A normatív ízlésről Voltaire szövege után.
Gál Bettina fotóművész diplomamunkája körülbelül harminc oldalnyi havat ábrázol. Mindegyik képhez egy-egy finn szót kapcsolt és mind a havat jelöli. A finneknek több, mint negyven szavuk van a hóra, amit egyszerű azzal magyarázni, hogy a kultúrájuk meghatározó eleme, hiszen az ország jelentős részét fél éven át hó fedi.
Egy nép vagy csoport nyilvánvalóan az alapján tudja meghatározni magát, ami körülveszi. A (természeti) körülmények, adottságok, események befolyásolják a mindennapokat, ezek mentén alakul ki a kultúra, a norma. Felesleges azt várni, hogy a negyven finn szónak legyen negyven magyar párja, pontosan azért, mert itt nincs és soha nem is volt negyven szónyi hó. (Érdekes, bár nem biztos, hogy mindenképp érdemes messzemenő következtetéseket levonni abból, hogy nekünk a helyváltoztatásra van a legtöbb – 167 – szavunk.)
Ezt a következtetést Voltaire is levonja. Bizonyos dolgok mindenütt ugyanazt a célt szolgálják, egy politikai beszéd mindenütt ugyanazokat a sémákat követi, a kisgyerek és a kiskutya mindenhol aranyos, de más frizura szép japánban és Dél-Afrikában, más a vicces északon és délen. “Minden kornak és minden országnak megvannak a maga szépségei, de vannak helyi szépségek is.” Ebből a megállapításból számomra az következne, hogy az idők és helyek szépségeit egymáshoz mérni teljesen értelmetlen, a szerző azonban mégis erre vetemedik, és felháborító következtetésekre jut, habár ha figyelembe vesszük, hogy a szöveg három évszázaddal ezelőtt keletkezett, ugyanígy értelmetlen a mai értékek szerint vizsgálnom. Igen nehéz.
Voltaire ugyanakkor ír a jó ízlésről is, aminek kialakulását kognitív folyamatnak tekinti, mind az egyén, mind a civilizáció szempontjából. Ez érthető és rendben lenne akkor, ha az általános és a jó ízlést objektív szempontok alapján meg lehetne különböztetni egymástól, de Voltaire szövegében erre nem, csak a rossz és jó ízlés különbségeire találok példát. Ezt a jó ízlést azonban ritkaságnak is tekinti: a maga korában háromezer jóízlésű embert feltételez Párizsban. Hogy lehetne irányadó az a tudás, ami csupán egy elenyésző hányadnak adatott meg? Castelvetro szerint "A költészetet a gyönyörködtetésre találták fel, hogy felüdítse a nép lelkét". Ha ez így van, miért méregessük olyan mércékkel, amikhez csak a népnek nincs hozzáférése? Mi értelme Millet kalászszedőit, vagy Repin hajóvontatóit csendesen, illedelmesen, esetleg részvétteljes pillantással, de csakis esztétikai szempontból vizsgálni? Voltaire elitista utópiájának ugyanakkor ma is rengeteg hívője akadhat, hiszen a magasművészet és az úgynevezett populáris kultúra találkozása viszonylag kevés ideje, fél évszázada következett be. Ma senkinek nem áll érdekében egy kulturális (vagy gasztronómiai) terméket egy nagyon szűk közönség számára elérhetővé tenni, a cél minden esetben a lehető legszélesebb közönség elérése, legyen szó ruhákról vagy koncertről. A magas kultúrának, mint ahogy a luxusjachtnak, persze mindig lesz létjogosultsága, vannak olyan filozófiai/esztétikai mélységek és összefüggések, amiknek megértése nem várható el a nép egyszerű gyermekétől, de ezek erőszakos szétválasztása (ebben az esetben nyilván a kultúrára gondolok) teljességgel értelmetlen és elitista hozzáállás. Az ember fejlődését minden tekintetben az segíti, így hát az az érdeke, hogy minden tartalom elérhető, érthető legyen a számára – vajon ezek a művek nem azért születnek, hogy minél többen örömüket leljék bennük?
A múzeum- és színházpedagógia népszerűbbé válása, az informális komolyzenei koncertek térnyerése mind-mind azt bizonyítják, hogy a kultúra mindenkié. Mindig lesznek, akiknek több sóra/pátoszra lesz szükségük az élvezethez, de barbárnak nevezni őket semmiképpen nem helyénvaló.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése