első visszautasított írásom

Hátha benyitnak

Ritka vendége lettem önmagamnak, fáradtan indulok, és mindég elkésem;

Csak heverek ezen a szegény lepedőn. Nincs nyugta tőlem. Megállt az idő amikor ráfeküdtem, és megállt a levegő is, amit mostmár inkább neveznék a megbánásaim kipárolgásának. Bár néha keveredik, egyrészt ezzel a menza-szaggal, ami mindig ugyanaz, bármi is legyen a menü, ami pedig felveti azt a kérdést, hogy tulajdonképpen nem ugyanazt adják-e minden nap, mert itt úgyis mindegy. A másik az izzadságszag. Ha épp a langymeleg fos-periódusomban voltam, egy barátnőm azzal biztatott, hogy amíg eszem és zuhanyzom, menthető a helyzet. Itt már nem eszünk és nem zuhanyzunk. Megváltoztak a prioritások. Mindenkinek más. A szomszéd lepedő fekvője mondjuk épp tömi magát, megszállottan várja az étkezéseket, általában igényt tart az én adagomra is, amit a legnagyobb örömmel ráruházok minden alkalommal. Jelen állapotomban a helyemen levés a prioritás. Egy percre sem mozdulok, hátha, hátha, hátha most vagy most vagy most vagy most. Köz- és önveszélyesnek ítéltek emiatt, pedig sosem voltam jámborabb, azt hiszem.

tétován állok az előszoba-ajtón s mielőtt a szobák kábult csendjét felriaszthatná félénk csengetésemmel, elszaladok. S a napok tovább rohannak.

Itt minden annyira csendes. Sokat segít, hogy mindenki le van szedálva. Így, hogy a hétköznapok elviselésének terhe lekerült a vállaimról, és csak várnom kell, sokkal könnyebb, néha úgy érzem, örökké itt tudnék feküdni, és várni. Máskor türelmetlenebb vagyok, ilyenkor aktívan várok, szorítom az állkapcsom, de ez a szorítás is csak olyankor tűnik fel, mikor megkapjuk az altató-puszit és végre elengedek. Persze nem szeretnék igazából itt maradni örökre. De nem mondom, nem nagyon beszélek, mert nem én beszélnék. Valaki más, a legújabb ál-én. Tetszik ez a tisztaság. Elég sokan voltam ugyanis, ezért vagyok most itt, legalábbis ez az én elméletem, aztán, hogy ki mit mond, már rég hidegen hagy, tökmindegy az egész, a lényeg úgyis az én fejemben van.

Szóval legutoljára egy egész rendes kis csapatot találtam magamnak. Mindenki zenélt, de nem ilyen nirvana számok akkordjait vágom-szinten, hanem rendesen, konzisok voltak és csak zeneértők számára befogadható zenéket hallgattak (ld. “free jazz”). Illetve gondolom, még mindig ezt teszik, és ugyanott. Magától értetődően tettem ezt én is, habár, mivel nem értek a zenéhez, nem volt túl sok egyéb kapcsolódási pont. Tulajdonképpen szorongani jártam oda, érezni, hogy nincsen semmiféle szociális képességem és borzasztó ostoba is vagyok, hiszen semmihez nem tudok hozzászólni, mindeközben borzasztóan sajnáltam őket, amiért képesek magukat ennyire komolyan venni, ahogyan a sok sör és fű és kristály feloldja a gubancokat az agyacskáikban és lökik a világmegváltó faszságaikat, de mindezzel együtt a helyemen éreztem magam. Ennyire előtte csak nagyon régen.

