13

tizenharmadika van, tizenhárom nap, míg meglátom a saját szememmel a ködös albiont, meg azt az aranyos kis táblát hogy WELCOME TO LONDON, és ma van annak a napja, hogy megtapasztaltam, mennyire ki tud csinálni a bűntudat.
 Tegyük fel, hogy lett az életemnek egy új szereplője, akivel ugyan nem beszélek annyit, mégis pótolja szinte a szüleimet is, akikről meg azt gondolom, hogy nem igénylem a nagyonjó kapcsolatot velük, de valószínűleg mégis, ha más embereket állítok a helyükre... mindegy.
 Szóval, nagyon fontos, ami egészen eddig nem tudatosult bennem, hazudtam neki, ami szintén nem annyira (ami viszont nagyon durva, és kicsit úgy érzem, hogy belülről rohadok), most pedig olyan szinten bűntudatom van, hogy ma egy órán át zokogtam, hiányzik a hüvelykujjamról a bőr, és tudom, hogy holnap elé fogok állni és elmondom az egészet, de azt nem, hogy mit fog reagálni, és hogy vajon megbocsát-e...
 Ami még súlyosbítja a helyzetet, hogy valószínűleg ő is tudta, hogy nem voltam őszinte vele, és akkor felmerül a kérdés, hogy mióta tudja? Mióta vár arra, hogy én mondjam el? Hogy bírta ki, hogy ne szégyenítsen meg ennyi ideig? És én ezt hogyan tudom... "megháláni"? Erre mi a jó szó? Erre az egészre nincs jó szó.
Rettnetes érzés, semmivel enm tudom összehasonlítani. Egy olyan ember bizalmát eljátszani, aki sokkal többet tett értünk, mint amennyit bárkitől is remélhetünk, borzasztó érzés.
Tényleg nem tudnám elviselni, ha nem bocsátana meg. Megérteném, csak nem viselném el.
Ez egy nagyon nagyon szar helyzet, és utálom, hogy pont most, miután arról akartam írni, hogy mindenem megvan amit valaha akartam, szép lassan elveszik minden. És irtózatosan vicces nézni magamat, amint kapálódzom utánuk...
És ha legalább "csak" ez az egy dolog forogna kockán! Abba is beledöglenék, de mégis.

Hogy minden? Nem... Megint csak tárgyak. Most embereket veszítek el. Ők a "minden", de ezt valahogy olyan nehéz felfogni. Csak bocsásson meg az én Derék Patrónusom.