aaaaand.... ACTION!

Valamiért nem dicsekedtem el vele, hogy múlt szerdán hívtak először (másfél év után) az open castingtól, és tegnap voltam etyekwoodban statisztálni. Ezalatt kihűltem, kifújta az agyamat a szél, tapasztaltam, milyen érzés amikor tényleg nagyon nagyon nagyon kell pisilni (szóval most már becsülök minden olyan intézményt, ahol nem kötik időhöz a vécére menést), és mikor már nyolcvanötödször kellett újra felvenni ugyanazt a sétálgatást, mosolyogva üdvözöltem a hörghurutomat, ami egy bazi nagy tüsszentés formájában jelezte érkezését.
Egyébként jó félelmetes volt az a díszlet, annál már csak a rendezőt volt félelmetesebb hallani, mikor elordította magát, hogy eeeeeend... ÁKSÖN! Nem azért, emrt olyan félelmetes volt, hanem mert én ilyesmit még csak a DVD-extrákban láttam és hallottam. Amúgy ki van még úgy vele, hogy többször nézi meg a "behind the scenes"-eket, mint magát a filmet? (SOKKAL többször?... Kivétel a Dögölj meg John Tucker, mert ott mindegyik színész irritált, de a rendező még inkább, úgyhogy nem bírtam nézni őket.) Lehet, hogy hülye vagyok, de nem biztos.
Ja. Ez nem Stern, hanem Korda. Nem tudom, honnan szedtem, hogy az etyeki stúdiót Sternnek hívják, üssenek le, kérem, mindenkit félretájékoztattam XD. Illetve nem mindenkit, mert nem is bírtam rendesen beszámolni semmiről a suliban, pedig tökre kitaláltam, hogy mindent nagyon részletesen elmesélek, de mégsem tettem, meg senki másnak sem, ahhoz túl fárasztó volt, vagy nem tudom. A családtagok meg rohadjanak meg, amiért így elnézik a botlásaimat. Ja, drága édesapámnak még nem meséltem, hogy mi történt velem, de meglehet, hogy el is felejtem, tekintettel arra, hogy azt is másodkézből tudtam meg, hogy talán nem jön haza ezen a hétvégén, mert elromlott a kocsi. Igaz is, ha hétfőn kapok ösztöndíjat, akkor már ennyire se kell igyekeznünk, hogy életjelet adjunk magunkról egymásnak. Örülök, hogy ilyen remek a kapcsolatom a szülőmmel. Té szülő. Köszönöm a szíves közreműködésedet.

Naaa! Tehát. Fárasztó volt. Az egyik alkalommal, mikor csak arra vártam, hogy nyolcszázkilencvenharmadszorra is nekiindulhassak ugyanannak a tíz méternek, odajött hozzám a statisztákat rendező fiatalúr (aki egyébként NAGYON Bálintos volt. A szeme. Rettenetesen. Folyamatosan őt bámultam), és megkérdezte, tudok-e biciklizni. (NEM!!!) Mondom, igen. A következő pillanatban már az angolajkú, vöröshajú fiatalember tájékoztat minket, hogy no one rides a bicycle like this in New York (merthogy New Yorkban játszódik a reklám, merthogy ez egy reklám, de látom, ezt sem sikerült eddig leírnom), úgyhogy alám nyomtak egy narancssárga caprine-t, olyan vagány kis rugós dologgal a kerekeinél, ami fogalamam sincs, mire jó, de nagyon tetszik. Mindegy, szóval innentől kezdve nem sétáltam, hanem bringáztam, és ezerszer jobb volt.
Ismét megjegyzem, életemben nem fáztam még annyira, hogy mindenem remegjen, és halljam a fogaimat egymáshoz koccanni. Csak hogy mindenki értse :D. Ha a tévében majd látnak egy foltot egy biciklin, a közepén egy piros krumplival, akkor az az én oroom lesz, ez jusson eszükbe.
Rohadtul irigyeltem amúgy a főszereplő csajokat és csávókat. Minden egyes "ENNYI!" után odarohantak hozzájuk az öltözetető csajok két kiló takaróval, és ha mindez nem lenne elég, a főszereplő asszony a világ legkirályabb narancssárga ballonkabátját viselhette, a főszereplő fiatalúr meg jól nézett ki. Simán.

Jajjj, atya isten, de fáj a torkom, de beteg lettem, jaaaaaaaaaj. Na megyek balettozni. Vagy nem tudom, mit csinálok ott, gardírozok (XD). Nem is fogok szerdán fellépni, de nekem is be kellett tanulnom az egészet, de nem ám egy helyről, nem, kábé húsz ember helyett tudom a koreográfiát, mert nem járnak órára. Gyülevész népek.