abszurd

újabb merénylet.

abszurd, hogy most itt vagyok -

de egyedül

és e tényállás elől

tudatom tán már sosem menekül

abszurd.

abszurd, hogy vidám zenét hallgatok bár

képembe vigyorognak a csillagok, a hold

meg az avar

mi egykor illatozó fűállat volt

ker, hogy nem feküdtem benne többet

amikor még lehetett.

abszurd, hogy élénk, piros színű

szív alakú, hatalmas, mégis kétes hírű 

a szerv, mely mellkasomban dobog

holott ez a konkrét dolog 

 már számtalanszor felszín alá tapostatott.

abszurd, hogy a kopaszodó fák, meg az avar

az elmúlást jelképezik

noha őket melegnek meg barátságosnak

mondott színek jellemzik.

abszurd, hogy szerintem nem vagyok az a bulizós fajta

de ebben a hónapban ez az ötödik

hogy jóval éjfél után kerülök haza

s szülő/gondviselőt ez egyáltalán nem zavarja

meg mindennapi életében.

(állítólag normális

ha ilyen korban az emberállat

szórakozni jár

hiszen röpke ifjúságunk

minden  unalmas pillanatáért kár.)

abszurd, mikor az ember 

rádöbben önnön megmásíthatatlan rondaságára

önsajnálatba kezd

de meggyőződése, hogy személyisége páratlan

gondolata felbecsülhetetlen

aztán rájön

hogy pont olyan kommersz, szar alak,

mint bárki más a földön.

abszurd, hogy akkor megnyugszik

mert az átlagost bántódások nem érik

aztán valahogyan mégis

azon kapja magát

hogy az avarban  sétál éjjel fél kettőkor

s a sok történés, mint valami

ritka nagy orrbabaszás

lüktet, fáj, és nem érti

de vigyorog

mert fagy a füle, jó a zene, 

és a gyomra is korog.

s nem abszurd, ha bevallom, mert nyilvánvaló

hogy csakis rólam van itt szó

csak az egyes szám harmadik személy

rohadtul objektívnek

meg művészinek hat.

az meg szar, nem abszurd, 

hogy határozottan létezem

de egyedül

s e tényállás elől

tudatom tán már sosem menekül.

2010 október 30

nagyon abszurd epilógus rím nélkül

pénteken megint barátkozunk.