sick muse

   oooh everybody everybody just wanna fall in love
   everybody everybody just wanna play the lead
(so why don't I kill everybody, it would be way easier.)

annyira dühít, hogy szerintem teljesen nyomorék vagyok, annyira dühít, hogy a fejemben fantasztikusan összegződnek a dolgaim, lakonikusan ámde frappánsan, tehát nem lakonikusan hanem frappánsan, aztán mire oda jutok, hogy leírjam a dolgot, az egész egy nagy szar lesz. Ez a folyamatos kudarc tart vissza hál' Isten a blogolástól is.
 Jövök haza tegnap mínusz negyvenhét fokban, hóviharban, este fél tizenkettőkor (most nem valami alterszatyor-gyülekezetből, hanem családi karácsonyról), elnézem a lábam alatt ropogó havat, és arra gondolok, milyen jó lenne a kezembe venni, meggyúrni, betenni az emlékdobozomba és rátenni egy kis címkét, hogy az első hógolyóm 2010-ben. És nagyon sok pillanatig komolyan is gondoltam.
Kaptam tapitelefont, és nem tudom kezelni, az egyetlen dolog amit kedvelek, hogy amikor hívnak így el kell húzni vagy mi a szar, na az nagyon tetszik, továbbá remek a hangszórója, így a gondosan beállított csengőhangom tökéletesen érvényesül. Na, de egyébként nem tudom kezelni.
Minek írtam ezt mind le????