követnek a Millenárison a biztonsági őrök, de miért?

 Úgy gondoltam, hogy mielőtt elkezdenék ömlengeni az új osztálytársaimról, szépen megemlékezem a régiekről, de nem így lett. Össze akartam kaparni az összes hülyeséget, amit mondtunk kb. hatodiktól, mert onnan van meg, de az túl fárasztó, majd egyszer (nem)...
 Röviden, tömören: állati jófejek. Nagyon. Mindenki. Ha már jobban ismerjük egymást, lehet, hogy nem így lesz, de most mindenki a legjobb oldalát mutatja, úgyhogy... mindenkit imádok.
Furcsa nagynak lenni. Izé, nagyobbnak. De nem, ez nekem már nagy, ha felidézem magam hat évesen. Furcsa új embereket megismerni, beszélgetni velük, mintha évek óta ismernénk egymást, sétálni ebben a hatalmas putripoliszban, és figyelni, ahogy szép lassan összeérnek az ismerősi köreink. Piro nyilatkozta azt a bátyámról, hogy nem tud vele úgy végigmenni egy utcán, hogy az ne botolna ismerősökbe, és azt hiszem, hogy velem is ez lesz huszonhét évesen, mert már... érzem az előszelét. Haha.
 Ó, Istenkém, olyan jól éreztem magam! Tényleg furcsa, mert előtte az osztályprogramokon kábé Minnel éreztem jól magam, nem az osztállyal. Jaj, de furcsa lesz osztályközösségbe járni, fúúú, jaaaj!
A millenárison csüveztünk szabályos körben egy órát, aztán arról konzultáltunk, hogy hol kéne enni/inni, én, Cynthi, meg Bálint a dokk café mellett kardoskodtunk, a többiek mekit akartak, ráadásul moszkvai mekit, de végül - micsoda fordulat - a dokk caféba mentünk, és jó sokat beszéltünk, jó hangosan, egymás feje felett, és igazán érdekes dolgok szabadultak fel belőlem (most érzésre gondolok, nem fingre), mikor én beszéltem, és mindenki hallgatott. Hahá! Jaj, de jó dolog ez! Nem bírom. Nem bírom még egy hónapig. Pont annyit kell várni.
Linától és Gábortól amúgy kilenckor búcsúztam el a moszkva téri meki előtt. Jaj, Lina nagyon vicces. Venni fogunk I love my team feliratú pólót a bershkában, mert kék rajta a szív, és mi a kék csapat vagyunk. Van két ikertesója, az egyik Merci osztálytársa lesz a Madáchban, a másik pedig Kittié a Veres Pálnéban. Mondom. Előszél.

Jaj! De máris nem olyan egyszerű ez az egy év után leválok-dolog! ... Nem fogom tudni megcsinálni. Nem tudom, mit gondoltam. A hülye szemét apám, az hitette el velem, hogy nem is akarom ezt a sulit, meg csak nyűg! Hogyne akarnám! Máris imádok mindenkit. Lázas szponzorkeresés következik. Ott fogok leérettségizni! Egy nagy lószart fognak engem érzelmileg terrorizálni ilyen magukat szülőnek nevező állatok! Ha az első szponzort egyedül találtam magamnak, a következőket is megtudom majd lelni ilyen módon, hogy honnan, azt még nem tudom, de találok, mert akarok, és eddig, ha visszatekintek, kínosan s keservesen, de mindent elkezdtem elérni, amit akartam. Hahá! Ezt nektek, proletár atyák!

Jaj. Szegény fejem.