Ma este világmegváltó gondolataimat nem más szakította meg, minthogy egy gyerek elkezdett mellettem hányni. Vaknak és fogyatékosnak véltem, így - bár röstelltem magamnak beismerni - valahogy nehezmre esett normális ember módjára viselkedni, mármint ilyenkor mégis mi való? Mármint persze, ha a busz másik végében van, vagy mindegy, a lényeg hogy messzebb, akkor semmi probléma, nade ő oda ült le, ahol én álltam, és bámultam ki az ablakon, így kínos közelségbe kerültünk. Kell-e segítenem, ha igen mit és hogy, nem néznek-e hülyének, ha elkezdek hozzá beszélni, mi van, ha ő kezd el hozzám? Ám amikor nekiállt hányni, minden kételyem eloszlott, ráadásul szerencsére egy másik jótét idegen is igyekezett gondját viselni. Eloszlott továbbá a vak-fogyatékos teóriám is; bár csukva volt a szeme, de nem normálisan hanem olyan nagyon furán (köszönjük), és folyton lecsuklott a feje, kitaláltam egy másik történetet:
A delikvens nem más, mint egy Jóskás/Imrés/Margitos gólya, aki életében először ivott alkoholt a feneketlen tónál, de akkor legalább egy vödörnyit, és most a világáról nem tud. Tudományos alátámasztásként a szagot, és a másik ember gyanúját tudom felmutatni.
Nem értem egyébként, hogy egy részeg fiatalon miért esik kevésbé nehezmere segíteni, mint egy sokkal nehezebb helyzetben levőn? De tényleg azért jövök rettenetes zavarba, mert fogalmam sincs, hogyan segíthetnék, és félek, hogy csak ártok, vagy fellököm, ha támasza próbálok lenni, meg ilyenek, de állni és bámulni is utálok. Borzasztó.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése