de már eszembe jutott.
NEM BUKOM MEG FIZIKÁBÓÓÓÓL!!! Éva néni biosz utána kezembe nyomta a naplót, hogy vigyem le énekre, én pedig vittem is, de előtte a lépcsőfordulóban megálltam (a félméteres ötödikesek hada azt hitte, fal vagyok, de nem zavart), gyorsan a nevemhez lapoztam, és láttam, hogy van egy HÁRMASOM szóval NEM FOGOK MEGBUKNI, EEEEEEEEZAAAAAAAAAZ!
Jó. Tudom, hogy amúgy sem buktam volna meg, mert olyan nincs, de mégis, most már annyira sem izgat ez a dolog, mint előtte, de az a helyzet, hogy különösebben eddig sem izgatott, mert az már tényleg elég hülye világ lenne, ha én megbuknék.
Tegnap olyan boldog voltam. Olyan hihetetlenül boldog... január hatodikát sosem feledjük.
Nem, semmi különös nem történt, csak.. de.
Tapasztalhattam, hogy a mozgás boldogsághormonokat termel. Eddig még soha nem igyekeztem ennyire baletton, ahogyan a többiek sem, és eddig még soha nem polkáztunk, de az mindegy. (Jelenleg lépni is alig tudok, olyan izomlázam van.) Attól függetlenül, hogy kirohadt a belünk, mind olyan jól éreztük magunkat valamiért... Mindenki vigyorgott, és nagyon jó volt, lassan azt fogom kívánni, hogy hétfőtől péntekig legyen balett, és utálom, utálom, utálom a hétvégéket, azt akarom, hogy minden nap legyen valami, és soha ne kelljen otthon lenni, csak amíg alszom, meg az előtte való három órában, mikor csinálom a kis Laurás dolgaimat. De nagyon elkalandoztam.
Az a lényeg, hogy jól éreztem magam, még utána is, mert ismét láthattam ŐT, aztán pedig az orrom előtt suhant el egy kúhetes, szóval kerek volt az este. Mindegy. Rettentő jól éreztem magam.
(Véleményem szerint ez a kedélybetegségem végső stádiuma. Valaki meg tudná mondani, hogy a kis barátnőm ilyen állapotban miért is nem láthat soha?)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése