múzeumok éjszakája.

Ez a hétvége nagyon jó volt, mert a nővérem nem bunkóskodott, nem metróztunk semennyit, a terror házába csak nekünk jutott eszünkbe elmenni, nem röhögött ki egy szőke néni, amiért nem tudtam, hogy a szalonna a tükörtojás mellett magától lesz hullámos, nem áztunk meg, és egyszer sem néztek minket láncdohányosnak, ráadásul Dettivel is találkoztunk.
Na jó, ez utóbbi, meg egyik sem akkora katasztrófa, de jó lett volna, ha valóban így történik, ahogy eddig leírtam.
Szombaton olyan fél hat körül kerekedtünk fel.
Kelenföldön a bácsit megkérdeztem, hogy hol jutunk karszalaghoz.
- A Móricz Zsigmond körtéren.
- Oké, és ott hol?
- Nem ismeritek a körteret?
-.- - De igen, ismerjük, de helyileg ott hol? Melyik részen?
- Hát ott lejjebb.
- ...
- Hát de majd segítenek nektek.
Hát rohadtul segítettek, mindkét bérletpénztár, vagy mi a szart mondott, zárva volt, így aztán a Ferenciek terén, a metróban jutottunk hozzá a karszalaghoz, ahol ismét nagyon bizalmatlanok voltak velünk.
- Két gyerekjegyet kérek a Múzeumok éjszakájára.
Néni bizonytalan. - Rendben.
- Diákot mutassak?
Néni gyanút fog. - Ez csak 18 éves korig jár, a gyerekjegy, hiába vagy diák, akkor felnőttet kell venni. Diákjegy nincs.
- ... - Igen, szeretem, hogy értette a kérdést. - Két gyerekjegy.
- Biztos?
- ... - ... - Igen.
Én nem tudom, hány évesnek tűnhetünk.
A Deákon átszálltunk a kis nyomi földalattira, és azzal mentünk a Vörösmarty utcáig, mit sem sejtve. Nevetgélve mentünk át a zebrán, (Így halt meg Laura és Regina) ám én az egyik pillanatban szívrohamot kaptam, mert megláttam azt a rövidke sort, ami a Terror Háza előtt kígyózott. Ez a sok hülye, miért megy egy ilyen fényes nyári napon a TERROR HÁZÁBA??! Ki az a hülye, aki ilyenkor oda vágyik? Ez a sok hülye? :D
Felmentünk a Szépművészeti múzeumig, abban reménykedve, hogy ott majd leülhetünk, lelünk valami pesti estet, vagy valamit, amibe leszokták írni a részletes programot, meg a helyszíneket, és kitalálhatjuk, hova menjünk.
Találtunk is. Úgy döntöttünk, hogy az Ability parkba megyünk, mert az volt a legközelebb. Hát, baszki, mondhatom, nagyon egyszerűen odataláltunk, főleg, mivel az ellenkező irányba indultunk el, mint ahogyan azt a térkép mutatta. De jókat röhögtünk legalább, meg egyébként mikor kijöttünk a Szépművészetiből, már zuhogott az eső, így aztán a fejünkre helyeztük a lila kabátomat, és úgy mentünk. Nagyon aranyosnak, filmbőlpattantnak és városinak tűnhettünk, mert végig csillingelve kacagtunk, ordítoztunk, nevettünk, és mások meg rajtunk röhögtek.
Szóval, az operánál már lázasan terveztük, hogy tíz év múlva hogy fog kinézni az itteni látogatásunk, de előbb:
- Ez mi ez itt, ez a szar?
- Ez? A Magyar Állami Operaház.
- Ja, jó, már rájöttem.
Az Ability Park amúgy igencska érdekes volt, és rájöttem, hogy Regnával szeretek együttműködni (meg összeveszni azon, hogy "ÚÚÚÚÚÚtálom a Nokiát! ÚÚÚÚÚÚtálom a szonierikszont!"). Ez után mentünk át a Budai Várba, mert az épp olyan közel volt :D A Batthányi (még mindg nem tudom, hogy kell írni) téren szálltunk le, ahol beleléptünk egy tóba.
- Szeretem, hogy nem gondolkodunk el annyira, hogy belegázuljunk egy ilyen térdig érő tóba.
Egy víz. :D
Szerintem békésen meg is tettünk két lépést, mire érzékeltük, hogy egy pocsolyában lépkedünk, de nem biztos, mindenesetre egy nő ismét jót röhögött rajtunk. Később tőle kérdeztük meg, hogy hogyan jutunk el a Clark Ádám térre.
