azt mondta, normális, hogy nagyobb kupac szarnak érzem magam mint akkor, mert ezek a dolgok mind arra voltak, hogy jobban érezzem magam, kiválóan helyettesítették a szeretve és elismerve levést (jó hülyén hangzik).
Van egy olyan gyanúm viszont, hogy ez rohadtul nem tudatos volt eddig, hanem csak a szőnyeg alá söpörtem a dolgokat, mint ahogy mindig előszeretettel teszem, és csináltam valami furát, például hogy kikerültem a tükröket. Egyik nap ugyanis bementem erobikra és volt szerencsém egy hatalmas tükörrel szembetalálni magam, és a tükörből visszanézett rám az a plusz nemtomhány kiló amit a reguláris étkezéseknek köszönhetek, de talán nem is ez volt ami fájdította a lelkem, mert én "vékonyabban" sem láttam magam vékonyabbnak. Hanem hogy mennyire hiányzik ez a egész szar. Tényleg olyan, mintha egy barátnőm hiányozna. Jó szar barátnő egyébként, mert azt mondogatja hogy mekkora szar vagy és csak akkor dícsér meg ha ájuldozol a gyengeségtől, de az viszont olyan jó mintha orgazmusod lenne. De akkor is ez a képzeletbeli barát a fejedből legalább mindig ott volt, megértett meg minden szar, neki nem x-edik opció vagy ha nem ér rá más, hanem bármikor fordulhatsz hozzá, csak annyi a feladat, hogy gecihangosan korogjon a gyomrod és szépen hazudd azt mindenkinek hogy márpedig most zabáltál fel egy egész hűtőt.
 Szóval néztem a dagadékot a tükörben, és igazán nagyon szomorú lettem, hogy véget ért egy csodálatos időszak, egy bimbózó barátsság, oh! És nem kaphatom vissza mert én is jól tudom, hogy amit leírtam az nem igaz, ez az időszak nem volt fantasztikus hanem hiper megafos volt, csak hát ugye... attól legalább néha ügyinek éreztem magam. Így meg nincs semmi ami olyan nagyon lelkesítene.
De üzenem neki, hogy hiányzik. Kedves evészavar, nagyon hiányzol.