roscoe

Furcsa felfedezést tettem ma. Vagy mit csináltam.

 Reggel, mikor felkelek - jobb esetben a telefonom kelt, rosszabban a korgó gyomrom, legrosszabban ötkor kelek és nem alszom vissza - először elmegyek vécére, ezt eddig teljesen normális, és nem érdekel senkit. Ezt követi a kézmosás (Regi, tanulj a mestertől), aztán a reggelizés.
Apukám hozott ilyen töltött müzlit. "Nugátkrém" van benne. Szörnyen utálom.
Ma reggel, mikor azt ettem a millis reklám-müzlistálamban (EZ aztán a píárr, kajálás közben is reklámot kell nézni) azon gondolkodtam, hogy a mizó tejnek azért van vízíze, mert millis reklám-müzlistálban eszem, aztán pedig azon gondolkodtam, hogy miért is eszem ezt a nugátos szart, mikor utálom, és van kornfléksz is, amit viszont imádok.
 Ez a "nugátos szar", kérem szépen, az első két rágásra nagyon király. Tényleg, nagyon-nagyon finom. És nem, nem lenne több értelme, ha sima csokápikot zabálnék, mert annak nem lenne ilyen íze (és különben is, annak kutya van a dobozán, és én utálom a kutyákat)... tehát nagyon finom, egészen addig, míg el nem kezdem érezni ezt a cukros nugátfost. ... De az elején annyira jó, hogy megéri szenvedni ettől a tölkteléktől. Mert utána megint  a jó jön.
 És arra gondoltam, hogy az élet is ilyen, hogy míg csak felületesen ismersz valakit, mondjuk egy zeneszerzőt, addig tudod róla, hogy bazi nagy a tenyere, hihetetlen jó a humora, nagyon művelt, mély a hangja, magas, és tökéletes. De mikor már túl vagy ezen, megtudod, hogy amikor zenét szerez, elég furcsa. Kiállhatatlan. Annyira, hogy bőgni tudnál tőle... De nyugodt szívvel bőgsz, mert utána megint a máli szájrusz féle parti in da hungarira való seggedzés végeredményén érezheted azt a bazi angy tenyerét... és az jó. Akkor is, ha a tej egész végig vízízű.