the lovely bones

Ha esetleg néha teljesen elgépelnék valamit, akkor az valójában nem elgépelés,hanem egyrészt tíz ujjal írok merthogy kettes vagyok gépírásból, másrészt pedig tegnapnem éppen beszámíthatóállapotomban leöntöttem kornfléksszel a gépemet, úgyhogy nem működik a billentyűzet rendeltetésszerűen (bár ezt tegnap felettébb humorosnak találtam, hogy "ropi ripi rop rop ropog a ropogós kornfléksz ez kurva vicces rip rop rop").
 Nagyon nagyon méltatlanul ért véget a Komfortos Mennyország.
Úgy értem, nem a vége volt méltatlan, az teljesen jó volt, nagyon amerikai, ugyanakkor meg nagyon nem, hanem a mód volt méltatlan, ahogy befejeztem. A héven, a Batyi felé. Csak vége lett, lapoztam, lapoztam, fedél. És ennyi. Elraktam. A szokásos kétségbeesés, ami a jó (meg a rossz) könyvek után mindig elfog, a másodperc töredékéig tartott, aztán egész más kezdett el járni a fejembn, mintha egy matkfeladatot fjeztem volna be, vagy nem tudom. Mert olyankor is minden atomommal a matekra figyelek, minden gondolatom számmá konvertálódik, de mikor vége van, simán visszaugrom a rendes állapotomba, és soha többet eszembe nem jut a dolog.
 Aztán este, ahogy beléptem a szobámba, felraktam a könyvet a polcra majd végigmértem a könyveimet, végre rendesen elfogott a kétségbeesés, hogy most mihez fogok kezdeni,mert felneveltem a gyerekeimet,mindent elértem, úszómedencém van meg abercrombie pulcsim, stb.
 Egyébként nem volt annyira hihetetlenüljó, inkább csak jó. Semmi kedvem a történetet elemezgetni, de arra rádöbbentem, hogy bár nagyon sok amerikai dolgot utasítok el csípőből,az amerikai könyveket semmiképpen sem volna szabad, feltéve hogy nincs belőlük több rész (ld. twilight-saga). Ez is amerikai, de teljesen jól esett olvasnom, egész életszagú volt, bár a végéről szívesen kitéptem volna azt a sok hülyeséget ami viszont tényleg amerikai volt, viszont azt a földöntúli örömör kívánom mindenkinek, amit akkor éreztem, mikor a könyv úgy ért véget, hogy (SPOILEEER) semmi nem derült ki, nem volt nagy parti a letartóztatás felett, amikor mindenki elfelejti, hogy tulajdonképpen egy kislány halálát ünneplik, tökmindegy, csak letartóztattak valakit, akinek jogában áll hallgatni. Semmi ilyesmi. Zsír.
Mondjuk a film szerintem ergya volt, az már amerikanizálódott vagy mit csinált, de mindent sikerült tök kommersznek beállítani benne, mintha nem szabadna eltérni egy sémától, vagy én nem is tudom, de ha énbelőlem filmes lesz, én úgy el fogok térni ezektől a sémáktól, hogy... éhen is halok belé, de fuck it.
 Amúgy magamban meg azt tartom érdekesnek, hogy ugye a könyvön nem sírtam, nem is nevettem, semmi hangot nem adtam ki magamból végig, nade a film, ó... És az van, hogy nem a szereplők bánatát érzem át, nem őket sajnálom, de nem is a helyükbe képzelem magam, hanem az egész történetet átkonvertálom a saját kis életemre, na,és akkor kezdek el keservesen zokogni. Most elképzeltem, hogy véletlenül mégis születik majd egy gyerekem, akit véletlenül nagyon szeretek, mert én leszek az, csak szerethető formátumban, úgy értem nyilván az utódom a hülyeségeimet is örökölni fogja, csak azt nem fogom észrevenni vagy tolerálom, mert hozzá tudok majd normálisan viszonyulni ellentétben ugye önmagammal. És hát szóval hogy ez a csodálatos kis lényecske,énem remekműve egyszer csak megszűnne létezni...
Na mindegy,ésmindebből arra jöttem rá, hogy egyáltalán nem vagyok empatikus lélek,mert csak akkor tudok elkeseredni valamitől, ha velem történik, avagy legalább elképzelem jó részletesen,amúgy csak verbálisan sajnálkozom, de semmi nem mozdul meg bennem.Fura.
Na, erről sem bírtam semmi értelmeset írni.
Nézzék meg a könyvet és ne olvassák el a filmet. Just as usual.