szociális fóbia

Megkezdődött az iskolábajárás szenzonja! Meg kell, hogy állapítsam, ez roppant kínos helyzet, különösen mivel újdonsült történelemtanárom ma nem átallott felnőttnek nevezni engem, na jó, nem csak engem, az egész csoportot. De ilyen borzasztó szóval engem még nem illettek.
Nem, de komolyan. Ez azért azt hiszem, valamiféle mérföldkő az életemben. Persze semmi nem változott meg és ugyanúgy hülyegyereknek érzem magam (talán ezért is zaklatott fel ennyire ez a megnevezés), de tápláló földre lelt fejemben ama gondolat magva, hogy nos... mindjárt vége a gyermekkoromnak. Még ha csak jogilag is. De ez több mindent foglal magában, mint elsőre gondolnám. (Mert elsőre arra gondolok, hogy milyen eszeveszett méreteket fog ölteni majd a rendőrfóbiám.)
 Ma például rengetegszer éreztem magam elanyátlanodva, és legszívesebben sírva szaladtam volna a patrónusomhoz hogy főzzön nekem kakaót és takargasson be és meséljen mesét és inkább hagyjuk abba ezt az iskola dolgot.
 Igaziból csak annyit kellett megtennem, hogy majdnem teljesen idegen emberek közé üljek be órára, mintha valami új iskolába járnék, aminél kevésbé semmit nem akarnék. "Új ember" fóbiám is van ugyanis, például hajlamos vagyok az otthonmaradás mellett dönteni ha úgy tájékoztatnak hogy egy esti programon számomra ismeretlen személyek is jelen lesznek. Persze ez csak akkor baj, ha előre tudom, ha csak úgy megjelennek, remekül eltársalgok... többnyire.
 Szóval egyedül vagyok irodalmon, semennyi ember nincs ott a kis 11pk12g-ből (ez volna az én osztályom neve) hanem csak a ruthless évfolyamtársaink, akik egyébként rendkívül szimpatikusak nekem mind, de rettegek mindegyiktől. Az irodalom végetértét követően magamnak kellett megállapítanom egy hihetetlenül bonyolult táblázat segítségével, hogy hol a szarban lesz a történelemórám, új tanárral, vagy 40 idegennel, ezt követően a testnevelésem amin kb 6 ember volt rajtam kívül, aztán még egy csomó nemérdekes óra és végül a rajz, ami végre ugyanolyan volt, mint tavaly.
Ó édes istenem, nem bírom én ezt a sok változást. A már említett tábla előtt összetalálkoztam Nickkel, aki Johanna néni férje, és a jelenlétével épp elegendő biztonságérzetet hoz magával a múltamból ahhoz, hogy át tudjam vészelni ezt a sok újdonságot. Tudniillik, kicsikét általános iskola komplexusom van mióta gimnazista vagyok, de erről már számtalanszor említést tettem, úgyhogy nem is részletezném tovább a dolgot, amúgy is 5 perce aludnom kéne már, vagyis erőteljesen próbálkoznom a pszichiáter utasításait követve.
Azért megtekintek egy epizódot az archerből.
Ja, és idén kitűnő leszek, úgy döntöttem (a matek nem számít bele). Ha nem, akkor meg halott.