itt vagyok a szentséges Ráday bazilikában, s bár az itt lakó igazából nincs itt, én cseles módon mégis itt vagyok, és fogyasztom az áramot. Holnap utunkra indulunk Scarbantiára. Vagy mi is a latin neve, pedig művtörin megtanították nekem. Szóval oda, és remélhetőleg nagyon szar idő lesz végig, Mac Miller nem is szorul majd groupie-kra, és éhen is fogok halni, mert minden vagyonom az az összeg, amennyiért az évfolyamtársam megvásárolta tőlem a napijegyét, és abból még tartozom is neki egy sörrel (a fesztiválokon az ilyesmi úgy 5-6 milliót kóstál korsónként), és az igen csekély összeg. Na, csengett a kapucsengő. Szerintem megjött a tulajdonos. Akkor én el is megyek barátnői szeretettel megmosni a hajam, hogy otthon már csak aludnom kelljen. Na jó, adios józanság, viszonylag emberi külső, mentális és személyes higiénia, önbecsülés, meg mindenki.
Ja, ma rájöttem valamire a parkban. Egy Leah nevű oregoni kislánnyal beszéltem majdnem három mondatot, de őt és a családját elnézve felrémlett előttem jövendőbeli családom, városi terepjárom, hatalmas tornácos óceánparti házam, hasonlóan hatalmas kutyám és baseballcsapatnyi gyermekem. Menjen a halál nemzetközi jogot seggelni (mert most épp emberjogi ügyvéd szeretnék lenni, illetve már nem) valami sznobi egyetemen. Amíg élek, "Trent" "Micah" "Isabella" "Milo" "Silvia" "Cecilia" és "Rebecca" nevű gyerekeket fogok szülni.
MEGVAN A KULCSOM.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése