take me to a higher plane

szóval igen, elérkezett annak a napja, hogy Londonba megyek, illetve holnap tulajdonképpen még Oxfordba is, elérkezett annak a napja , hogy megint repülök, és nagyon furcsa nekem, hogy annyira azért nem vagyok kikelve magamból. Relatíve.
Mert ma reggel például konkrétan elhánytam magam az izgalomtól, de ez egyrészt too much information, másrészt meg nem elég :D. És ez gondolkodásra késztet, hogy miért van az, hogy akarni nagyon tudok, vágyni borzasztóan tudok dolgokra, aztán megkapom őket, és majdhogynem nyűgnek érzem. Először sikeresen túlbonyolítottam, hogy én valószínűleg túl sokat remélek az ilyen vágyaimtól, most mondok egy hülye, de egyszerű és tökéletes példát: iphone = népszerűség, csodálatos külső, kisebb mellek és örök élet, aztán megvan az eszköz, de nem változik semmi, a komfortszint kicsit megemelkedett, de ennyi. Semmivel sem jobb, mint előtte, sőt, mintha vágyakozás közben minden szebbnek tűnt volna...
És az a szörnyű helyzet, hogy embereknél is így van. Minél inkább vágyom valakinek a szeretetére, bizalmára, elismerésére, annak elnyerése után annál könnyebben tudom azt produkálni, hogy egyszerűen nem bírok beszélni vele, vagy egyáltalán elviselni ha lélegzik. Nem utálom, csak... szép lassan kiábrándítóan közömbös lesz, és én ettől néha angyon szenvedek, néha pedig még ez is közömbös.
Mindegy, szóval akiknek elmondtam, mind úgy vélték, hogy ez az emberi természet, de én azért úgy gondolom, hogy esetemben eléggé elburjánzott ez az emberi természet vagy mi.
Mondjuk ez ebben az esetben is egész más lehet. Nagyon akarok Londonba menni, nem erről van szó, hanem arról, hogy míg nem volt biztos, hogy megyek, tízszer ennyire lelkes voltam, és ez nagyon furcsa, de asszem már vagy hússzor kifejtettem.

London. Ma. London. Én.
Útra kelék zsengekori álmaim fő témájához. Méghozzá egy negyvenkilós bőrönddel, hatkilós kézipoggyásszal,  görcsberándult gyomorral, kevés pénzzel, őrületes mennyiségű zenével felszerelkezve, szétharapott nyakkal mely remélem nem lilul be, nem összeillő ruhákban, 15 évesen, magamat negyvennek érezve, és most olyan mértékű remegés ment végig a lábaimon, melyből arra következtetek, hogy az ipodka fel van töltődve, én pedig mégiscsak pont úgy izgulok, mint 4 évvel ezelőtt.
Viszlát! Nézzék a híreket pénteken.