electric bloom

Ma a pszichológusom elmondta, hogy neki nagyon sok olyan kamaszlánnyal volt már dolga, és a kilencven százalékuk azt mondta, hogy pszichológus akar lenni, ő meg kilencven százalékuknak azt mondta, hogy ne legyenek, de nekem különösen ajánlaná, hogy az legyek, tekintettel arra, hogy nagyon szar életem lesz, mert túl érzékeny vagyok. Illetve azt mondta, hogy nehéz, és hogy nagyon érzékeny :D. És nem azért kell pszichológusnak lenni, mert nehéz az élet hanem mert érzékeny vagyok, "vilu"?
Hmm. Szép. De nem leszek. Mert én olyan munkát akarok, amihez egész délelőtt egy kávézóban kell ülnöm laptoppal, sajttortát eszegetve.
 Egyébként egy nagyon érdekes kísérletnek kezdtem neki, a címe: Meddig bírom napi hatszáz kalóriával?
És tényleg nagyon érdekes, mert egy idő után idegbeteg leszek majd, meg nyűgös, meg álmos, meg koordinálatlanná válik majd a  mozgásom, nem tudok majd figyelni... és ezért érdekes, hogy MEDDIG élem túl, mert ilyen gyöngén beesek a hév alá meg ilyenek, de én eddig nagyon viccesnek találom :D. A csodálatos agyam máris blokkolta az éhség érzésének képességét, hiszen az alaposan keresztbe tenne most nekem, de azon tűnődtem, hogy amúgy sem volt nekem valami nagy energiaigényem, csak imádtam enni, meg unalomból zabáltam, nem azért, mert folyton éhes voltam, így aztán inkább szenvedélyről mondok le, mint szükségről, bár...
a kísérletem kétféleképp végződhet: meghalok, vagy pedig a hónap végén nagyon jót röhögök magamon, hogy mekkora beteg állat vagyok, és hogy nagyok rám a nadrágjaim.
De hogy az előbbit megelőzzem, kitaláltam, hogy vasárnap úrreggelizni fogok, tehát ugyanazt eszem mint mindig, csak normális adaggal.
Arról nem is beszélve, mennyi pénzt takarítok meg vele.