mazsola

a babának

ezt egészen egyszerűen leírni is szörnyű, és különben is, annyira abszurd, de; egy teljes napig azt hittem, nem vagy, és nem is leszel, pedig még nem is... egy elmém mélyén lassan, biztosan növekedő kis gondolat voltál, amit nem nagyon osztottam meg senkivel, és amikor csak úgy, egy hétfői napon, köszönhetően remek kombináló készségemnek, hirtelen ki kellett volna szakadnod onnét, nos, akkor jöttem rá, hogy valamilyen oknál fogva hihetetlenül kötődöm hozzád, és ennél klisébbül már nem is fogalmazhattam volna.
ez alatt a kínkeserves nap alatt rengeteg dolog fogalmazódott meg bennem veled kapcsolatban, .. csak úgy rámszakadtak, sietve próbálva pótolni az elmúlt fél év ábrándozásmentességét. 

például, hogy olyan leszel, mint én: szótárakat, menetrendeket és térképeket fogsz nézegetni unalmadban, és emiatt rengeteg felesleges információ punnyad majd a fejedben, ezeket pedig a legváratlanabb pillanatokban előveheted, és mindenki okosnak tart majd. Remek zenei ízlésed lesz a szüleid remek zenei ízlésének köszönhetően. Nagyon sok nyelven fogsz beszélni és nagyon sok embert fogsz ismerni. Fontoskodó fiatal nőként a kedvenc hobbim az lesz, hogy időnként rád vigyázzak, őrizgessem az ujjfestményeidet és aranyköpéseidet, és gyönyörködjek benne, mennyire másképp látod a világot. Mikor iskolába mész majd, te is pont olyan fontoskodó leszel, mint én, és akkor partnerek leszünk. Tudni fogod, hogy teljesen felesleges füvezni, mikor van Coldplay, Daylight, és egy jó fejhallgatód, és hogy a lányok nem szeretik, ha leszarod őket.
És egy csomó olyan gondolat, ami szörnyen nyálas, és még magamban sem merem szavakba önteni, nemhogy leírjam. Mindez persze feltételes módban és múlt időben, a világ legrosszab igeidőjében.

Igazából tudja a franc, mi ez az egész, ami bennem történik. 12-13 évesen éreztem magamban egy ilyen családalapítási kényszert, de az egy bizarr paradoxon volt csupán az elmémben, akkoriban (személyiségfejlődésemre tekintettel targikusan korán) váltam ugyanis le érzelmileg a szüleimről. (Nem, nem 12 évesen akartam családot, de biztos voltam benne, hogy egyéb feladatom nincs is a világon, csakis csodálatos gyermekek nevelése egy csodálatos háztartásban.) De végül is ez is elmúlt, és jelenleg egyetemre sem óhajtok menni, nemhogy megváltani a világot, elképzeléseim szerint leérettségizem valami világvégi helyen, amiről most még álmodni sem merek, aztán pedig valami képlékeny halmazállapotú dolog leszek, életművész, vagy villamos, nem tudom.
Talán az a baj, hogy valószínűleg sosem lehet majd saját gyerekem.
Vagy az érzelmi fogyatékosságaim, amik miatt képtelen vagyok/lennék párkapcsolatban élni, így hát az ilyesmire félretett szeretetem most rád vetül ki. 

Istenem, mindegy. Már csak pár nap, és itt vagy. És, azt hiszem, ez olyasmi,  ami miatt jó sokáig fogok magamban vigyorogni.

a mamának

bárcsak olyan lennék, mint Te!