Azon gondolkodom, mióta erre rájöttem, hogy hogyan is kezdődött ez nálam. Én is szívesen állítom, hogy ezen nőttem fel, miközben igazándiból kilenc éves voltam (egész pontosan a tizedik születésnapom előtt történhetett pár nappal), mikor a gyerekeknek szóló "zeneértő leszek" című hangversenysorozat egyik koncertje után egy kisebb vagyonnal (úgy ezer forinttal) a zsebemben úgy határoztam, hogy én most meg fogom tekinteni az új Harry Potter filmet (a Tűz Serlegét), anyukám meg addig csináljon, amit akar. Azt hiszem, engem nagyon alternatívan neveltek, mintha kicsit korán hoztam volna fontos döntéseket az életemmel kapcsolatban, mások véleményének kikérdezése nélkül :D. Szóval megtekintettem a filmet és nagyon tetszett, bár alig értettem, utoljára tán a másodikat láttam a tévében, a harmadikat nem is. Azért sikeresen felkeltette az érdeklődésem, és már ekkor továbbgondoltam az egészet, ami nekem nagyon tetszik. Most jut eszembe, hogy harmadikban egyszer kivettem az iskolai könyvtárból a Főnix Rendjét, hogy mindenki lássa, mennyire bátran viszonyulok a nehéz könyvekhez, de roppant unalmasnak bizonyult, mivel semmit nem értettem belőle.
Nem sokkal a moziélmény után a valamelyik tanárnő elvitt minket a budafoki könyvtárba, amiért örök hálával tartozom, ugyanis ez volt az az időszakom, amikor hetente jártam haza a hétdarabos könyvcsomagokkal, és egyfolytában olvastam egészen ötödikig, amikor is elromlottam, de ez részletkérdés, szóval olvastam menetközben, minden létező járműven, tanórán, satöbbi.
Így a Harry Potterekkel is. Annyira imádtam azt az érzést, ami két rész közt fogott el, a várakozást... ami nekem ugyan egy napot jelentett, míg elmentem a következő részért, de majd beleőrültem; a legviccesebb pedig az volt, mikor másodszor vettem kézbe a Főnix Rendjét, és nem törődve azzal, hogy zuhogott az eső, olvasás közben ereszkedtem le a hegyről, és tetszett, hogy már mindent értek. Ezután szünet jött, a hatodik részt valamiért sokkal később olvastam el, de nem tudom, hogy miért, viszont azt olvastam el a legtöbbször, a hetedik részt meg már a megjelenés napján kaptam a kezembe idegen nyelven dísszacskóban, és ez már négy éve volt, te jó isten! De szörnyű, fú.
A hetedik rész ismeretlen okokból nagyon megrengette a lelki világom, nagyjából azt a részt, amit Harryék az erdőben töltöttek a sátorral, kb 200-as vérnyomással olvastam, reszketve, amikor meg Ron lelépett úgy sírtam és úgy megutáltam őt, mintha valóban ott lennék és rajtam is múlna a dolog. Nyilvánvalóan ebben van a varázslat... hogy nem egy olyan iromány, ami miatt Nobel-díjat kell az írónőhöz vágni, vagy amit hosszasan lehet elemezni szépirodalmi fórumokon, de olvasni pont olyan volt, mintha beleesnél a merengőbe; normális esetben minden könyvvel így vagy, de ez más, hiszen egy nagyon rézletesen felépített világról van szó, rengeteg szereplővel. És ezt továbbképzelni megint egy csodálatos dolog.
11 évesen írtam az első fanfictionömet, ami egyszerűen borzasztó, de mégis aztán éveken át ez volt a kedvenc szórakozásom, rengeteg csodálatos barátot köszönhetek ennek, például Reginát is, mert a Harry Potter nélkül biztosan nem veszem ennyire komolyan az írást (bár az első irományom inkább egy Klikk-kezdemény volt, rengetegszer utaltam benne a Harry Potterre:D). Ez pedig azért nagyon nem mindegy.
A lényeg tehát, hogy nagyonis fontosabb dolog ez a Harry Potter, mint aminek tűnik és szánták, mert nem csak egy könyv- és filmsorozat volt, hanem - és ez most nagyon modoros lesz - sok-sok fiatal és nem fiatal emberke életének hosszabb vagy rövidebb időre, de meghatározó motívuma. Fú, utálok ilyen nagy szavakat használni.
Mindegy, nagyon fog hiányozni, szeptemberben újra is kezdem az egészet filmmel, mindennel, és befejezem a soha be nem fejezett történeteimet. (A Prudence most 90 oldal, a June Eveningshez 10-et írtam, és nagyon örülök neki.)
Mert... nem élhet az egyik, míg él a másik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése