szabadfogas?

 Elmentünk színházba, a színház előtt ki voltak rakva ezek a kabátok. Pufik, kordok, bundák, szövetek. A Rükvercet néztük, végre, már nagyon régen szerettem volna. A díszlet egy hatalmas zacsi, benne Vidra Zsolt halála és élete, igazából eléggé lenyűgözött az egyszerűsége és szájbarágóssága. (Merthogy ez egy olyan férfinak az élettörténete, aki hajléktalanként végezte egy bokor alatt, megfagya(?).) Az utolsó sorig már nem is annyira ért el a színészek demotiváltsága és dekoncentráltsága, így tök élvezhető volt. De ha el is ért volna, Bán János mindenkit lejátszott, ha valami nem tetszett, lehetett nézni őt.
Mielőtt bementünk, elszívtunk odakint egy cigit. Észrevettük a fogason ezt a barna hosszú szövetkabátot, ami legközelebb májusban lesz megfelelő viselet, és pont olyan volt, mint amit Réka nagyon szeretett és elhagyott, elhatároztuk hát, hogy elhozzuk. És el is hoztam. Persze, lehetett volna kevésbé feltűnően, de miről is szól ez pontosan, hogy igazából nem lehetett, hanem kellett volna, ha már?
Egyrészt, ez az egész. Iszonyú csodálatos, igen, az emberek agyáig eljutott, hogy most annak nagyon szar, aki nem tud bemenni sehova amikor kezdenek elfagyni a végtagjai, és ezzel lehet valamit tenni kéne. Más eszközeink nincsenek, hát vegyük ezt a minden szempontból tökéletes megoldást és legyünk nagyon nagyon elégedettek vele: segíthetek úgy, hogy a Problémával direkt módon nem kell kontaktusba kerülnöm, nem kell hozzáérnem senkihez, beszélnem senkivel, nem kerül pénzembe, a lelkiismeretem viszont egész télre a helyére kerül. Kiteszem hát ezt a kabátot az utcára, ami nekem nem kell, és elképzelem, ahogy egy maszatos arcú, kedves öreg néni elveszi, bebugyolálja magát, leül egy küszöb alatt, szája édes mosolyra húzódik. De csak ő veheti el. Adok, önzetlenül, de csak neki, csak így.
Erre, mit ad Isten, elveszi egy olyan lány, aki épp színházi előadást készül nézni, viszonylag jól van öltözve. A sok nagyon liberális ember alatt hirtelen elkezdett magasodni ez az erkölcsi sámli, amiről lenéztek rám, nagyon nagyon nagyon rosszallóan, amiért elhoztam a barátnőmnek ezt a kabátot, aki igen, megengedhetne magának egy hasonlót a humánából 500 forintért, most, de tavasszal talán már nem biztos. De akár a hajléktalan anyámnak is vihettem volna ezt a nagyon csinos, divatos, bézs szövetkabátot így a mínusz 10 fokban, teljesen mindegy, mert engem láttak elvenni, és engem az a kabát nem illetett meg, hiszen színházba mentem, és ha kell nekem egy ilyen, akkor a kabátboltba kéne mennem, nem színházba.
 Színházba mentem sokadmagammal megtekinteni ezt az előadást, ahol a hajléktalanságot láthatóan nem szándékos stilizáltsággal tárták elénk, zörgős zacskóban két mondatonként kotorni kezdő, felesekkel megvásárolható nővel, és akkor ezen ámulunk, hogy basszus, de hiteles, basszus, de elgondolkodtató, nahát, ez az ember nem ide jutott, hanem ide juttatták a körülmények, de borzasztó. Menjünk, tegyünk ki egy kabátot ezeknek a szerencsétleneknek.
Amikor kijöttünk, először rettenetesen szomorú voltam, aztán egyre dühösebb és dühösebb.
Réka világított rá, hogy a Katonában valahogy mindig az a tanulsága ezeknek a társadalmi problémákat érzékenyen megközelítő előadásoknak  (és a klasszikusoknak, amikbe előbb utóbb úgyis belemagyarázzák ugyanezt), hogy a körülmények, a rendszer a hibás, nem az egyén, hiszen az ő felelőssége a rendszerben oldódott fel. Akkor meg nekem eszembe jutott, hogy a színház a társadalom tükre, vagy valami hasonló, és a Katona, ezekkel a majdnem-aktuális majdnem-odamondó, kacsintgató, mást hibáztató előadásaival pontosan ennek a nagyon érzékeny, a problémákat nagyon átlátó baloldalnak a tükre, amelyik érdemben nem tesz semmit, hiszen minek tenne, mindannyian kicsi cseppek vagyunk a tengerben akiket ezt az épülő diktatúra úgyis elnyom mint egy cigarettacsikket, mi inkább kabátokat akasztgatunk belvárosi színházak elé, és nagyon nyugodtak vagyunk az ilyen álmegoldásoktól, ahelyett, hogy rágyújtanánk az audit azokat, akik a lakhatási szegénység, hajléktalanság és éhezés helyett azt ejtik ki a szájukon, hogy olimpia. Vagy, akár csak beengedni őket színházba éjszakára. Ha ennyire fontos. Ja, nem, inkább rendezek előadást a témában, így harcolok.

"Láttuk a szabadfogast a színház előtt, annyira jó, és még csak nem is rontja a városképet, sőt!" 

- ismeretlen nő kommentje a facebookon

Én is ezek között az emberek között vagyok, én sem tudok mit csinálni, mert meg sem próbálok, fontosabb a saját életem, fontosabb megküzdenem a saját démonjaimmal mint a közével (akkor is, ha hosszútávon az enyémek is gyengülnének attól). De hogy ezt nézzem is, és meg is tapsoljam, most valahogy rémesen gyomorforgató ötlet.