na-na-naa, don't want to talk

Óh, engem igazán boldoggá tesz, hogy Reginát is utolérte az a kór, hogy csakis az jára fejében, hogy filmet kell csinálni a történetéből. Én azt hittem, hogy nekem ezt a gondolatomat soha senki nem értheti meg.

És, Lellus blogjához fűződően, szerintem is zenére kéne élnünk. Nekem mindenem zenére van, de tényleg. (Most zene alatt nem Májlit értek, hanem, értik, hogy miket.)

Jaj, most ez valamiért eszembe jutott.

Regi: - De Kristen kit fog játszani ebben a filmben?

Én: - Ezt. Joan Jettet.

...

Regi: - MI? Neee!! DE ÉN AZT A NŐT SZERETEM!

Mindig témába vágnak a bennem váratlanul felelevenedő dialektusok.

Tehát, én írás közben mindig zenét hallgatok, és olvasás közben most már nem, de régen minden regényhez volt zeném, és remek érzés, mikor utána azt hallgatod, és megjelennek előtted a jelenetek... És ma olyan hihetetlen dolog történt, hogy néztem a South Parkot, az Obamás részt, és a végén a Clair De Lune szólt, én meg rájöttem, hogy el kéne olvasnom ezt az alkonyatot mégegyszer, és éreztem a régi szobám illatát, meg hirtelen olyan... Na mindegy, ez nagyon furcsa, de nagyon jó.

És, még mindig a standing on the shore-t hallgatom, és ezekre a gitáros részekre megjelent előttem egy göndörhajú lány, amint táncol, ide-oda rázza a haját, és ezért aztán ide-oda szállnak a loknijai, és nagyon jól néz ki, mert nagyon jó a világítás.

De én most ezzel a gyerekekről szóló drámámmal is úgy vagyok, hogy nem könyvet kéne írnom belőle, hanem forgatókönyvet. Mert én nagyon jó párbeszédeket tudok alkotni, ha akarok, de a leírásokkal meg a hangulatfestő ábrázolásokkal már nem ilyen könnyű. És a szálakat is nagyon jól tudom bonyolítani, de na, a lényeg, hogy nekem nincs elég tehetségem ahhoz, hogy regényeket írjak. De most, hogy Mary Hooperen gondolkodtam, rájöttem, hogy ez azért egy hivatásos írónál sem olyan magától értetődő, hogy jó könyveket ír, mert akárhány éves, a dolognak ugyanúgy ki kell forrnia még ott belül, és akkor sem olyan egyszerű munka az egész, ha megvan minden. Mindegy, szóval írni egy cseppet sem könnyű. Aki ezt mondja, hazudik. Attól még, hogy jön belőled, nem jelenti, hogy jó is, bár én azt vettem észre magamon, hogy azok a legjobb fejezeteim, amiket két óra alatt hozok össze, és hat meg hét oldalasak wordben. Mert azok már megvoltak a suliban, avagy akárhol, és mire a gép elé ülök, csak gépelek, és nem is hagyom abba, nem is pislogok... Így van, és amikor meg sajtolom magamból, akkor hihetetlenül szar, lásd a kilencedik june eveningset.

De ugye az sem igaz, hogy jó könyveket kell írni, mert a kiadott könyvek száma egy cseppet sem arányos a jó könyvek számával. A filmeknél is így van, de mindegy, nem is erről akartam most ömlengeni, hanem arról, hogy most Regina bejegyzésein felbuzdulva belém is visszatért az az ellenállhatatlan vágy, hogy filmet csináljak, ami tele lesz Reginákkal meg Annákkal, meg göndör hajú lányokkal, akik ide-oda rázzák a fejüket a standing on the shore-ra.

Én nem értem. A fejemben ez a Lorraine is annyira jó. Meg ez a gyerekes is, pedig ez még azt sem tudom, miről szól majd, csak az első képkockákat, hogy a svéd áll a búzatábla előtt, a szél pedig fúj, és a színek nagyon erősek. Az ég szürkés, mintha mindjárt esne, a búzatábla meg rohadtul sárga. A kislány meg úgy néz ki, olyan kicsi, és olyan édes, mint Regina, akit hamarosan le fogok fotózni. Hétfőn folyosófelügyelek, majd akkor.

Izgulok. Most fogok nekiesni Albusnak és Hannének. Nem akarok Muse-t hallgatni, úútálom a Muse, de akkor is keresek valamit, a new born eleje például remek ehhez. De végül is, maradok Ellie Gouldingnál, Imogen Heapnél, és Luke Steele csodálatosan beteg jelmezeinél. Jó lesz. Jó lesz.