A Budai Várnál minden nagyon szép és jó volt, az olajlámpás bolyongást szerettük volna kipróbálni. De ismét nagyon rövid volt a sor, úgyhogy hagytuk a francba. De nagyon jól eltévedtünk, és az is nagyon jó volt. Itt alkonyodott. -.-
Mikor a Moszkva térre leértünk, már sötétség borult kicsiny városunkra, és itt történt, hogy egy nő kiröhögött, mert elvétettem azt az öreg hibát, hogy hangosan kezdtem el értékelnia kapcsolatomat a szalonnával. -.-
Mindegy. Viszzamentünk a Terror Házába, kiálltuk a sort, aztán bementünk. Ezt sem részletezem, élvezhetetlen volt, mert csupa idióta ment be, akik fellöktek, akárhányszor próbáltam elolvasni valamit. Pedig ez már fél tízkor volt, és reméltük, hogy a hülyék már elmentek aludni. Egyedül a liftezés tetszett, mert ott végre csend volt, és értettem valamit. Merta lift, ahogy levitt bennünket a pincébe, nagyon lassan vitt, és közben levetítettek nekünk egy filmet. Amúgy nekem az első terem tetszett nagyon, ahova bementünk, ott monitorok voltak, amiken kisfilmek emntek a vonuló hasderegekről, mega lebombázott hidaimról - sajnos ezek voltak az első és utolsó képsorok, amik meg tudtak döbbenteni, tekintve, hogy mást esélyesm sem volt megérteni. Nem baj, egy év múlva visszamegyünk... Kétlem, hogy az osztályt Ági néni elvinné, mert az még a Titanic kiállításra sem volt hajlandó, idézem "Felkavarná a lelki világunkat, merta végén kiderül, hogy meghaltunk-e vagy sem." Hát aki hülye, az haljon meg, emg az is, akinek egy papírfecni felkavarja a lelki világát... Sokkal inkább érdekes, mint felkavaró, habár ott is az történt, hogy a harang, rögtön az első teremben, amit megkongattak akkor éjjel, rögtön fel is kaavrta a lelki világomat, de aztán semmi más nem volt rám ilyen hatással. Tehát, azt hiszem, jövőre elmegyek azokkal az osztálytársaimmal, akiket érdekel. Hát, nagyon sokan vannak, úgyhogy egyedül fogok elmenni.
Na mindegy, szóval az egész múzeumok éjszakájában az volt a legjobb, hogy jó társasággal voltam. :D *Titokzatos mosoly.*
Valamiért aztán ismét felmentünk a szépművészetihez, gondolom, hogy együnk, mert éhen akartunk halni. Vettünk egy üveg vizet, sé egy egyhetes perecet, nagyon fincsi volt.
Ezután nagyon jó kedvünk támadt valamiért, és lesétáltunk az Andrássyn egészen az Oktogonig, asszem éjfél volt...
De ez a séta nagyon jó volt. Sok mindent csináltunk ám ott.
Egy angol úrihölgy a két őt kísérő urasággal együtt hosszasan szemrevételezte nemzetközi külsőnket, majd odalépett hozzánk, és így szólt: "hev jú gát eni szigorettsz, méjbí?" Mire mi őszintén sajnálkozva kijelentetteük, hogy "Nó".
Végigmentünk a Lechner Ödön fasoron, bementünk a Lumúba, ahol semmi nem volt, úgyhogy hazaindultunk, de elment az utolsó 103-as, oké. Vissza a fasoron, elment az utolsó kombínó is, éshát, ekkor beszartunk. De hogy a francba lehet ilyet csinálni, hogy múzeumok ÉJSZAKÁJA, és akkor valójában az sem lett volna gáz, elvileg, ha éjfélkor kezdjük az egészet. Akkor meg hogy lehet, hogy egyetlen rohadt villamos nem jön, ráadásul a körúton?
Aztán a kedves éjszakai járat kimentett bennünket, és sikeresen haza is értünk.
Tííí...zenegykor ébredtünk, megreggeliztünk, aztán gépeztünk, füzeteztünk, írtunk, mindent csináltunk, Regi fél órát baszakodott a kikapcsolt telefonommal ("jaaj, tudom, ez is olyan trükkös, mint a Henié. Ezt a sony ericssont az okosaknak találták ki. De mondd már el, mit kell vele csinálni? Itt megnyomjam?") és ez nem is tegnap volt, hanem még szombaton. Este megint sétáltunk, hazafeleúton összeestem a röhögéstől, de sajnos tényleg sikerült elfeküdnöm a járdán... Cska meg akartam állni, hogy röhöghessek, de berogyotta térdem, és összeestem. Fél tizenegyig hintáztunk a bikáson, ahol majdnem meggyilkoltak minket. Illetve, szerettük belemagyarázni minden elhaladó ember furcsa járásába a szándékot.
És nagyon sokat beszélgettünk, meg röhögtünk, szegény Regi haláltusát vívott, én meg végignéztem. Ma eltávozott közülünk, béke poraira. Megvásárolom az ex-fényképezőgépét, ami nagyon-nagyon jó, annak ellenére, hogy nem, a tulajdonos szerint. De tényleg jó. Ave Cézár, ave én.