...

Basszus már! Nekem kell a Lights. ...

Na, jó..Mégis megpróbálom leírni.
Két csoportra osztottak minket, nekem pedig szent meggyőződésem, hogy a jobb csoportba kerültem. Felállítottak minket egy padra libasorba, jó szorosan (tök jó, máris hatoljunk be egymás intim szférájába). Én elindultam célirányosan a pad közepe felé, azzal a fiúval egyetemben, akit kinéztem magamnak (hahh, mekkora ribancnak is tűnhetek így blogon kersztül), mert az apukájának vezérigazgató-külseje volt, neki meg a vezérigazgató fia-külseje. És az is nagyon imponált, hogy végül természetesen ő ért előbb a pad közepéhez, nekem csak a "kicsit jobbra" maradt.
Oké, szóval felálltunk, és mondták, hogy név szerint ábécésorrendbe kell rendeződnünk análkül, hogy lelépnénk a padról, és miután ez megvolt, születési sorrendbe ugyanígy (decemberiből volt a legtöbb...) aztán... aztán volt két percünk arra, hogy két csoportba oszoljunk úgy, hoyg mindkét csoportban ugyanannyian legyenek, és a szempontot mi találtuk ki. Én rögtön bedobtam, hogy rövidlátók-egészségesek (xd), de érdekes mód több volt az egészséges, mint a vak és gyengénlátó, pedig még a kontaktlencsére is rákérdeztem, aztán volt még egy csomó hülye ötletem, pl. "ki jött a pesti oldalról?" aztán az a fantasztikusan fantáziátlan ötlet tűnt a legjobbnak, hogy pulcsisok ide, nem pulcsisok oda, és én pulcsis voltam. És nagyon jól tettem, hogy pulcsis voltam, mert a pulcsisok szellemileg aktívak voltak, ezután ugyanis azt a feladatot kaptuk, hogy alkossunk élőszobrot, méghozza a pízai ferdetornyot...
 Én eddig azt hittem, hogy ilyen feladatok csak a filmekben léteznek, és csak a filmekben lehet őket megoldani, és csak a filmekben rohadt jó érzés ilyesmiben részt venni, de nem. Istenem, annyira jó volt!...
Aztán ki kellett csomózódni, meg különbséget keresni, meg mittudomén, istenem, annyira, annyira, annyira jó volt, édesapám, miért nem keresel CSAK havi 64 ezerrel többet? Akkor járhatnék az akágébe, és én lennék a világon a legboldogabb ember. Tényleg. Soha többé nem kérnék semmit. Csak hadd, hadd, hadd, hadd járjak oda!
 És délután maga a szóbeli is jó volt, tisztára úgy éreztem magam, mint egy normális gyerek akinek jó ötletei vannak, és már nem tudom, mióta vágytam rá, hogy úgy érezzem, jók az ötleteim, és normális gyerek vagyok.

Édes Istenem. Te is tudod, hogy nem hiszek a létezésedben, de ha elintézed nekem, hogy ebbe az iskolába járhassak, esküszöm, minden vasárnap templomban leszek, keresztet hordok a nyakamban, böjtölök... vagy inkább csak elhiszem majd mindenkinek, hogy van Isten. Egész hátralevő életmben törleszteni fogom.






Á, úgysem intézed el, mi? De. Intézed el. Most az egyszer. Nem fogom tőled kérni, hogy dögöljön meg valaki, vagy hogy szeressen belém valaki, vagy hogy legyen végre spiccem. Semmit. Tényleeeg...