az utazás lélektana, vagy hasonló coelhói cím

Péntek este felszálltam a gyors hetesre, végigmértem az embereket mind, egytől egyig, és ezzel a kis meditációval elértem hogy jelen tudjak lenni, és felfogjam mi van. Veszélyes dolog ez, mert én nem nagyon szoktam jelen lenni, nem számít milyen érdekes dolgok történnek velem, nagyon sok idő kell hogy felfogjam (és elhiggyem) hogy ezek a dolgok megtörténtek. Szóval most kinéztem a 80 éves busz ablakán hogy a zuglói palotákban gyönyörködjek és ekkor megcsapott a felismerés, hogy körbeutaztam fél európát! És hát ettől gyorsan megtelt könnyel a szemem.
Ugyanez történt egy hónappal ezelőtt is, mikor Finnországból jöttem haza, de akkor valami egész más bajom volt, akkor azt ismertem fel, hogy csodálom szeretem imádom a városomat és nagyon örülök hogy ide születtem és ez az egyetlen otthonom a világon, egyéb köcsögségek.
 Most valami egész más. Láttam 13 város (illetve ennél is több) épületeit, embereit, tömegközlekedését és éjszakai életét, és a végkonklúzió az volt, hogy Budapest egy csomó várost teljesen lealáz minden tekintetben, ennek ellenére amikor hazaértem, nem ez a teljesen idióta mértékű hazaszeretet vagy mi jött rám, hanem.. Fú! Szóval még csodálatosabbnak láttam mindent (ja tehát a hungária körutat) de az az egészen különös érzet tört rám hogy mostmár bárhol otthon tudnék lenni. Ez azért nagyon durva mert betegesen függök tárgyaktól és helyektől. A költözködésekbe bele tudok halni, a gondolatukba is, úgy viselkedek mintha a szobám lenne az anyám és az apám meg ilyenek. Annak a gondolata hogy nincs egy hely ahol biztosan lakom, megbénít.
 Aztán most úgy utaztunk, hogy az idő nagy részében fogalmunk sem volt, mi lesz két órával később, hol alszunk, hol leszünk másnap. Kölnben konkrétan nem volt hol aludnunk, úgyhogy megkerestük a kedvünkre való környéket, ahol kiírtuk egy táblára hogy we need a couch. Ez nem volt rémisztő, hanem a legcsodásabb érzés volt a földön. Ezért is nem bírtunk felülni a repülőnkre múlt pénteken, az nagyon otromba lezárás lett volna, olyan, mint amikor a csajok futócipőt vesznek fel a földig érő ruhácskájukhoz. Teljesen szar. (persze ez nem volt ilyen egyszerű elhatározás, nagyon sokáig tartott amíg meg mertük hozni ezt a döntést és nagyon szenvedtünk!) Szóval újabb 1000 kilométert kaptunk ajándékba, mert nekem hétfőn kezdődött a nyitótáborom Prágában szóval oda kellett eljutnunk. Persze én sem változtam meg teljesen, és kicsit idegállapotba kerültem ettől a túlzott spontaneitástól, de utólag ez volt életem egyik legjobb döntése.
 Annyira bután hangzik, de akkor is nehéz elhinni, hogy az emberek mindenhol teljesen ugyanolyanok. Az útikönyvek meg útifilmek meg megmondóemberek hajlamosak úgy beszélni a népekről mintha azok állatfajok volnának, ezek ugye a sztereotípiák. És amíg nem látod magad, el is hiszed kicsit hogy ez így van. Teljesen faszság, ilyen nincs, nem lehet! Ha általánosítunk, általánosítsuk az egész földet, mindenhol ugyanazok az emberek vannak ugyanazokkal a problémákkal, és ezt hihetetlen jó dolog felismerni! Arról nem is beszélve, hogy mindenki első dolga az volt, hogy óva insten,  mikor megtudta hogy stoppal megyünk – persze, nem a legveszélytelenebb, de hé, az emberek 99,9 százaléka még mindig nem tömeggyilkos erőszakoló, még ha úgy is néz ki. Ha ezt mindenki megtapasztalhatná, sokkal több kedve lenne ehhez a földhöz.