Olykor még lopva benyitok a nappaliba, egy percre mégis szeretném megtalálni magamat;

Lakott egy sarokkal odébb tőlünk egy igazi nagylány, vagy tizenhárom éves, fogszabályzós, pattanásos, egyik fülében gömböt hordott, a másikban meg tollas fülbevalót, mint Mester Tamás, akibe szerelmes volt, és bár egyáltalán nem tudtam ki az a Mester Tamás, osztoztam vele az iránta érzett szenvedélyes szerelemben. Kiszőkíttetett haja zsírosan sárgállott a napon, ahogy bikiniben süttette magát a hintaágyukon, a felfújható medence mellett. Aznap a barnuláshoz túl meleg volt, meg túl nagy UV sugárzás, úgyhogy az anyja (nagyon találóan fogalmazott szerintem, amikor azt mormogta, hogy bár tudná mi a rák is az, de veszélyes), bekergetett minket a házba. A szobájában volt egy ventilátor meg egy számítógép is betárcsázós internettel, amely együtállás engem teljesen lenyűgözött, egyik sem volt ugyanis megtalálható a mi háztartásunkban. Órák teltek el azzal, hogy sztárokat öltöztetgettünk a gépen, vagy ő csinált valami mást, számomra unalmasat/értelmetlent, de néztem azért, le nem mondtam volna arról a felfoghatón túli menőségről, hogy vele lóghatok.

- Holnap kéne megjöjjön a mensim – mondta csak úgy a semmiből. A mid? - kérdeztem vissza egy kis várakozás után, mert nem tudtam rögtön eldönteni, tegyek-e úgy, mintha tudnám miről beszél, de végül nem kockáztattam meg, hogy ne értsem, minek az érkezéséről van szó. Meg aztán nyilván egész másra számítottam, mint ami kisült a dologból. Ő viszont tudomást sem vett erről a kis visszakérdezésemről, bár nagyon jelentőségteljesen közölte a dolgot, és hatásszünetet is hagyott. - De most iszonyú ideges vagyok.

Várt, amíg meg nem kérdeztem, miért, aztán belevágott. - Most nemt'om te hol tartasz de ugye sms-ezünk az Ádival és, majd akkor mindjárt megmutatom miket ír amúgy, de nagyon durva, és írt tegnap matekon is, az volt az utolsó, hogy majd óra után menjek le a tesiöltözőbe mert beszélni akar. És nagyon beszartam, hogy most mi lehet az, amit nem lehet esemesben megbeszélni, érted. Meg az megvan, hogy elvileg ők kavartak a Dórival, szóval ez így most elég necces? Szóval rögtön odaadtam a telót a Zsófinak, hogy olvassa el, ő se értette de mondta hogy akkor mindenképp menjek le mert lehet össze akar jönni. És akkor kicsengettek, minden, ő így kivágódott a teremből, én direkt nagyon lassan pakoltam össze, nagyon izgultam, érted, hogy most mi lesz, aztán jó, lemegyek, de nem tudtam, hogy a fiú vagy a lányöltözőbe menjek, mindegy, volt annyi eszem, hogy biztos a fiúba megy, mert neki azt jelenti a tesiöltöző ahova megy mindig... Na szóval benyitok, ott ült az ablak alatt a legvégében, köszönt és mondta hogy üljek az ölébe, aztán elkezdtünk smárolni. Kicsit undorító volt, mármint nagyon nyálas, de azért jó, nem akartam mondani, hogy én még sosem... És te se mondjad senkinek jó? Nagyon ciki lenne.

Bólogattam, ahogyan végig, csak most kicsit nagyobb meggyőződéssel – nem, mintha lett volna bárki közös ismerősünk, akinek elárulhattam volna a titkot.

- Kicsit matatott, meg minden, semmi para, egyszer csak azt mondja, fogjam meg. Először nagyon beszartam. Fogalmam sem volt, hogy mit meg hogyan, nagyon féltem, hogy rájön, hogy ennyire nem tudok semmit, mert állítólag a Dóri meg már le is szopta... Jó, szóval megfogtam neki. Semmi különös, olyan, mintha a karodat fognám meg, csak kicsit puhább. Viszont most tök ideges vagyok, mert fogalmam nincs egyrészről érted, nem mondott semmit, hogy összejöjjünk-e, mondta, hogy szeret, de én nem akarom, hogy ez így elterjedjen és közben meg együtt sem vagyunk, másrészről meg nem tudom, terhes vagyok-e...

