Chopin

Nem tudom, miért olyan jó komolyzenére írni a Pruedence-t. De egyfolytában Chopint hallgatom, és dőlnek belőlem a gondolatok, az érzések... amikkel aztán elvuduzgatok, ahogy Regina fogalmazott. Hiszen miért ne szőhetnénk bele a történeteinkbe az érzéseinket? Mrs Rowling meghalt, Lily Potter is meghalt...
Meg a véleményírók. Hát én nem tudom, hány éves lehet ez a bizonyos illető, de borzasztó intelligensnek tűnik. Egyáltalán nem ismerem, de úgy viszonyulok hozzá, mint Anne Frank Peter van Pelshez. (Van Daan a könyvben.) Mármint, mikor még nem volt szerelmes belé. Olyan elgondolkodtató... Vajon mikor ismerem meg önmagam? Most ez elég hülye kérdés volt, de tényleg: mikor ismerjük ki valójában önmagunkat?
Én nem akarom, csak azért. Sokkal jobb, ha mások ébresztenek rá egyes dolgaimra. Illetve: lehetünk-e ismerői számtalan emberi jellemnek anélkül, hogy magunkat ismernénk, továbbá hogy az előbbiről tudnánk? Elvileg igen. Most nem tudom, mihez hasonlítsam.. a spárga. Kicsik vagyunk, gyakran üldögélünk lehetetlen pózokban, például spárgában, anélkül, hogy tudnánk róla. De nem, ez nem olyan dolog, ami veled születik!
Sokat gondolkodsz, vagy éppen nem... És tudod, hogy reagálna "ez" az ember egy bizonyos szituációban. Azt mondjuk sokszor könnyű megállapítani... De vannak jóval bonyolultabb emberek. Akik a hülye álca mögé bújnak, miközben komoly gondolataik vannak...
Egyetlen ember van, akit soha a büdös életben nem óhajtok megérteni, mert szerintem agyvérzést kapnék, ez pedig a Valentin, de ezzel szerintem nem csak én vagyok így. És asszem túl sok Büszkeség és Balítéletet olvastam.
Na, megyek, írom a Pruedence-t. Lassan jobban szeretem, mint a P+M-et. Talán, mert bonyolult. - Abb. Nem, ez egyértelműen bonyolultabb, már csak érzelmileg is. És könnyebb belevinnem azt, hogy én hogy érzem magam, hogy beledöglöm ebbe a bizonytalanságba, meg hogy mennyire tudok rajongani valakiért, és tudom, hogy legtöbbször ez viszonzatlanul marad. Kivételesen nem RÁ gondoltam. Rá is...