 Meg hát aztán mégiscsak erről álmodozom már mióta. Ötödikben ezzel molesztáltam a barátnőimet, költségvetési tervet készítettem az egész utazásra lebontva, földrajzórán pedig kizárólag azzal bírtam foglalkozni, hogy berajzoljam az útvonalat. És ez a sok semmitmondó földrajzi név ami emiatt ott punnyadt a kis agyamban, most valósággá változott az autópályák mentén. Aztán 2007-ben szó szerint azt írtam a blogomba (minden valószínűség szerint épp a repülőtéren ücsörögtem és abban reménykedtem, ha sokat ülök ott akkor előbb utóbb felülhetek valamelyik gépre) hogy már csak kevés van hátra 2014-ig, amikor végre úgy lesz ahogy akarom, egyedül megyek világgá és ez lesz az én utam. Kibaszott ijesztő nem? Jó, annyira nem, nyilván csak 18 akartam lenni. De akkor is.

 Aztán 18 voltam ezen a gyönyörű nyári estén is, az arcom tiszta víz meg pirosság mert a kis bartaim kijöttek velem a repülőtérre és nehéz volt a búcsú,  amikor vitt a nyomi retéri busz a repülőgéphez, és lehetetlen gyönyörűséges volt az ég, kicsit megijedtem hogy most aztán biztosan meghalok, mert minden olyna szép. Meg oké.
Pedig kurva ijesztő volt. Másnap délelőtt egyedül voltam Helsinkiben, szintén foglalmam sem volt hogy hol alszom aznap, mit csinálok, mit kéne csinálnom... mert nem volt olyan hogy „kell”, és az emberben a korlátok hiánya szorongást szül, ami hihetetlen nagy szemétség, mert egyébként... szóval képzeljék el azt, ahogyan a tengerparton állnak nagyon messze otthonról, és teljesen egymaguk vannak, és felfogják, hogy mostantól a döntéseik tényleg a saját döntéseik, és, juj...valami olyasmi, érzés, mintha valaki a kezükbe adna egy kulcsot, vagyis inkább a saját életüket, hogy tessék, rendelkezz. Jobb mint akármennyi heroin és orgazmus.  
 Még finnországban voltam, amikor ezt összehoztam, hogy éppen !A! gyerekkori álmom válik valóra. A háztól pár km-re levő nyaralóban voltam, de valamit nagyon elbénáztam és 3 óra alatt sikerült visszasétálnom. Az utolsó egy kilométerre már teljesen átszellemült állapotba kerültem, megtorpantam az országúton, jobbra lehetetlenül zöld mező, balra 5 emeletes fenyőfák, középen én, nagyon hangosan, nagyon kétségbeesetten sírok, miközben mosolygok. Én pontosan ezt akartam remegő szívvel és lélekkel, fájt a gyomrom ha ezen gondolkodtam, márpedig egyfolytában ezen gondolkodtam. Aztán elfelejtettem, egészen más problémáim lettek, vágyaim pedig egyáltalán nem, és végül elutaztam mert úgy éreztem hogy nincsen más választásom.
 Az első utunk Berlinből Brémába úgy nézett ki, hogy 20 perc után felvett egy lány, aki egyenesen Brémába ment. Ez majdnem 400 km, és ha több eszünk van, az egész napot erre szánjuk. De Berlin túl király volt szóval dél helyett hatkor kezdtünk el stoppolni, és ilyen hihetetlen szerencsénk volt. Ezen az úon nagyon sokat filozofáltunk Csenivel, és megfogalmaztam, szerintem mi van.
 Szerintem az van, hogy amikor megtalálod, hogy mi a te utad, akkor minden klappolni fog. Ez nagyon nagyon egyértelmű. Amikor valami szarul megy, az azért megy szarul, mert nem azt kell csinálnod, semmi dolgod egy játszóházban gyerekfelvigyázóként, vagy közgazdasgtanórán, vagy akármi.
 Nekem minden kínosan rendben volt ez alatt a két hónap alatt. Ami nem volt rendben, az csak a fejemben létezett. De eljöttem otthonról, a világon a számomra legijesztőbb dolgot tettem meg – amire egyben a legjobban is vágytam – és lám, a leglehetetlenebb, legszarabb helyzetekből is jól jöttem ki.

 Persze nem tudom, mire lesz ez jó nekem. Nem tudom, mi lesz. De úgy érzem, ennek pont így kell lennie hogy ne tudjam, hiszen ettől éreztem jól magam.

Na, és végre azt hiszem lehet, de nem biztos, hogy szerelmes vagyok. Nagyon régen voltam szerelmes! És nagyon rossz emberbe, és el kell pusztulni az érzésnek, de igaziból nem akarom, hanem nagyon boldog vagyok! Kezdődhet az uccsó iskolaév! Remek lesz! Ja, megbuktam matekból! És nem is fogok tudni a seggemen maradni, de az a terv hogy három hetet kibírok, aztán pénteken megyek münchenbe. Csodás lesz.
Aztán vége az egésznek, végre vége az egésznek!