...

Imádom Lilyt, és ezt a hétvégét én csakis neki, Lédi Szovörin kiejtésének, és a többi fantasztikus fantázialényemnek fogom szentelni. Senki ne merjen zaklatni olyan telefonhívásokkal, hogy milyen dolgozatot írunk, satöbbi, mert arra lassú és fájdalmas kínhalál vár. (Köszönjük, a kínhalálra ugye egy cseppet sem jellemző, hogy lassú, az meg pláne nem, hogy fájdalmas.)

Ezen a héten kétszer késtem el az iskolából, és ez azért történt, mert nekem csak térérzékem van (vagy mi a pöcsöm az, amikor valaki képtelen eltévedni, akármilyen labirintusba teszik be), időérzékem az nincs, egy darab időérzékem sincs, úgyhogy békésen bereggeliztem, és vagy fél órát trónoltam az árnyékszéken, miközben az ikea katalógust lapozgattam, és próbáltam összerakni a 11-es lakást, és persze azt hittem, maxiumum öt perc telt el ezalatt.

Ma nagyon megszeretgettem a barátnőimet, mert valami ráébresztett arra, hogy nem mindenkinek vannak barátnői, és nekem nagyon hálásnak kellene lennem az enyémek miatt, mert akármilyen bunkó vagyok velük, és akármilyen sokat látjuk egymást, így is mindig együtt vagyunk. Úgyhogy, ma egész nap a szememet dörzsöltem, és ölelgettem Timiéket. Meg azon morfondíroztam, hogy megosszam-e velük, mi az, ami borzasztóan bántja a kis lelkemet, aztán elkezdtem, de meg is gondoltam magam, mert ezt csakis én magam (nézhetem a plazmatévémet) oldhatom meg, és még annak sem mondhatom el, aki miatt ilyen borzasztó hangulatváltozásaim vannak mostanság.