A terhes szót halkan mondta, mintha átok lenne, ennek ellenére amikor az anyja berontott, nekem is az volt az érzésem, hogy ez a varázsszó és nagy eséllyel neki is, mert úgy elsápadt, és olyan fejet vágott, mint aki azonnal elhányja magát. Az anyja viszont csak annyit mondott, hogy itt a bátyám, mire felugrottam, siettem kifelé, mintha tudatában lettem volna annak, miféle megerőszakolása történt itt gyermeki ártatlanságomnak. Nem voltam olyan nagyon kicsi, nyolc vagy kilenc éves, volt némi fogalmam erről-arról, de nem ilyen naturalista ugyanakkor homályos megfogalmazásban, hanem a “nézd milyen az emberi test!” című ismeretterjesztő könyvből esetleg. Amikor kimentem, a bátyámnak elég fáradt képe volt, közölte, hogy már órák óta engem keresnek, de nem törődtem vele, mindig ilyen meghurcolt képet vágott, bringán megtettük azt a kemény kétszáz métert hazáig, majd már minden megrázkódtatásomat feledve gurultam be az udvarra, ahol valamiért az egész családom összegyűlt, akik mint utólag megtudtam, mindenhol kerestek csak a szomszédban nem, az anyám jajgatott kicsit a teraszon, de csak annyit mondott, hogy na, megvagy, végre, az apám viszont még a guruló bringa nyergéből pofozott le a földre úgy, hogy még vigyorogva kezdtem el ordítani a fájdalomtól, de a nap igazi tragédiája nem ez volt, vagy a gyermeki ártatlanságom sértegetése, hanem a pillanat, amikor megláttam, hogy apám ugyanazt teszi a felém rohanó anyámmal amit velem előtte. De nem itt vesztettem el magam, és nem is a kocsmában a zeneértőkkel, amikor véletlenül több nyugtatót szedtem be mint amennyi mellett nyugodtan meg lehet inni fél liter vodkát.

Ezt a traumát követte és meg is előzte sok másik, költözések, szétszakadások, iskolák, társaságok satöbbi – már sokan előttem megállapították, hogy gyermeknek az ember őszinte, különösen, ha megengedik neki, de nem tudja értelmezni az alakoskodást a szó felnőttes értelmében. Amint azonban elkezdünk felnőni, a dolog nélkülözhetetlen velejárójává válik az életünknek, ha nem is feltétlen klinikai értelemben, de mind váltogatjuk a személyiségeinket, mégpedig annyiszor, amennyiszer más emberek közé keveredünk ha nem többször, és ezt a legtöbben képesek is feldolgozni. Néhányan képtelenek. Túl sokfelé szakadnak. A végén nem marad belőlük semmi.

S végig az elhagyott szobák során csak magános árnyam s léptem ijedt visszhangja kísérnek;

Ez igen kínos érzés. Tudni, hogy a hibáimat is én követtem el, boldog is én voltam, de egy ideje nem találom magam ezekben az emlékekben. Egészen egyszerűen megszűntem önálló lénynek lenni, csak másokhoz képest tudom magam értelmezni. Kivéve itt, ahol minden lebomlott, egy zöldség lehetek ameddig tetszik, és várhatok.

Állok és várok.
És nem merem rátenni a kilincsre kezem.

Fekhetek, és várhatok, hátha az a sok én, akiket megtagadtam, akiket bántottam, szerettem, gyűlöltem, benyitnak, kézenfognak, és együtt boldogan elsétálunk a naplementébe. Hátha holnap, délután négy és hat óra között, végre benyitnak.

A versrészletek Reichard Piroska Hazatérés című művéből származnak.