Egyébként ma irodalomepocha közepén végeztem egy 800 oldalas regénnyel. Szörnyű érzés volt. Akármennyire szar egy könyv, akármennyire szenvedek tőle és nem értem a felét, túl másvilági vagyok ahhoz, hogy ne érezzem önmagam részeinek a szereplőket egy idő után.
Rekordlassúsággal értem a végére, három hetembe került elolvasni, de abból egyet a polcon töltött, mert a közepén feladtam, annyira olvashatatlannak találtam, dehát nálam az ilyen "feladások" kb eddig bírnak tartani.
Arról nem is beszélve, hogy ez egy trilógia befejező része volt, a Gemma Doyle-trilógiáé melynek első részét 13 évesen olvastam, egészen pontosan amikor birtokomba vehettem a mostani szobám, és ez volt az első regény, amit az ágyam sarkában, a polc alatt bevégeztem, befejező része pedig tán az utolsó, mivel megint úgy néz ki, hogy költözünk, hiszen nomádok vagyunk.
De egészen lenyűgöző, hogy amíg olvastam, egy pillanatig sem éreztem hogy gondolkodnom kéne ezen a könyvön ha nincs a kezemben, kizárólag azon tűnődtem, hogy hogy lehetett egy ilyen rétestésztát megírni. A Birodalmakban játszódó részeket alig fogtam fel, valójában sokkal jobban élveztem amikor a buta kis viktoriánus társasági életükről volt szó.
A végétől viszont, melyben Gemma harsány öntudatra ébred, szörnyű dezsávűm lett. Talán azért, mert 10 perccel a könyv befejezése előtt adtam be egy dolgozatot, amire azt írtam, hogy "tipikus amerikai főhősnő, aki roppant váratlan módon öntudatra ébred", vagy talán azért, mert előző életemben biztos, hogy egy hülye szüfrazsett voltam, vagy lemondva az előjogaimról meg az izgalmas életről, melyet a bálok ígérnek, elmentem Amerikába egyetemre. De Gemmával egyébként végig ijesztően könnyű volt azonosulnom, és Felicityvel is.
...Hiányoznak, szörnyen hiányoznak! De nekem tényleg mindig ilyen szörnyű lelki törést okoz, ha a végére érek egy könyvnek, legyen az akármilyen szar. Átmenetileg belezuhansz egy világba, megnyugtat a választás lehetősége, hogy bármikor ki- és beléphetsz, majd ennek az egésznek egyetlen lapozással vége, és már nem mehetsz vissza, mert úgysem lesz ugyanolyan többé.
Úristen.
Örülök, hogy nem fog hamarosan magába szippantani egy könyv, ami nem is tudom, melyik történet plagizálása lenne...
"Gyász-kikötőben zeng egy égi hang
Hív az az édes, távoli harang."
Hív az az édes, távoli harang."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése