best day ever

kissé sok dolog történt, amit most ki kell ide hánynom az ujjaimon keresztül. sok hatás érte törékeny, labilis idegzetemet. (teljesen szar a billentyűzetem mostanra.)
Pénteken nagyon szenvedtem például. Előző este a rakparton ültünk egy kis barátnőmmel, aki azt jósolta, ha elsőként a Burberry kockás öngyújtót húzza ki feneketlen táskájából, akkor az április 13 péntek évünk egyik legjobb napja lesz, ellenkező esetben pedig nyilván az ellenkezője is érvényes (maguk nem szokták ilyen dolgokkal hergelni önmagukat? Hogy ha nem érnek át a piros előtt/nem futnak el a következő sarokig megállás nélkül holott már kétszer lesakadt a tüdejük és szívrohamot kaptak/nem tudják kitépni a lapot a füzetükből anélkül, hogy beszakadjon, úgy összedől a világ? Én ilyen módon elértem már buszt, úgy, hogy körülbelül egy teljes megállónyit futottam:D), és sikeresen azt is húzta elő, ehhez képest életemben nem produkáltam olyan pangást mint aznap. Vagyis nem. Tavaszi Fesztivál volt a suliban, ami elvileg kötelező, gyakorlatilag meg erőteljesen fakultatív, olyannyira, hogy én két program között elmentem kilövetni a fülem, az egyik osztálytársam ugyanis azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy nem akarom-e ezt tenni véletlen, és akkor elfelezhetnénk (az más kérdés, hogy nem sikerült túl jól a dolog, szóval szerdán visszamegyünk). Ezután kettőkor megtekinthettem az akkezdet phiait a könyvtárban ahogy verset szavalnak és zenélnek, csodálatos volt, de ezután már csak ötkor kedődött előadás ami érdekelt, így igazán nem bírtam magammal mit kezdeni, elsétáltam a kolosyig gyömbérsörért és a romantikus óbudai utcácskák felett a távolban kibukkanó Citadellára szegeztem szomorú, halálosan szerelmes tekintetem (milyen fura, hogy látni onnan..), ja, és kirázott a hideg; közhelyes és kínos az ilyen jellegű megállapítás, de olyan jó, amikor a lelkedből beszél a muzsikus, akit hallgatsz a füleden keresztül. Este pedig olyan hülyén éreztem magam egy pillanatra, mintha valami hülye lélektani folyamat végére értem volna, de tényleg, mintha egy novella lennék és Ozorai darabokra szedetne irodalmon. A Krisztina tértől sétáltam ugyanis egészen hazáig nulla óra negyven perces kezdettel, ha jól emlékszem. A mi csodás rendezőnknél voltam magazin és bor esten, de nem akartam ott aludni mert másnap dolgoztam és amúgy is: észrevettem magamon az öregedésnek ezt a nagyon érdekes jelét, hogy vagy iszonyú spontán kedvemben kell lennem (amilyen korábban mindig voltam), vagy iszonyú részegnek, de máskülönben nagyon alaposan fel kell készítenem magam lelkiekben arra, hogy nem fogok otthon aludni, másképpen borzalmas mélységekbe ereszkedik a komfortérzetem. Szóval nekiindultam borvirágos jókedvemben szélviharra meg mínusz ötven fokra számítva, erre kigombolt kabátban tettem meg az utat lent a rakparton, nagyon kedvesen mosolyogva a számomra az otthon melegének szimbólumává avanzsálódott Citadellára. Pontosabban a sziluettjére, tekintve hogy már nem volt kivilágítva. Ijesztő látvány, de akkor igazából mindenhez túl boldog voltam, össze vissza forogtam, és tényleg mosolyogtam egész végig, a végére megfájdult az arcom...
 De basszus :)))) Igazándiból nem vagyok felhőtlenül boldog, ugyanis valami olyasmi készülődik történni velem, amire már jó ideje várok, de az a baj, hogy a valóságban még mindig ugyanolyan szerencsétlen volnék és olyan rossz belegondolni, hogy a valóság nem lesz olyan tökéletes, mint a jelenetek a fejemben, sőt, igazából fogalmam sincs mihez kezdenék magammal. Bízom benne hogy a bennem tomboló szájbakúrt pillangók hatására előtör belőlem a szerethetőbb szerencsétlen énem. Egy hetem van edzeni magam a normális viselkedésre, és elhitetem magammal, hogy a világon semmilyen drámai végkifejletbe nem élem bele magam (tekintve hogy a szóban forgó dolog mindössze néhány óra, amit a már emlegetett crush közvetlen közelében töltök majd el, szóval a legdrámaibb ami történhet, hogy köszönünk egymásnak, de igazából már az is egy mérföldkő lesz az életemben) miközben nagyon is, és ezt a számot hallgatom:


 Na örvendtem a szerencsének.